Nézőpontok/Történet

Látogatás a Vassivière szigeten

2023.06.22. 07:04

Idén májusban Logroño városában, a Concentrico fesztiválon állított ki az AU Műhely, az oda- és visszavezető sok ezer kilométernyi utuk során, több, számukra izgalmasnak ítélt épületet is meglátogattak. Szederkényi Lukács elsőként Aldo Rossi és Xavier Farbe ikonikus épületét mutatja be.

 

2022 tavaszán irodánk felkérést kapott a spanyolországi Logroño városában immár 9. alkalommal megrendezésre kerülő Concentrico építészeti és design fesztivál szervezőitől, hogy vegyünk részt a programjukon egy installáció megtervezésével. A helyszínt és az alapanyagot ők biztosították volna, az egyéb anyagi feltételekre pedig a madridi Magyar Nagykövetség adott ígéretet. A terveket a kiállításra el is készítettük, az utóbbi felajánlás azonban elmaradt, így végül nem épült meg az installáció. Szinte el is felejtettük a füstbe ment lehetőséget, amikor idén télen kaptunk egy levelet a spanyolországi magyar kultúrattasétól, hogy szívesen támogatnák a projektünket. Felvettük a kapcsolatot a logroñoi szervezőkkel, akiknek, bár a hivatalos jelentkezés után szóltunk, szívesen fogadtak az idei évben is. Volt még szabad helyszín, de egy kisebb léptékű installációt kellett terveznünk, és nekünk kellett összeállítani, mert már nem volt a fesztivál szervezőinek plusz kapacitása a mi munkánk elkészítésére. Így az összerakáshoz a saját szerszámainkra volt szükségünk, ezért úgy döntöttünk, autóval tesszük meg a mintegy 2500 kilométert a spanyol városig. Úgy terveztük meg az utazást, hogy útba tudjunk ejteni általunk érdekesnek tartott helyeket, épületeket, városokat.

Az egyik ilyen úticél volt, már hazafelé tartva a Franciaország közepén, a Limousin felföldön található Vassivière sziget, melyet az ország egyik legnagyobb – azonos elnevezésű – mesterséges tava ölel körbe. A vízfelületet áramtermelés és víztárolás céljából hozták létre a II. Világháború után, két folyó felduzzasztásával. A folyók közti magaslaton álló XIX.-századi kastélyt körülvevő erdős hegycsúcsból sziget keletkezett, amit egy 500 méter hosszú hídon lehet megközelíteni. Itt hozták létre, részben állami, részben a régió támogatásával az 1980-as években a Nemzetközi Művészeti és Tájművészeti Központot (Centre International d"Art et du Paysage), ahol egy nagyjából 10 hektáros erdős, mezős területen olyan művészek munkái láthatók, mint Andy Goldsworthy, Michelangelo Pistoletto, Gregor Schneider, Oscar Tuazon vagy Berndt Lohaus. Az első szobrászati szimpóziumot 1982-ben rendezték a szigeten, és azóta is világhíres művészek fogadása mellet szerveznek residency programokat, előadásokat és szimpóziumokat. A kastély 1977-ig a Vassivière család tulajdonában állt, majd állami kézbe került. Ma a művészeti központ kiszolgáló épületeként működik, szálláshelyek, előadótermek, műtermek és egy étterem található benne. A sziget legmagasabb pontján egy világítótorony formájú kilátó áll, mellette pedig egy hosszúkás, donga fedésű épület, melyeket Aldo Rossi, és Xavier Farbe építészek terveztek 1987-ben. A lejtős talajt lekövető, tájtól erősen elütő, monumentális épületegyüttest nem központi múzeumépületnek szánták, csupán egy állomás a több mint félszáz művészeti munkát tartalmazó szoborpark útvonalán.

A helyszínre érkezve az autót a parkolóban hagytuk, és gyalogosan keltünk át a hídon. Mi elsősorban az Aldo Rossi és Xavier Farbe által tervezett épület miatt jöttünk, és bár előzetesen nem mélyültünk el a hely történetében, a vízfelülettel és ősfás parkkal kialakított mesterséges táj látványa alapján, már a bevezető séta során egyértelművé vált, hogy a természeti környezet ebben az esetben talán fontosabb az épületnél, de minimum egyenrangú vele. A legrövidebb, betonozott úton igyekeztünk eljutni a múzeumhoz, ami a kastély mögötti füves területen található. Mivel odafelé, még csak a Rossi ház látványának vágya vezetett, észre sem vettem, hogy a tóparton egy gyalogút is vezet, amely mellett művészi munkák állnak. Átsétáltunk a régi házak között, mikor feltárult az úticélunknak szánt világító torony és a hozzá kapcsolódó hosszú, grandiózus épület. Az első benyomásom az volt, hogy ez a ház jól megöregedett az interneten található képekhez képest, melyek hét-nyolc évvel ezelőtt jöttek először szembe velem. Ha jobban belegondolok, elég valószínű, hogy a fotók jóval régebben, közvetlenül a ház megépülte után készülhettek, és csak az én képzeletemben nem öregedett a műalkotás. Nehéz megmondani, hogy jól áll-e neki ez a korosodás, tűnődtem, miközben körbejártam a múzeumépületet, próbálva megérteni a belső tereit.

Rögtön feltűnt, hogy a talaj lejtése miatt kettőről háromszintesre növekvő tömeg háromnegyedénél kettészakad, és a két egység nem alkot belső szerves egységet. A kettészakadást egy ipari épületekre jellemző szerviz bejárat, egy nagy kapualj okozza, ahol a műalkotások érkezhetnek a múzeumba. Az ablakon belesve látszott, hogy a háromszintes, a tó irányába néző oromfalas főhomlokzat mögött kisebb előadótermek, műhelyek kapnak helyet. Ezt az oldalt körülnövik a fák, így nehezen fotózható grandiózus jellege. Az egyik érdekes részlet, ami feltűnt, a ház tornácoszlopainak rozsdás felülete, ami teljesen elüt az Aldo Rossira jellemző festett fém szerkezetektől, és a ház kőburkolatától is. Ezeknek a túlméretes rozsdás oszlopoknak van egy másik érdekessége. Amikor elkezdtem írni ezt az élménybeszámolót, újra utánanéztem a ház történetének, és találtam néhány képet az építéséről, amiken jól látszik, hogy az épület teljes egészében vasbeton falszerkezetű, és sem az acél pilléreknek, sem az emeleti tégla boltíveknek nincsenek semmiféle tartószerkezeti szerepük, mind a két anyag, ugyanúgy, ahogyan a kőburkolat, egy felületi réteg. Arra utalnak, hogy Aldo Rossi építészeti világát nem a szerkezetiség, hanem pusztán a formai elemek összeállítása hozza létre.

A képekről az is leolvasható, hogy a világítótorony szerkezete készült el előbb, és én is, miután körbejártam az épületet, oda léptem be először. Ez egy hatalmas egybefüggő tér, melyben az óramutató járásával ellentétes irányban emelkedő csigalépcső visz felfelé, aminek minden egyes lépcsőfoka önállóan van megtámasztva a torony falában. Ahogy az ember felér  a tetőre egy üvegezett bádog toronysisak kis ajtaján keresztül jut ki a körbejárható erkélyre. Kilépéskor a hosszú házzal szembe érkezünk és rálátunk a hatalmas dongatetőre. Építészetileg érdekes a két épület ellentéte, a centrális, magas toronyé, és a lineáris „lapos" házé. Kapcsolatot köztük  a városi környezetet sugárzó anyaghasználat teremt, ami elüt a környező természettől. Ebben a kontextusban a műkő vízköpők töredezettsége, a mohás-zuzmós kőburkolat az északkeleti oldalon, vagy a rozsdás oszlopok a patinásodás helyett inkább az elmúlás érzetét keltik. Rossi házaira jellemző, hogy szándékosan nem kommunikálnak környezetükkel, mintha a rajzok időtlenségében akarnának létezni örökké. De ahogyan ezen a házon is látszik, a természet időszerűsége lenyomatokat hagy, visszarántva azt a valóságba.

A galériaépület, mely a tervezőpáros francia származású tagjának elmondása szerint egy római vízvezeték romjára hasonlít, három fő részből áll. Az első egy nagy, tornácos előtér, amiből nyílik a publikációkat és kiadványokat is tartalmazó jegypénztár, a második, a házon végigmenő, lineárisan felfűzött kiállító térsor összetett rendszere, végül a harmadik, az épület háromszintes végében, a galéria alatt elhelyezett műterem, illetve közösségi tér az alkotók számára. Ezen belül maga a kiállító galéria ugyancsak három egységre tagolható. Egy nagy belmagasságú csarnokszerű teremre, ragasztott faszerkezetű dongafödémmel, majd ebből nyílik egy három szintet összefogó tér, melynek két szélén egy-egy keskeny folyosó fut végig, ahonnan belső nyílásokon keresztül tekinthetünk le az alsó szinten kiállított munkákra. A folyosóról nyílva egykarú lépcsők vezetnek le a földszintre, illetve fel a tetőtérben kialakított kisebb belmagasságú kiállítótérbe. A harmadik egységbe egy külső, fém szerkezetű híd vezet át a házat kettészelő árkád felett. A szétválasztott építészeti egységeket újra egyesítő híd egy Rossi formakészletéből, melyek használatával házait felépíti.[1] A Vassiviére szigeti ház előképe lehetett az olasz építész Setubal városának készített lakókomplexum terve. A keskeny, hosszúkás tömeg itt is egy toronyszerű, magas épülettel kezdődik, és megszakításokkal, kapualjakkal tagolódik egységekre, melyeket szintén hidak kötnek össze. Az utolsó terem végében egy kis méretű, négyzetes ablakon kilátás nyílik a tóra az oromfalon keresztül. A belső terek összetettsége, elsőre nehezen megérthető kapcsolataik, egyfajta organikus világot teremtenek, és ellentétben állnak a külső monumentális, egységességet sugárzó világával.

Ottjártunkkor Caroline Monnet munkái voltak éppen kiállítva. Miután végignéztük az installációkat, továbbindultunk a szigeten kiépített sétaösvényen. A táj lenyűgöző volt, ahogyan tópart, erdő, mező folyamatosan váltotta egymást. Mivel aznap estig még szerettük volna elérni a német határt, nem volt időnk végigjárni az egész szoborparkot, ezért úgy döntöttünk Michelangelo Pistoletto talajba ásott beton szobor sorozatának útvonalát követve sétálunk egy kisebb kört. Közben jó pár ismert, és számomra ismeretlen művész alkotását láttuk, leghíresebb közöttük a skót származású landart művész, Andy Goldsworthy kő spirálja volt. Az egyik legérdekesebb munka számomra Oscar Tuazon fa tetejére helyezett márvány lapja.

Egy kicsit sajnos rontott a rátalálás élményén, hogy minden szobor, illetve műalkotás mellé, vagy alá elhelyeztek egy információs táblát, ami kissé didaktikussá és mesterkéltté teszi a természetben elhelyezett alkotásokat. Ettől eltekintve, ha valaki Limoges közelében jár, érdemes erre a kortárs művészeti szigetre elzarándokolni, és meglátogatni a Rossi és Farbe által tervezett épületegyüttest a szigetséta közben.

Szederkényi Lukács
doktorandusz
BME Építőművészeti Doktori Iskola

 

Szerk.: Borenich Levente

 

Lábjegyzet:

[1] Moschini, Francesco: „Ora tutto questo é perduto" in: Moschini, Francesco (szerk.) Aldo Rossi Projects and drawings 1962-1979, Firenze: Rizzoli 1979 10.

Fontosabb irodalomjegyzék:

1.: https://www.videoguidenouvelleaquitaine.fr
2.: Moschini, Francesco (szerk.) Aldo Rossi Projects and drawings 1962-1979, Firenze: Rizzoli 1979