KOMPOZIT: a Budai Ciszterci Szent Imre Gimnázium új sportcsarnoka

„Mi tagadás, sokakat meghökkentett és komoly aggodalommal töltött el, amikor az építkezés során a patinás, két világháború közötti neobarokk együttes mellett megjelentek az első vasbeton pillérek, és testet öltött a csarnok tömör, szürke betontömbje. Most, hogy az épület elkészült és a környezet rendezése is befejeződött, elmentünk, hogy megnézzük, mi valósult meg a számítógépes látványrajzok örökké napfényes, szép új világából. Örömmel jelentjük: szorongásunk oldódott, aggodalomtól gyűrődő ráncaink nagyrészt kisimultak." Csikós Gábor kritikája.

A Villányi út páratlan oldala különleges képződmény Budapest heterogén épülettengerében. A Szent Imre Gimnázium és Szent Imre templom (Wälder Gyula), illetve a Szent Margit Gimnázium (Fábián Gáspár) által alkotott együttes olyan mértékű és színvonalú két világháború közötti neobarokk pompát jelenítenek meg, amelyek retrográd vonásaik ellenére is a legmagasabb szintű városképi védelemre érdemesek. Ezért keltett sokakban érthető aggodalmat, amikor bejelentették, hogy mindkét patinás középiskola – egyébként teljesen jogos és akceptálható igényeitől vezérelve – új tornacsarnok építését tervezi a főépületek mellett. Ám míg a Szent Margit Gimnázium esetében az új csarnokot el tudták rejteni a főépület mögé (igaz, ennek ára az iskola ősparkjának letarolása volt), addig a Szent Imre Gimnázium estében csak az udvar főépület melletti része jöhetett szóba. Sokunkban felmerült a kérdés: megoldható-e egyáltalán bármi módon egy új, sportfunkciójú épületrész megépítése a történeti együttes összképének egyszer és mindenkorra történő tönkretétele nélkül vagy szükségszerűen egy újabb városképi seb kialakulásának leszünk szemtanúi?

A cseppet sem hálás és még kevésbé könnyű feladat megoldása az Óbudai Építész Stúdiónak jutott. Szakmai-művészi alapállásukból fakadóan semmiféle historizáló hozzáépítés nem jöhetett szóba, csakis kortárs megoldásban voltak hajlandók gondolkodni, s némileg meglepő, ám annál örömtelibb módon ez a megbízó ciszterciek elképzeléseivel is találkozott. Az új épület elhelyezkedését illetően túl sok választásuk a tervezőknek nem volt. A rendelkezésre álló szűk területen csak a gimnázium melletti udvarrész jöhetett szóba, de úgy, hogy lehetőleg még az se essen teljes mértékben az építkezés áldozatául. Így született meg az a végül a műemlékvédelem számára is elfogadható megoldás, mely szerint a szükséges alapterületet-igényt vertikálisan elégítik ki, vagyis a sportcsarnok az udvar hátsó feléhez tolva, két egymás fölötti szinten valósul meg. Ez már önmagában véve nóvum: ilyen elrendezésű, kétszintes, egymás fölé helyezett fedett sportpályákat magába foglaló létesítményre eddig nem nagyon láttunk példát hazánkban.

A létesítmény méretére jellemző, hogy ekkora, 3700 négyzetméter alapterületű sportközponttal a legtöbb magyarországi vidéki kisváros sem rendelkezik, legtöbbjük valószínűleg boldogan elfogadná városi sportcsarnokukként is azt, ami most a Szent Imre Gimnázium diákjai számára készült csupán. Az épület hátratolásának köszönhetően nemcsak az udvar fele menekült meg, de a neobarokk főépület Villányi út fő nézete is kevésbé sérül. A hátrafelé eltolást ebben az esetben szó szerit kell érteni: a csarnok szabályosan „beletolat" a mögötte emelkedő domboldalba. Mindazonáltal még így sem lehet tagadni, hogy a két világháború közötti neobarokk gimnáziumépület mellett megjelenő, ötemelet magasságú szürke betonkocka megjelenése elsőre sokak számára sokkoló. Némi időre, józan türelemre és legfőképpen a körülmények iránti jó adag empátiára van szükség az épület elfogadásához. Mert el kell fogadni, hogy a Szent Imre Gimnázium épülete csak másodsorban műemlék, mindenek előtt azonban egy működő középiskola 900 tanulóval, akiknek a sportoláshoz, napi szintű testneveléshez fűződó érdeke minden más szempontot megelőz.

A szükségszerűség és egyszerűség kettőse jegyében született meg a két egymás fölé helyezett tornacsarnok kockatömböt létrehozó koncepciója, mely azonban tömegében meglepő módon illeszkedik is a gimnáziumépülethez, miközben udvariasan hátrébb lép, meghagyva a főszerepet Wälder százéves épületének. A történeti és a kortárs így létrejött párbeszédét ha izgalmasnak tán nem is, de egyszerűségében elegánsnak azért joggal nevezhetjük. A híres ciszterci hittudós, Clairvaux-i Szent Bernátnak az építkezés során előkerült és remek választásként pontosan a két épület közti felezőponton felállított szobra pedig ténylegesen és szimbolikusan is a két épület, egyben a két korszak közötti kapcsolóelemeként tűnik fel.