Műteremház Tahitótfalun – a BIVAK Pro Architectura Díjas háza

A BIVAK építészei egy fiatal művészházaspártól kaptak felkérést arra, hogy tervezzék meg műteremházukat Tahitótfalun. Az alkotás terét a középpontba helyező épület a stúdió első önálló, már használatba vett munkája, mely egyből Pro Architectura díjjal gazdagította az ifjú tervezőket.

"Az egyetemen Janáky István és Nagy Tamás is úgy tartotta a családi ház tervezés stúdiumot, hogy egy kalapból kellett kihúzni a képzeletbeli megrendelők személyét, foglalkozását, amik mindig álom-szerű inspiráló családmodellek voltak. A tahitótfalui ház tervezése ezt a feladatot juttatta eszünkbe: egy művész házaspár számára kellett családi házat tervezni" – meséli Máté Tamás és Vass-Eysen Áron egy óbudai ipartelep víztornyában kialakított stúdiójukban ülve. Körülöttünk a kreatív káosz nyomai: makettek, alapanyagok, skiccek mindenütt. Szöges ellentéte mindannak, ami a szóban forgó épület letisztult minimalizmusában visszaköszön.

Az igények és az adottságok találkozása

A történet egyszerű. Egy fiatal művészpáros műtermet keres magának a főváros környékén, ahol megfelelő körülmények között alkothatnak. Több helyszín, egyebek mellett egy egykori ipari épület megtekintése után végül úgy döntenek, hogy a megörökölt tahitótfalui telken fognak olyan házat építeni, ami élet- és munkatér lehet egyben: legyen benne egy tágas és napfényes műterem, ahol akár külön-külön projekteken is dolgozhatnak; legyen egy nagy műtárgyraktár, ahol elférnek a kész alkotások, az alapanyagok és eszközök; legyen egy fotólabor az analóg filmmel dolgozó férj számára. Minden más – a kényelmes hálószoba, a fürdő, a vendég- vagy gyerekszoba, az étkező-konyha – ezeknek az alkotáshoz kapcsolódó tereknek legyen alárendelve. A program világos, a kérdés, hogy hogyan oldható meg mindez egy több mint 100 méter hosszú, de alig 10 méter széles, erősen lejtős telken?

Az elsőre talán szerencsétlennek tűnő helyszínre való tervezést nagyban megkönnyíthette az a bizalom, amit a megrendelők tanúsítottak az építészek felé: alkotó emberként az volt a hozzáállásuk, hogy az alkotás folyamatába nem szólnak bele, szabad kezet adnak a tervezőknek – egyetlen megkötésük az volt, hogy egy bátor építészeti gesztust szeretnének. A bizalom meg is hozta gyümölcsét, hiszen már az első skiccek alapján beleszerettek a koncepcióba, a ház szinte alig változott a tervezési folyamat során. Az építészeti víziót bemutató rajzokon jól látszik a ház működési alapelve: a hosszanti telekhez igazodva egy meglehetősen hosszú alaprajzi rendszer, melynek központi teréhez – a műteremhez – kapcsolódnak a további egységek az épület két végén. Mindezt keresztirányban átszövi a két hosszanti homlokzat megnyitása által létrejövő tengely, mellyel az épület mindkét irányban nyit a kert felé egy-egy teraszon keresztül.

Az első tervváltozathoz képest a legnagyobb – szinte egyetlen – változás a tetőformában ment végbe. Eredetileg – ha már bátor építészeti gesztust vártak a megbízók – a telek lejtését enyhén követő lapostetőt képzeltek el a tervezők, ezt azonban a helyi szabályozás nem tette lehetővé. A végül megvalósult nyeregtetős megoldásnál megmaradt az enyhe lejtés, a gerinc levágásával pedig felülvilágítók sora kaphatott helyet a tetőn, a végeredmény így tágasabb, nagyvonalúbb hatást nyújt a belső tereknek, elegendő természetes fényt biztosítva a műtermi munkához.

A telek adottságainak az épület tereire gyakorolt hatásán túl a belső térstruktúrát a már említett központi műterem határozta meg. E köré szerveződnek a mindennapi élet terei a ház két végébe rendezve: a telek alsó része felé a privát zóna – hálószoba, fürdő, gyerekszoba – mely irányába az étkező-konyha jelenti az átmenetet. Ez utóbbi a műteremmel egy légtérben, a szinteltolásnak köszönhetően mégis arról markánsan leválasztva jelenik meg. Az átgondolt belsőépítészeti elemek kidolgozottsága – mely szintén a BIVAK munkája – olyan részletekben mutatkozik meg, mint a beépített bútorok egységes fa szerkezete, vagy a hálószoba nagyméretű üvegablakát keretező, ülőfelületként is funkcionáló struktúra. 

Az épület túlsó végében egy, a hátsó kertre nyíló dolgozó- vagy vendégszoba kapott helyet, ami egy acél csigalépcsőn közelíthető meg a műteremtérből. A látszóbeton födém és a csigalépcső kompozíciója ipari esztétikát idéz, a lakrész legizgalmasabb pontja azonban az a kis falnyílás, ahonnan a műteremre tekinthetünk le, és ha az ajtók nyitva vannak, akkor akár a ház túlsó felén lévő hálószoba ablakán is kitekinthetünk.

Minimalizmus és ami mögötte van

Az imént felsorolt terekre egységesen jellemző egyfajta minimalizmus. Kevés bútor és még kevesebb használati tárgy van szem előtt, a letisztult, nyugodt környezetet elsősorban a növények zöldje színesíti. Ezt az esztétikát nem a tervezők kényszerítik a lakókra, épp ellenkezőleg, a megrendelő tudatos igényeiből fakad mindez. Egyfelől abból a túlfogyasztás kritikájaként értelmezhető minimalista életmódból, melynek elvei szerint igyekeznek minél kevesebb fölösleges tárgyat felhalmozni (és az eddig felhalmozottaktól megszabadulni); másfelől pedig abból, hogy művészként szükségük van a nyugodt, zavaró ingerektől mentes környezetre. Ez nem csak a tágas központi műteremtérre jellemző, de éppúgy megjelenik a privát élet tereiben is.

Az alkotáshoz azonban szükség van különböző eszközökre és alapanyagokra, és az alkotófolyamat is sokszor együtt jár a káosszal. Az épület teljes hosszán végighúzódó pinceszint erre az ellentmondásra nyújt megoldást, bőséges tárolóterületet biztosítva mind a kellékek, mind az elkészült műtárgyak megőrzésére. Egy átlagos családi ház esetében ez a szint valószínűleg garázs lehetne, a gépjárművek tárolása helyett itt azonban sokkal nagyobb szükség van a műtárgyraktárra; ahogy a sok esetben a garázshoz kapcsolódó sufni vagy kamra helyett a fotólaborra is. 

Míg a belső terek fentiekben leírt minimalizmusán a skandináv hatás érezhető, addig kívülről az épülettömeg a kortárs japán építészetet juttathatja eszünkbe. Meglepő módon míg előbbi a tervezők elmondása szerint is tudatos döntés volt, utóbbiban nem volt tudatosság, mondhatni organikusan alakult így. Akárhogy is, az összhang megvan a belső és a külső között. A domboldalba mélyesztett fehér tömb a megrendelői igényeknek megfelelően markáns építészeti gesztus a maga szabálytalan formájával és játékos ablakkiosztásával, mégis kellően visszafogott ahhoz, hogy megférjen a környék változó minőségű lakóházai között. Az alsó bejárat fölé emelkedő konzolos tömeg által létrejövő fedett-nyitott teraszról pedig igazán különleges látvány tárul fel: a két acéloszloppal keretezett fenyőfák kompozíciója már-már egy Magritte-festmény is lehetne.

Hulesch Máté