Giovanni Peroni 1946-ban sörgyárat alapított az olasz Vigevanóban. A gyár alig két évtizeddel később az akkor még nem fővárosként funkcionáló Rómába költözött. A cég hamarosan az új Olaszország egyik nemzeti szimbóluma lett, söre a századfordulóra meghódította az egész olasz nemzetet, az 1960-as évekig a legnépszerűbb volt a félszigeten.
Ezzel párhuzamosan, Róma városa saját modern képzőművészeti gyűjtemény felállításába kezdett az 1910-es években. A gyarapodó gyűjtemény az 1980-as évekig többször költözött a város különböző palotáiba, sokáig társbérletben volt a Villa Borgesében működő Modern Nemzeti Galériával, illetve a 60-as évektől a belvároshoz közeli neobarokk Palazzo delle Esposizioni adott otthont kiállíásainak.
1998-ban döntött a város az akkorra már ürsen álló Peroni sörgyárépület megvásárlásáról és a kortárs gyűjtemény odaköltöztetéséről. A belvárostól még egy gyűrűvel kiljebb, a 19. század során sűrűn beépült városrészben a sörgyár már egyre nehézkesebben tudott működni, a termelés a városon kívülre, illetve vidékre költözött. Közben maga a sörgyárépület is egyre jobban kezdett kilógni a bérpaolotákkal körbevett környezetéből.
2002-ben nyílt meg a Museo di Arte Contemporanea di Roma, azaz közismertebb nevén a MACRO. Ekkor már az is eldöntött tény volt, hogy a sörgyár helyén létrejövő múzeumot valamiként mihamarabb bővíteni is kell. Először, néhány évvel később MACRO Future névvel egy távolabbi telephelyen, a Testiccio kerületben, a bezárt vágóhíd területén nagyterű kiállítóhelyekkel bővült a kortárs kísérleti tárlatok számára. A sörgyár helyén levő központi épületet fejlesztésével pedig a francia Odile Decq-et bízták meg. Az általa tervezett, nagy üvegfelületekkel, a szűk utcára a lehető legnagyobb mértékben nyitott, több szinten átjárható, a belsőben pedig határozott vörös színnel operáló épületszárny végül csak 2010-ben nyílt meg. A múzeumvezetés korábban már szembesült azzal, hogy egyre nehezebb bevonzani a közönséget az egyre inkább regnálóbb gyűjteményekbe, így az új szárny kialakításánál az egyik legfőbb cél az lett, hogy az a környékbeliek számára egyfajta új agóraként is funkcionáljon.
Látványos terébe bárki bármikor betérhet, s szinte mindig talál valami ingyen meglátogatható kiállítást, leülhet a szűk, klasszikus épületekkel körbeépített utca fölé beúszó csupa üveg kávézóba vagy beülhet az előadóterembe. Igaz, aki ezen túl kíván lépni, a nagyobb szabású kiállításokra már kénytelen belépőt váltani. Akárcsak a művészetet pártoló magánalapítványok, a MACRO is működtet rezidens programot és biztosít kiállítási lehetőséget kevésbé ismert fiatal, pályakezdő művészeknek, illetve magánintézményekkel partnerségben számos izgalmas tárlatot is befogad.
Bán Dávid