Megoldott kollázsok – interjú a belga Collectief Noord építésziroda alapítóival
"A közönségest, a tervezetlent megpróbáljuk elfogadni és valahogy felhasználni, a saját javunkra fordítani. Nem hiszünk a túl komoly építészetben." Christopher Paesbrugghel és Peter Wils-szel, a belga Collectief Noord építésziroda tervezőivel antwerpeni irodájukban készítettünk interjút.
A tavaszi félévet Belgiumban, a genti építészkaron töltöttem. A tervezési stúdióm az AS-S(E)AMP(B)LING nevet viselte, melynek során szétválasztottuk a formát a funkciótól, építészeti elemeket, töredékeket és tipológiákat gyűjtöttünk, hogy a múlt értékeinek összegyúrásából új értelmek és valóságok szülessenek funkciótlan kollázsok formájában. A kollázsokat alaprajzokon, metszeteken és homlokzati rajzokon keresztül használható terekké pontosítottuk, ezután pedig helyszínt kerestünk a városban, ahova a létrejött struktúrát lehelyezve a kontextus értelmében pontosíthattuk a projektünket. A stúdióról, Flandria építészetéről és a Collectief Noord iroda munkájáról tanárommal és az iroda alapító tagjával, Christopher Paesbrugghel és munkatársával, Peter Wils-szel beszélgettünk antwerpeni irodájukban.
Kustra Vencel: Milyen ötletek vezettek a stúdió felépítéséhez? Van valamilyen elméleti alapja ennek a fordított megközelítésnek?
Christopher Paesbrugghe: A saját munkáinknak két fontos kiindulópontja van: egyrészt a helyszínen meglévő kontextus, másrészt azok az ötletek, referenciák, amik valamiért megragadtak bennünket. A tervezési folyamatunk ahhoz hasonló, ahogy a stúdióban is dolgoztunk. Megpróbáljuk elfogadni azt a komplexitást, amit a múlt hordoz magában, és arra vagyunk kíváncsiak, hogy ez hová vezethet minket. Ez azzal jár, hogy sokszor egy kicsit leteszünk arról, hogy kézben tartsuk a tervezést. Helyet adunk az intuíciónak, de aztán a következő lépés az, hogy újra elkezdünk irányítani azzal, hogy értelem és jelentés után kutatunk a folyamatban. A kép így lépésről lépésre élesedik, valami önállóvá és jelentőségteljessé növi ki magát. Gyakran az is előfordul, hogy egy bizonyos ponton már teljesen meg is szabadulunk az előképektől. De ha nyitottak vagyunk az ilyen jellegű hatásokra, akkor az ötlet nagyon precízzé és értelemgazdaggá fejlődhet, csak folyamatosan keresni kell azokat a jelentéseket, amik a pontosabb kidolgozáshoz vezethetnek. Így maga a folyamat is kontextussá és élővé válik, ami képes lesz a helyhez kapcsolódni.
KV: Mit jelent számotokra Flandria, mi az a kontextus, amiben dolgoztok?
CP: Flandria egy szétterülő, sűrű szövet. A sűrűség és a klímaváltozás miatt is úgy látjuk, hogy ebben a burjánzó formában nem tervezhetünk több szabadon álló családi házat. Számunkra nem az épített tér milyensége az elsődleges kérdés, hanem a sűrű építettség között megmaradó nyitott terek minősége. Ennek a köztes térnek a milyensége alakítja a következő lépésben az azt definiáló épületek tervezését is. Az általunk tervezett saját irodánk esetében is a házak mögötti, megmaradt térrészekkel foglalkoztunk, és nagyon sok ilyen helyzettel találkozhatunk még Flandriában. Tervezetlenül összeütköző épületek, szabálytalanul megmaradt, nyitott udvarok. Ez a rendezetlenség megoldásra vár, ugyanakkor kollázsszerűsége frissítő inspirációként is hat ránk. Ezekben a helyzetekben a magát túl komolyan vevő építészet nem találja meg a helyét, informális, szabályszerűtlen megoldásokra van szükség. Ez nyitottá tesz minket a mindennapiság és ezzel együtt talán az emberibb lépték irányába is. A közönségest, a tervezetlent megpróbáljuk elfogadni és valahogy felhasználni, a saját javunkra fordítani. Nem hiszünk a túl komoly építészetben.
KV: Mit jelent a komoly építészet?
Peter Wils: Komoly abban az értelemben, hogy túl fontosnak gondolja magát. Mi megpróbáljuk szublimálni a kontextusból fakadó hétköznapiságot, és emiatt az építészetünk játékossá válik. Az is közre játszhat ebben, hogy Belgiumban sokan a családi házunk mögötti lapostetős toldalék építésével kezdjük az építész karrierünket, kis léptékben, saját kézzel. Talán ez a játékosság az, ami sajátos a kortárs flandriai építészetben, de látjuk, hogy ez egyfajta divat is már Európában. Most az a kihívás számunkra, hogy hogyan tudunk ennek hosszabb távon újra értelmet teremteni.
KV: Egy előadás során azt mondtátok, hogy a hitelesség az építészetben már nem határozható meg az eredetiséggel. Ez azt jelenti, hogy az építész lemond az alkotói önkényről, nem ķövetel munkájában szerzőiséget? Hogy tud így egy iroda identitást építeni?
CP: Az építész szerepe olyan, mint egy karmesteré. A folyamat minden résztvevővőjével együttműködik, és emiatt folyamatos eldöntendő kérdések és viták kereszttüzében áll. Nem egy minden döntést meghozó irányító, hanem egy mindig több opcióval rendelkező téri stratéga. Ő annak a folyamatos vitának a moderátora, amit építésnek hívunk. Egy rejtett, de tudatos hangot visz bele a folyamatba, ami megmutatja, hogy szerinte miről kell szólnia az építészetnek. Bármilyen irányba is halad a terv, mindig képesnek kell lennie egy ilyen többletréteg hozzáadására. Ez a tudatosság az, ami az építész karakter sajátja és az identitását is meghatározza.
KV: Ez a többletréteg könnyen észrevehetően megjelenhet az anyaghasználatban. Az irodátok falára is kifüggesztett fotón az Antwerpenben felépített idősek háza látható, ahol szinuszlemezből készült absztrahált függöny keretezi az ablakokat, a parapetfalak burkolata pedig pázsitrácskőből készült.
CP: Ennél az épületnél Antwerpen 20. századi övének kontextusához szerettünk volna igazodni, amelyben sokszor különböző ideák ütköznek egymással: kertváros házai húzzák meg magukat modernista lakótömbök árnyékában. Megpróbáltuk úgy felhasználni ezeket a kollázsokat, összeütközéseket, hogy azok az épületen belül oldódjanak meg. Ezért van az például, hogy az épület eltérő homlokzatain ugyanahhoz a típusú szobákhoz tartozó ablakok eltérő anyagból vannak megcsinálva, mindig éppen arra a környezetre reagálva, amerre az adott homlokzat fordul. Szeretem ezt az épületet, mert sok réteggel foglalkozik egyszerre, a város és a szoba léptékében is válaszokat keres, annak ellenére, hogy nem volt sok pénz a megvalósításra. Egy komoly, urbanisztikai kérdésekre reagáló, szigorú alaprajzi rendszert felpuhítottunk a hétköznapi elemeket felhasználó, emberi léptékű anyaghasználattal, ami előregyártott elemeket rendez meglepő, újfajta összeállításokba. És ez nem csak az illeszkedést segíti elő, de végeredményben a lakók otthonosságát is elősegíti. Az épülethez csatlakozó, amellett elterülő parkba lehelyezett pavilon egy olyan kedves kis étterem hangulatát idézi, ahova a hétvégente az ember a gyermekeivel is elmehetne. Reménykedünk benne, hogy nagyon emberi, amit csinálunk, miközben városi problémákra is reagálunk.
KV: A már említett saját irodátok Antwerpen legzsúfoltabb részében, a központi pályaudvartól öt percnyi sétára található. Hogyan kezeli a beavatkozás ezt a sűrűséget?
CP: A tervezés elejétől fogva az volt az ambíciónk, hogy a lakóházak által közrezárt üres térrész, ahova tervezhettünk, üres is maradjon. Régebben egy nyomdaipari cég épülete állt itt, amit elbontottak. A létrejött belső udvart találkozótérként, kollektív kertként hagytuk meg. Az azt körülvevő magasabb tűzfalra építettünk három szinte azonos méretű és szerkezetű épületet, melyből egyik az irodánk, a többi pedig lakóház. A környék miatt úgy gondoltuk, hogy jobb, ha az udvart félpriváttá tesszük a kapuház bejáratának zárhatóvá tételével, a kapualj kapujának lezárásával. Szeretünk köztes terekkel foglalkozni, de mindig a kontextus határozza meg, hogy milyen jellegű nyitottságot tudunk létrehozni.
KV: Hogyan működik ez a félprivát udvar?
PW: Az épületek bejáratait minden esetben a házak oldalára helyeztük, amiatt, hogy az előttük lévő udvarsáv ne kisajátítottá, privát kültérré, hanem a találkozások helyévé, közösen használt térré váljon. A lakóházakban a hálószobák a földszinten vannak, míg a nappalik az első szinten, ugyanebből az okból kifolyólag. A ház azonban pár lépcsőfoknyit belesüllyed a földbe, hogy a fenti nappalik közelebb kerülhessenek a kerthez. Két épület között egy kis átjáró húzódik, ami a telek bejáratával párhuzamos utcába vezet, így még inkább mozgalmassá téve az udvart. Az irodánkat a középső épületbe helyeztük, így bárki, aki hozzánk jön, a kerten keresztülsétálva érkezhet meg az irodába, ami még jobban aktivizálja a zöldterületet. A közös udvaron kívül viszont minden ház tetején egy privát tetőkert is épült, kis pavilonnal. Nagyon fontos tartottuk, hogy a kollektív tér működésének érdekében legyen egy privát kert is, ahol néha teljesen maga lehet az ember. A kettő egymással együtt működik igazán jól. A tetőteraszt embermagas, áttört attikafal veszi körül, amin keresztül ki lehet nézni az udvarra anélkül, hogy felfednénk a jelenlétünket.
KV: Míg itt a földszint pár lépéssel a föld alá van süllyesztve, addig a luchtbali szociális lakásokat pár lépéssel a föld fölé emeltétek.
PW: Igen, ott egy nyílt, publikus tér veszi körül az épületeket. A magánélet háborítatlansága, biztonsága miatt helyeztük a földszintet egy kicsit magasabbra. Ott az is nagyon fontos volt, hogy a címeket, postaládákat a belső udvar irányába raktuk, ami így bár közterület, de mégis van egyfajta közösségi hangulata. Minden szomszéd látja egymást, ez erősíti a kollektív jelleget. A bejáratokat csempével kereteztük, hogy könnyen felismerhetőek legyenek.
KV: Luchtbalban három épületet terveztetek, mindegyiket más léptékben. Hogyan hozza létre ez az épületegyüttes összetartozás és elkülönülés egyensúlyát, ami különösen fontos a szociális lakhatás esetében?
CP: A három különböző épületben, három különböző életszakaszban lévő embertípusnak terveztünk lakásokat. Elsőre talán azt gondolhatjuk, hogy szép gesztus lehet, ha összekeverünk mindenféle életmódú embert egy épületen belül, de sok konfliktus születhet abból, hogy például egy nagycsalád és egy egyedülálló életének mennyire más a dinamikája. Ezért a találkozási pont az épületek között található közös udvar, amit rámpákkal elválasztottunk a környező utcáktól, egy földszinttől elemelt platformmá vált, így még könnyebben sajátjának érezheti a közösség. Úgy döntöttünk, hogy nem aktív tevékenységek, inkább csak találkozások helyszíneként tervezzük meg, padokkal, fákkal benépesítve, úgy, hogy irányítsa érkezőket és távozókat. A játszótér az út túloldalán található, a gyerekek ott játszhatnak, zsibonghatnak.
KV: Az idősek otthonához hasonlóan többarcú épületekről beszélünk. A nagyforgalmú Noorderlaan sugárút irányába barnásvörös téglaburkolat és hosszú ablakok, míg az udvar irányába privát lugasok, kétszint magas lábazat és felette fehér csempeburkolat épült.
CP: A homlokzati viselkedés hasonló elvet követ, mint az idősek otthona esetében, a környező terület sokfélesége, rétegzettsége volt az inspiráció. A Noorderlaan irányába elnyújtott indusztriális, modernista homlokzat néz, amely a sugárút, a mögötte lévő kikötő és a 20. századi modernista városrész hangulatát idézi, és zajvédő falként is működik. A tégla az az anyag, aminek egyrészt a kulturális öröksége is óriási Belgiumban, másrészt pedig tartós, amit a hosszútávú költségbecslés is alátámaszt. Direkt olyat választottunk, ami szabálytalanul mozog a színskáláján belül, ezzel kicsit kézműves hangulatot keltve. A befelé néző homlokzatok a kertvárosra reflektálnak, ami szintén fontos része a Luchtbalnak, és ez lehetőséget adott az emberibb lépték kialakítására is. Ennél a projektnél ez volt a legfontosabb feladatunk, hiszen a három épületben rengeteg ember él együtt. A lábazat feletti fehér csempe absztraktabb, mint a tégla, kicsit elmossa a magas emeleteket az udvar felől nézve, csökkenti a közelről látott magas tömbök hatását. A Luchtbal esetében a sokrétű kontextusba való illeszkedés megoldása együtt járt az emberi lépték és azzal együtt a találkozások, együttlétek lehetőségének megteremtésével.
Kustra Vencel
Szerk.: Winkler Márk
