Mar9it, avagy az átmeneti építészet

Nem, nem írtuk el, a Margit utca 9-ben utca és házszám már összeolvadt. Volt már színház, szabadtéri vásár, közösségi tér, most pedig társasház. Különleges projektekre, különleges megoldásokra, egyedi urbanisztikai jelenségekre hívjuk fel a figyelmet a Summa Artium alapítvány által meghirdetett cikkírói pályázat és a Budapest folyóirat közreműködésével. Ezúttal az első helyezett, Karsai Anna írását közöljük. 

“[...] az eltűnés nem feltétlenül „katasztrófa”, inkább „hirtelen helyzetváltoztatás”. (Hakim Bey)

Nehéz kijelölni azokat az épületeket, amelyek valóban a kortárs építészetet szintetizálják, ugyanakkor előremutatóak a fejlődés, a fenntarthatóság és a hagyományok tekintetében.

A nagyvárosok épületállományának “egymásra épülő” rétegeiről elmondható, hogy hátrányukban rejlik potenciáljuk is. Fővárosunk esetében pedig ez különösen igaz, hiszen rengeteg az elhagyatott, kihasználatlan terület. Ez részben azzal magyarázható, hogy az építési szabályok és folyamatok nem elég rugalmasak ahhoz, hogy képesek legyenek alkalmazkodni a felhasználók gyorsan változó igényeihez.

2011-ben Szakál Andrea építész és díszlettervező aktivista szellemben járta a várost, egy olyan helyszín után kutatva, amely alkalmas lehet víziója megvalósítására. A Rózsadomb lábánál meredeken felfutó Margit utca kilences szám alatt egy használaton kívüli foghíjtelket talált, rajta romos, még a bérházak megjelenése előtti időkből ottfelejtett, félnyeregtetős házakkal. Az erősen emelkedő ősfás terep rengeteg lehetőséget rejtett magában, azonban jócskán rátelepedett az elhagyatottság dzsungele. Innen indult az a közel nyolc éve tartó projekt, amely nem más, mint az ideiglenes építészet egy sajátos megnyilvánulása.

 

Mit is jelent ez? Az ideiglenes vagy befejezetlen építészet egy olyan nyitott fogalom, amelynek legfontosabb ismérve, hogy nincs állandósult rendeltetése. Azaz a funkció alkalmazkodik használójához és nem a használó a funkcióhoz.

A Margit utca kilenc, avagy Mar9it pontosan ilyen közösségi projektté vált és kevesebb mint egy évtized leforgása alatt páratlan fejlődési íven ment keresztül.

Szakál Andrea olyan kutató, aki képes egyesíteni a különböző tudományterületek, a művészet és a design alkotó módszereit és adaptálható metódussá szervezni azokat. Ez a képessége tette lehetővé, hogy a Mar9it kiemelkedjen az eddig alkalmazott közösségi/nyilvános térszervező stratégiák közül.

 

A projektnek három nagyobb állomása volt, amelyet többek között Andrea és az akkoriban megalakuló Blokk építész műhely fogott egybe. Jelen esetben olyan szerencsés együttállásról beszélhetünk, melyben nem csak a terep tényezői voltak rendkívül kedvezőek. Példamutató módon a telek tulajdonosa, aki maga is befektető, kellőképpen nyitott volt a közös munkára és az innovatív, szokatlan megoldásokra.

Milyen eszközökkel érdemes életet vinni egy elhagyatott helyre? A válasz ebben az esetben egy helyspecifikus performansz volt.

A TÁP színházzal, Vajdai Vilmos vezetésével összeállt egy kreatív stáb, akik együttes munkával, a hely adottságait kihasználva létrehozták a “...Megjegyzem különös, miért épp a város közepén?” című, transzmediális előadásukat. Azért fontos beszélni erről az alkotói fázisról, mert egy olyan attitűdöt szorgalmaz, amelyet az építészet mint médium is sikeresen felhasználhat. Ez pedig az az elv, hogy abból dolgozzunk elsőként, ami a hely által eleve adott. Ilyen volt a hosszanti, ösvény alakú elrendezés, amely az előadás történeti gerincét adta, a díszlet pedig teljes mértékben az ott talált anyagokból épült fel.

Ezt a szakaszt követte a revitalizáció, amely már nagyobb anyagi ráfordítással járt, cserébe nagyfokú érdeklődés övezte. Egy félig szabadtéri, közösségi helyszín létrehozása volt a cél. A végső terv a hagyományos architektúra köré szövődött, faszerkezetű, lépcsőzetes pavilonokból, a renovált házakból és a kertből állt. A helyszín így alkalmassá vált rendezvények, konferenciák, közösségi főzések, workshopok, előadások, vetítések, vásárok, koncertek és gyerekprogramok lebonyolítására. Továbbá helyet kapott egy beltéri bár és bolt, valamint egy kemence is.

 

Már ebben a szakaszban azt mondhatták volna, hogy kihozták a helyből, amit lehet, és betagozódhattak volna a hasonló, ígéretes kezdeményezések sorába, mint amilyen a Jurányi, a Gólya vagy a Valyo, de nem ez történt. Fontos megjegyezni, hogy cseppet sem volt zökkenőmentes a bejárt út. Túl sok kompromisszumot kellett kötniük, a vendéglátás pedig kezdte átvenni a főszerepet. Általánosan jellemző Budapesten, hogy a közösségi helyeknek a fennmaradás érdekében fel kell adniuk eredeti célkitűzéseiket, de gyakran így is csőd és kilakoltatás a történetek vége.

 

Hasonló elven működő nemzetközi példák a BMW Guggenheim Lab, a párizsi EXYZT, a nemzetközi The City Eye Level program, a berlini ConstructLab vagy a brooklyn-i Interboro, illetve a londoni The Collective. Mindezen kezdeményezésekről elmondható, hogy rugalmas urbanisztikai megoldásokra törekednek, participatív tervezéssel. Az állam vagy egy nagyvállalat támogatásával valósulnak meg és mindegyik jelen van a nemzetközi színtéren is, pedig helyspecifikus építészeti projekteket hoznak létre és a vendéglátásnak kevés köze van eredményeikhez. A siker kulcsa ugyanis pontosan abban rejlik, amire Andrea is rájött az egész folyamat során, mégpedig, hogy az ingatlanfejlesztőkkel való, piaci alapú szolgáltatáscsomag kidolgozása hozhat átütő sikert, nem pedig a biztonságosnak vélt területhez való ragaszkodás.

A Mar9it utolsó fejlődési szakaszában a tulajdonos szeretett volna szintet lépni. Ez jelenthette volna a kooperáció végét is, de szerencsére nem így történt. Jelenleg a korábbi közösségi tér helyszínén egy társasház építésének munkálatai zajlanak, amelyet ugyanaz a csapat, ugyanazon befektető számára tervezett meg.

 

Ha szélesebb kontextusba kívánjuk helyezni a jelenséget, olyan szükségszerűségnek tekinthejük, amely leginkább az ellenkultúra, szubkultúra és tömegkultúra kölcsönhatásaival érzékeltethető. A tömegépítészet válságidőszakát éli, mert dehumanizálódott, piaci érdekekre épít. Az igények viszont egyre csak nőnek az olyan közösségi helyek iránt, amelyek emberi léptékű, a természettel és a technológiával összhangban működő értékeket képviselnek, ahol megnyugodhatunk és valódi, emberi természetünk szerint viselkedhetünk.

Ezért az építészetbe és a fővárosunkba is begyűrűzött egy olyan ellenkulturális építészet, amely ezeket biztosítani igyekszik és bár vannak piaci érdekeik, mégsem a profitszerzésben, hanem a fennmaradásban érdekeltek elsőként. Ettől a ponttól kezdve alakulnak szubkulturális építészetté. A dzsentrifikáció nem ördögtől való jelenség, bár idehaza sokszor csak negatív következményeiről értesülünk. Ha azonban mindezt egy organikus, ugyanakkor tudatos folyamatként igyekszünk irányításunk alá vonni, ahol újabb és újabb kihasználatlan területeket foglalunk vissza, akkor olyan további projektek születhetnek és szolgálhatnak jó példa gyanánt, mint amilyen a Mar9it.

Karsai Anna

A szerző a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem designkultúra szakos hallgatója. Arra készül, hogy az urbanisztikai fejlesztések gyakorlati lehetőségeit kutassa, különös tekintettel a zöld környezet, a lakóépületek és a használaton kívüli terek rehabilitációjára.