Kongresszus a múzeumokról

A 2014-es Nemzetközi Építészkongresszus egész napos, hazai és nemzetközi előadókat felvonultató programja alapvetően a múzeumok építészetéhez kapcsolódó témákat vetett fel. Rubóczki Erzsébet beszámolója.

A program összeállításában nyilvánvalóan szerepet játszott egy hazai aktualitás, nevezetesen a Liget Budapest projekt, amely körül az indulatok – s ez valószínűleg nem volt előzetesen kalkulálható – alig pár nappal a konferencia előtt erősödtek fel, köszönhetően a nemzetközi pályázat február végi meghirdetésének. A hazai építész szakmát, pontosabban annak ellenállását többé-kevésbé egységbe kovácsoló projekt a konferencia első negyedére „nyomta rá bélyegét”, ám minden aktualitása ellenére mégis azt kell mondanom, szerencsére. Szerencsére, mert a további előadások így az építészet „emelkedettebb”, a szakma – bármily hihetetlen itthonról nézve, de igenis létező – magasabb szféráiba repítették azt a több száz építészt, akik a Bálna épületében végigülték ezt a napot, és akik rövid néhány órára újra elhihették, hogy mégiscsak gyönyörű szakmát választottak.

De kezdjük az első előadóval, Fürjes Balázs kormánybiztossal, akitől hallottunk egy jó hírt. Pontosabban kettőt. Az első az volt, hogy a kormány határozott akarata a kiállítási központként, oktatási központként, illetve innovatív startup vállalkozásoknak és közösségeknek találkozó- és bemutatkozó helyeként funkcionáló Kocka Ház (Rubik Kocka) megépítése. A másik, hogy e leendő ikonikus épületnek – a kerengő hírekkel ellentétben – nem kell Rubik kocka-formát öltenie. Az épület építészeti megformálását, annak kialakítását teljesen az építészekre bízzák; ehhez a gondolatoknak és az elképzeléseknek tág mozgásteret biztosító, nemzetközi építészeti pályázatot fognak kiírni, mely pályázat sikerét a szándékra, az akaratra, a prezentációra és a megvalósításra vonatkozó hitelesség garantálja, amelyre az állam vállal kötelezettséget.

Dr. Baán László, a Liget Budapest kormánybiztosaként a projekt helyszínválasztása mellett és a múzeumi pályázat védelméért, illetve védhetőségéért ez alkalommal is a tőle egyébként megszokott következetességgel állt ki, nagyon világosan sorolva már sokszor hallott érveit. Gondolatainak alátámasztására, és egyben az építészek nyomokban még fellelhető szakmai hiúságára is apellálva kiemelte, hogy több mint száz esztendeje nem hirdettek hazánkban teljesen nyílt, nemzetközi építészeti pályázatot, vagyis e téren meglehetősen le vagyunk maradva nemcsak a fejlett világ építészeti pályáztatási gyakorlatától, de a közép-kelet európai régióban is hátul kullogunk; még Albániának is sikerült beelőznie bennünket. A köztudottan számos nehézséggel küzdő országban 2011-ben nemzetközi pályázatot hirdettek a tiranai parlament épületének megtervezésére. (Nyertese a Coop Himmelb(l)au irányította osztrák építészcsapat lett.) Sokan aggódnak a Városligetért, számon kérve a projekthez kapcsolódó hatástanulmányokat. A „legjobb hatástanulmány maga a Városliget” – hallottuk a kormánybiztostól, aki hozzátette, hogy a liget hosszú története során gyakorlatilag folyamatosan kielégítette azokat a kulturális, szórakoztató és zöldfelületi (park) igényeket, amelyeket az öt múzeumra és a liget megújítására vonatkozó projekt most, e sajátos tradíciót folytatva, pusztán befejezni kíván. Az öt múzeum megépítésének terve jelen pillanatban Európa legnagyobb fejlesztési elképzelésének tekinthető. Az öt épületre szóló négy pályázatot a kiíró minél szélesebb körben kívánja terjeszteni, ennek megfelelően a hazai és a külföldi építészektől több száz pályaművet vár, a pályázatról pedig nemzetközi zsűri dönt majd. Baán László hangsúlyozta, hogy a múzeumoknak, mint az örökség őrzőinek, az építészetnek pedig mint ezen, őrzésre szolgáló épületeknek a feladatai szorosan összekapcsolódnak, és ebben a projektben szövetségesként akár egymásra is találhatnak.

Érezhetően meglepődött a hazai építészszakma aggodalmán az egyébként a Liget Budapest nemzetközi zsűrijébe is meghívott Martha Thorne, a Prizker-díj ügyvezetője, aki több optimizmust és kevesebb aggódást kívánt a magyar építészeknek. Ez a kétségtelenül jóindulat vezérelte megjegyzése elárulta, hogy a messziről jött hölgy igen keveset érzékelhet a magyar építészek jelen helyzetéről és az építésügy valós állapotáról. Ugyanakkor mégis igazat kell adnunk neki abban, hogy az építészet talán az egyetlen olyan szakma, amely alkalmas lehet a jövő társadalmi kihívásainak a leképezésére, és ehhez az építészeknek valóban energiára és optimizmusra van szükségük. Megmentheti-e az építészet a múzeumokat? című előadásában Martha Thorne a múzeumépítés trendjeit vette sorra, arra a kérdésre keresve a választ, hogy honnan indultak és hova tartanak a közelmúlt múzeumi épületei. Véleménye szerint alapvetően három épület befolyásolta a kortárs múzeumok építészetét: a művészetek templomaként megépült New York-i Guggenheim (Frank Lloyd Wright, 1959); a múzeumot a kultúra olyan gépezeteként értelmező párizsi Pompidou Központ (Renzo Piano, Richard Rogers, 1977) amely lehetővé teszi, hogy kívül-belül részesei legyünk ennek a kultúrának; az életforma átalakításának szimbólumává vált bilbaói Guggenheim Múzeum (Frank Gehry,1997). Ez utóbbival kapcsolatban gyakran emlegetik a „Bilbao hatást”, vagyis azt „csodát”, amelyet ez a múzeum a baszk város életében jelentett.

Olyan mintának tekintik, amelyet érdemes másolni, ám sokan nem tudják, hogy Gehry múzeuma nem önmagában gyakorolt hatást a helyiek életére és változtatta meg a kortárs építészethez, kultúrához, így a múzeumokhoz való viszonyát, hanem közel tizenöt, a nyolcvanas évek végétől megkezdett projekttel együtt: mások mellett a Norman Foster & Partners tervezte, Fosteritos néven ismertté vált bilbaói metrórendszerrel (első ütem: 1988-1995), a Federico Soriano és Dolores Palacios tervezte kongresszusi központtal (1994-től) a Santiago Calatrava tervei alapján megépült Zubizuri gyalogos híddal (1997) vagy az ACXT Architects nevéhez fűződő Arénával (2010). Európában az elmúlt évtizedekben megduplázódott a múzeumok száma (az új és a felújított múzeumokat együttesen értve), illetve az UIA felmérése szerint 1970 óta hatszáz új múzeum jött létre; mindezen számok egyértelműen jelzik a múzeumok iránti igény (kereslet) növekedését. Mindeközben a múzeumok feladatai erősen megváltoztak, amellett, hogy védik és őrzik az örökséget, illetve formálják a közízlést, tevékenységük kibővült: kutatásokat, fejlesztéseket folytatnak, bekapcsolódnak az oktatásba, és a legkülönbözőbb intézményekkel működnek együtt. Martha Thorne azt elemezte, hogy ez a kitágított értékrend és feladatkör miképpen jelenik meg a múzeumok építészetében, milyen utakat választanak a megbízók és mivel küzdenek az építészek. A nagyvárosok nagy projektjeinél a sztárépítészektől¹ várják a csodát, akiket gyakran egymással versenyeztetve, többlépcsős folyamatokban választanak ki.

A másik út főleg a kisvárosokra jellemző, amelyek nagy elvárásokat fogalmaznak meg maguknak, ám ezek beteljesítését a múzeumokra terhelik rá, többnyire sikertelenül: a múzeumok önmagukban nem képesek újraszervezni az életet, megváltoztatni a történelmet, a szokásokat, felértékelni a helyszínt, továbbá gyakran maguk is funkcionális, gazdasági és látogatottsági problémákkal küzdenek (mint például a Zaha Hadid tervezte római MAXXI (21. Századi Művészetek Múzeuma, 1998-2009). További, újabb keletű problémát jelent a „nagy megosztás”, vagyis a kurátorokkal való együttműködés is, akik „white box”-okat, semleges felületeket akarnak, és igényeikhez alkalmazkodva olyan, építészetileg vitatható válaszok igényelnek, mint például a vaduzi Kunstmuseum (Meinrad Morger, Heinrich Degelo, Christian Kerez, 2000.) vagy akár Peter Zumthor bregenzi Kunsthaus-a (2011). Martha Thorne pozitív, előremutató példákat is említett, mások mellett a környező természettel együtt élő és 1958 óta folyamatosan alakuló Louisiana-i Modern Művészetek Múzeumát (Humlabaek, Dánia), amelynél érzékelhető az a folyamat, ahogyan a művészet az univerzum részévé válik. Másik példája a chicagói Millenium Park volt, amelynek története, Martha Thorn szerint, a budapesti Városligettel mutat rokonságot, amennyiben egy régi rendelet miatt alulhasznosított városi park Frank Gehry Pritzker Music Pavilion-jának (1999-2004), illetve e régi rendelet módosításának köszönhetően, újradefiniálta a területet.

Egyetlen hazai építész előadóként Vasáros Zsolt egyetemi docens (BME Ipartanszék) az értékőrzés és az építészet lehetőségeit és sajátos útjait mutatta be. Részben azon, régészethez kötődő építészeti munkái kapcsán, amelyeket egyiptomi, szíriai ásatásoknál, valamint hazai régészeti feltárásoknál végzett, illetve múzeumi kiállítások kapcsán, amelyeknél a kiállítóterek építészeti tervezésével segítette a bemutatott régészeti-művészeti anyagok értelmezését (többek között a Magyar Nemzeti Múzeum régészeti kiállítása 2012., Szépművészeti Múzeum Egyiptomi Gyűjteményének kiállítása 2013.)

Eric Nobel dán építész (Nobel Arkitekter, Koppenhága) a pályázatok saját munkásságában betöltött szerepének fontosságáról (mintegy száz pályázaton indult el), illetve ezen belül a kultúra és az építészet viszonyáról beszélt, kiemelve az általa is művelt északi modernizmus (Nordic Classicism) jellemzőit, vagyis az akár „egy cigarettásdobozra is felskiccelhető egyszerű vonalakat” (Arne Jacobsent idézve), a funkcionalitást, a környezetbe való illeszkedést, amelyek a magán- és a társasházak építészetében ma is felfedezhetők. Saját munkái közül a dán médiaközpont (Koppenhága) vagy a fiatalok számára szánt terek (Signal House) a tervező flexibilis, a folyamatos változásra képes struktúrák iránti fogékonyságát jelezték, míg további munkái kapcsán az adottságokhoz való alkalmazkodásról, a környezet meghatározta feltételek és az építészeti gondolkodás közötti kapcsolatról hallhattunk. De a hallgatóság számára Eric Nobel alighanem legemlékezetesebb munkája az ezeréves múlt és a kortárs építészet egymásra találását érzékletesen szemléltető alkotás volt; a 965-ből való, hatalmas, rúnaírásos gránittömbök védelmét, illetve bemutatását biztosító objektum terve. Dánia kereszténnyé válásának dokumentumaként, „születési anyakönyveként” ismert, korábban szabad ég alatt álló, szabálytalan formájú kövek fölé öntött bronzból, míg köréjük áttetsző üvegből, rejtett világítással tervezett szabályos „dobozok” úgy biztosítanak védelmet a köveknek és hangsúlyozzák jelentőségüket, hogy közben képesek szerények, már-már észrevétlenek maradni.

A Svédországból érkezett tervezőpáros, Bolle Tham és Martin Videgard (Tham & Videgard, Stockholm) az „építész nélküli”, helyi anyagokat alkalmazó, a múltat és a jövőt egyaránt érintő csűrépület kapcsán arra hívta fel a figyelmet, hogy a kortársnak lenni bizony múlékony állapot, ezért az építésznek elsősorban a kontextussal, annak specifikumaival, az alapvetésekkel, az illeszkedés kérdéseivel érdemes foglalkoznia és azt vizsgálni, hogy terve hogyan kapcsolódik az adott építészeti kultúrához. Kalmar város Művészeti Múzeumának pályázaton nyert tervezési feladata során (2004-2008) az ötszáz éves reneszánsz város története, a városi parkba tervezendő múzeum környezete, vízzel való kapcsolata, a park funkcióink a szerveződése – a különböző sétautak rendszere -, stb. által meghatározott kontextus, illetve a funkciókkal kapcsolatos elvárások formálták az épületet, amely a tervezők megelégedésére, kompromisszumok nélkül valósult meg. Ugyanakkor egy, a városlakók körében végzett felmérés szerint, sokan a város legcsúnyább középületének tartják, sokan viszont, a város középkori várát leszámítva, a legszebbnek. Mindezen ambivalencia már megismétlődött korábban is a városban, a harmincas években, a svéd modernista építész, Sven Ivar Lind tervezte étterempavilonnal kapcsolatban, amelyet újkorában a helybéliek egyáltalán nem szerettek. Ma, ez a városi parkban található pavilon az egyik legkedveltebb, a hely identitását meghatározó épület; vagyis miközben egy-egy középület vihart kavarhat, egyben egy település, város meghatározó elemévé is válhat. A tervezőpáros munkájában éppen úgy találni példát arra, hogy egy nagy hagyományokkal rendelkező épület bővítése kapcsán miképpen jelenhetnek meg új építészeti kvalitások (Stockholm Koncertterem, terv), vagy a téglával való építés „hangulata” miképpen teremthető meg egy iskolai campus épületein, illetve hogy az illeszkedés – nem csak városi szövetbe, de a természetbe: vízpartra vagy extrém példaként, egy fára telepítve – milyen kihívásokat jelent.

A svájci építész, Mario Botta (Studio Arch. Mario Botta, Mendrisio, Svájc) éppen egy tucatnyi múzeumot-, illetve kiállítóhelyet mutatott be munkásságából. Egyszerűen, lényegre törően és egyben szellemesen megtartott, mindvégig élvezetes prezentációjában – építészeti munkásságának sokszínűségén túl – erősen kirajzolódott a múzeumok építészetének komplexitása. A világvárosok, mint Tokió, San Francisco, Bázel, Szöul, Jeruzsálem vagy Peking, és a kisebb települések, mint Lugano, Ligornetto, Rovereto által befogadott nagy gyűjtemények és privát kollekciók az építészeti megközelítés számtalan oldalának a bemutatására kínáltak lehetőséget és egyben igen érzékletesen jelenítették meg az adott kollekciók és a múzeumi funkciók megkövetelte egyedi építészeti kihívásokat. Minderre két példát említenék s sokból. Az egyik, talán a legmegkapóbb, a Friedrich Dürrenmatt számára Neuchatelbe tervezett múzeum tervezési metódusa volt. A svájci íróról talán kevésbé köztudott, hogy festő is volt, aki haláláig festett és rajzolt. Lakóépületként használt fehér kockaházához egy félkör alakú, alapvetően a földbe vájt, természetes világítás nélküli teret tervezett kiállítótérként az íróval baráti kapcsolatban álló Botta, aki e közeli kapcsolatnak is betudhatóan, jól ismerte nem csak Dürrenmatt írói munkásságát, hanem az író gondolatainak metaforáiként értelmezhető festészetét is. „Tudom, hogy úgy festek, mint egy gyerek, de nem vagyok gyerek” – idézte Botta Dürrenmattot és ezt közvetítette építészként is, amikor a kiállítótérben, a jobb „olvashatóság” érdekében, a faltól eltartva, keret nélkül helyezte el az író képeit. Egyetlen festmény kapott keretet és került fő helyre, Dürrenmatt személyiségét – és egyben Bottának az íróval azonosuló gondolkodását is – jellemzően: a „Svájci Nemzeti Bank utolsó vacsorája” címet viselő munka. A másik példa Noé bárkája Jeruzsálemben. A bárka, mint az együttélés szimbóluma Jeruzsálemben erőteljesen szimbolikus. Talán nem véletlen, hogy a gondolat Niki de Saint Phalle fejében fogalmazódott meg és ehhez társult építészként Botta: az állatokat a szobrásznő készítette el, a kőből készült bárkát pedig Botta tervezte. A megfelelő helyet közös művükhöz sokáig keresték, míg végül hol máshol, mint a jeruzsálemi állatkertben találták meg, amelynek parkjában, a hatalmas, színes kőállatok között együtt játszanak zsidó és arab gyerekek.

Aki már hallotta előadni a konferenciának helyszínt adó Bálna tervezőjét, a Non-Standard építészeti tervezési metódus képviselőjeként ismert Kas Oosterhuist (ONL, Oosterhuis_Lénárd) vagy olvasta írásait, valószínűleg tudta, hogy erőteljes szellemi koncentrációra lesz szüksége a konferencia utolsó fél órájában. Oosterhuis az előadásában az én-t (a tervezőt) az univerzum központjába helyezte, aki mindeközben digitális hálózatban is van és együttműködik másokkal. „Szupersztárdán vagyunk, interakciók halmazának közepette és ebben a háttérben kell megvalósítanunk magunkat” – mondja Oosterhuis. Mindehhez rendelkezésünkre állnak azok az eszközök és technológiák, amelyek lehetővé is teszik, hogy ebben a digitális hálóban működjünk. Az építészek – figyelmeztet Oosterhuis – azonban csak lassan követik a technológiai fejlődést, pedig nem kellene félni, mi több ki kellene használni azt és nekünk kellene kontrollálnunk az adatokat. Az Oosterhuis által használt sculpture building fogalma alatt a szobor, mint építészeti alkotás értendő, és az építészet újradefiniálását igényli. „Épületformáinkat a súlytalan térben tervezzük, ahol nincs gravitáció, így könnyedén játszhatunk a tömeggel, szabadon csavargathatjuk és forgathatjuk. Időközben pedig információkat gyűjtünk a súlytalan test majdani érkezési helyéről… Csak akkor, amikor a lebegő forma földet ér, akkor hatnak a gravitáció valóságos erői a testére.”² Példaként egy digitális térben megépített, majd a tengerparton felállított, vagyis kontextusba helyezett, bőrrel és struktúrával rendelkező szoborépületet vázolt fel, amelynél csak a kinyitott ajtó jelzi, hogy mégsem szoborról, hanem építészetről van szó. Az épületeket dinamikus rendszerként értelmező interaktív építészetről beszélünk, amely nem zár ki semmit, és amit ugyanakkor minden befolyásolhat: adaptív, reagálni képes és alkalmazkodó építészet, amelyben kinyílnak és bezáródnak az elemek: így tervezhetők például zajvédő falak, amelyek csak akkor „működnek”, amikor a vonat valóban elhalad előttük. „Képzeljenek el egy olyan épületet, amelyben minden mozog és képes átalakulni!” – szólít fel a holland építész. Ez az építészet kizárja a szabványosítást, egyedi, mégis unikális meta-rendszereket hoz létre, amelyben az épületeket erővonalak formálják, de vannak erők, amelyek más formációkkal is kiegészíthetik. Ebben a 21, századi építészetben a tervezés folyamata nem hierarchikus többé: az építész csak egy faktor a többi között, és mindenkinek van/lehet ráhatása a tervre.

Kétségtelen, hogy Oosterhuis tervezési metódusát a legfejlettebb informatikai és tervezési technológiák kínálta lehetőségek erőteljesen inspirálják: másfajta, az eddigiektől eltérő tudatosságot igényel ez a gondolkodás, és ahogy Albert Dubler, az UIA elnöke és egyben az egész napos konferencia levezetője a fentiekkel kapcsolatban fogalmazott: el kell gondolkodni a hallottakon. Hát tegyük azt.

Rubóczki Erzsébet

1: A sztárépítészet témájához: Wesselényi Garay Andor 2009/1 Art magazin online „Az új múzeumok… elsősorban egy drámaian új jelenség, az építészetben az elmúlt tíz esztendő során kialakult sztárépítészet legfőbb képviseleti médiumaként váltak fontossá.”

2: Bojár Iván András: A kivételt tesszük meg szabálynak – sztárinterjú Kas Oosterhuis építésszel (Octogon 2006/1.)