Shibuya-Harajuku – várostörténeti útvesztő
A háromrészes építészeti séta második felében Besenyei Balázs kalauzol minket az idén a UIA kongresszusnak is otthon adó japán főváros utcáin. Ez alkalommal Tokió legvibrálóbb, legalternatívabb negyedeibe „látogathatunk” el, s a helytörténeti érdekességek mellett a város szerkezetének fejlődésébe is bepillantást nyerünk.
Általánosságban
Shibuya és Harajuku Tokió legvibrálóbb, legalternatívabb negyedei közé tartozik, a hírhedt japán tinédzserek és a tradícionális keretek közül kitörni vágyó fiatalok központjai. A kettő alkotta virtuális tengely az, ahol kelet és nyugat találkozásából valami egyedi, már-már megmagyarázhatatlan született. Ettől mások, mint Tokió egyéb vásárlásra és éjszakai életre koncentráló részei. S eme másság okai ott rejlenek a város szerkezetében, a jelek megfejtéséhez csupán némi háttérismeretre van szükség.
Három fontos eseményt kell mindvégig észben tartanunk, melyek hatással voltak Tokió városszerkezeti fejlődésére. Az első az 1923-as nagy Kanto Földrengés, mely, nagyrészt a kitörő tüzek miatt, romba döntötte Tokiót, s mely ezáltal szélesebb utak, evakuációs parkok és a középületek terén tűzbiztosabb anyaghasználat (vasbeton) felé terelte a japánokat. A második a világháború, melynek során Tokió jelentős részét lebombázták a szövetségesek. A harmadik pedig az 1964-es tokiói olimpia, ami pontot tett a század elején indult folyamat végére, melynek során a hangsúly a csatornarendszerről és a vízi közlekedésről áthelyeződött a vasútra és (az autók és buszok megjelenésével) a közúti közlekedésre. A vízpart szerepe közben teljesen átértékelődött, és a keleti természetközeliségből átváltott a nyugati szemléletű „csodálni való objektum” szerepkörébe. Majd mivel az olimpia érkeztével lehetőség nyílt a nagyarányú fejlesztésekre, és a csatornák voltak a legszélesebb és leginkább szabadon maradt területek a sűrűn beépített városszövetben, így egy részüket feltöltötték, és közlekedésre valamint tűzvédelmi sávként hasznosították, más részük fölé gyorsforgalmi utakat emeltek. Az autóutak mellett két új metróvonalat és több, az ingázók számára kialakított vonalat is létesítettek, valamint modernizálták a Haneda repteret és a kikötőt.
Séta
Sétánkat Shibuyában indítjuk. Legszerencsésebb az, aki valamilyen véletlen folytán a Fukutoshin vonalon érkezve éppen Tadao Ando 2008-as állomásbővítésébe toppan. A földalatti űrhajót vagy tengeralattjárót formáló vasbeton építmény több szintet átfogó átriumterei a tágasság érzetét keltik, a fény és a levegő szabadabb mozgása az átutazót is feloldja a bezártság érzése alól. A formavilág a megszokott módon letisztult, az utasokat világos színkódok segítik a könnyebb tájékozódásban. Minden a hatékonyság, az egyszerű, de hasznos esztétikum, a tömegáramlás elősegítése köré csoportosul. A vonal egyelőre azonban nem túl forgalmas, ha valaki nem ide érkezik, akkor megtalálni sem feltétlenül túl egyszerű. De ez a bővítés az állomás történetének csupán legutóbbi fejezete. Már 1885-ben járt itt vonat a Shinagawa vonalán (a későbbi Yamanote sen), mely az első észak-déli összeköttetés volt Tokióban. A ’20-as években felgyorsuló szuburbanizációval és a lakosság folyamatos növekedésével szükségszerűen növekedett a közlekedés rendszere is. Azonban a második világháború előtti időszakban a Vasútügyi Minisztérium nem adott ki engedélyt magántársaságoknak a Yamanote sen-en keresztül haladó vonalak létesítésére, fontos átszállási csomópontokká alakítva ezáltal a Yamanote sen egyes állomásait. Az ’50-es években folytatódott a tudatos decentralizációra való törekvés Shibuya és a hozzá hasonló (Shinjuku, Ikebukuro) intermodális csomópontok erősítésével. Így haladt Shibuya mai arca felé, s lett „BIT valley”, mely egy, a nevet alkotó kandzsik jelentéséből eredő (bitter valley) és egyben az elektronikai bitekre, ezáltal a hely szerepére is utaló szójáték.
A Keio Inokashira vonal felé haladva Taro Okamoto híres japán művész Myth of Tomorrow című, egy atomrobbanásban éppen elpusztuló embert ábrázoló falképét tekinthetjük meg. Majd a mozgólépcsőn felhaladva juthatunk a lifthez, mellyel a Shibuya Excel Hotel Tokyu egyik felsőbb emeletére jutva csodálatos látvány tárul elénk. Ezután a liftet, majd a mozgólépcsőt használva kijutunk a szabadba, és a zebrán átkelve megérkezünk a Hachiko térre. A névadó egy kutya, ami 1923-35 közt minden reggel hűségesen várta hiába az egyetemen elhunyt professzor barátját, s amelynek a szobra ma már közkedvelt találkozási pont. Az állomás előtti tér jellegzetes japán köztér, itt van a világ legnagyobb gyalogos kereszteződése is (mely az Elveszett jelentés c. filmben is felbukkan). A városi tér fogalma Japánban eltér a nyugati mintától, itt inkább a közlekedés tereiről van szó („traffic plazas”), ahol az eleinte biztonsági okokból, a jobb beláthatóság kedvéért létrehozott saroklevágott épületek a város arcaivá váltak az ittlakók szemében (Shibuya esetében digitális arcok ezek).
Nyugatnak indulva beleveszhetnénk a boltok és vásárlók forgatagába, s bár többek közt belefuthatnánk a Shibuya 109 már-már szimbolikus bevásárló komplexumába, a kultúrközpont Bunkamura-ba, az Edward Suzuki által tervezett Udagawacho Rendőrségi dobozba, vagy Hiroyuki Wakabayashinak a „mindent szabad” elvet jól tükröző Humax Pavilion-jába is, mi mégis inkább kelet felé fordulunk. A mindenízű tömegen keresztülevickélve, a zebrán át és a vasúti felüljáró alatt haladva, majd balra fordulva különös kis utcában találjuk magunkat. Jobbról apró, pár vendéget befogadó hagyományos vendéglők sora szegélyezi az utat, melyek este hangulatosak igazán. Ezen a szülőcsatornán átjutva megérkezünk a Miyashita parkhoz, még ha ez elsőre nem is egyértelmű. A parkot, melyet egyik oldalról a Yamanote vonal, másikról a Meiji út és a ma már láthatatlan Shibuya folyó határol, 1930-ban nyitották meg. A ’64-es olimpia előtt átalakították, egy szinttel megemelték a parkot, és alá parkolót helyeztek. Évtizedek alatt aztán ellepték a hajléktalanok, akik kis bodegákat is barkácsoltak maguknak. Végül az egyik sportszergyártó cég jelentkezett, hogy befektetne és felújítaná. Ennek részeként kerültek megvalósításra az Atelier BowWow építésziroda tervei 2010-2011-ben (melynek egyik főtervezője és alapítója Yoshiharu Tsukamoto, aki a Tokyo Institute of Technology, s egyben a jelen cikk írójának is professzora). Az új parkban megőrizték a fákat és a két felújított futsal pálya mellett gördeszkás pálya és mászófal is helyet kapott.
A park végénél, a gyalogos felüljárón forduljunk jobbra, és a Meiji-dori felett áthaladva folytassuk utunkat a sréhen nyíló utcában, az úgynevezett „Cat Street”-en (állítólag sok volt a macska a környéken, s innen ered a név). Maga az utca a Shibuya folyó lefedésével keletkezett (a ’64-es olimpiára készülve), és idővel amolyan lakóházakkal kevert alternatív bevásárló utcává alakult. A ’80-as években jelentek meg a második generációs, felújított épületekben létesített használtruha boltok, majd ’96 után elkezdték kiszélesíteni az utat és ekkor jelentek meg a háromszintes, acélszerkezetes, harmadik generációs házak. Manapság a negyedik generáció épül, melyek már tartják az új utcavonal szerinti szabályozást, bár vannak olyan érdekes példák, melyek lebontható, ideiglenes elülső résszel épültek. Az utca sokszínűsége a szabályozásbeli változtatásokban gyökerezik, s jól nyomon követhető rajta az a tokiói sajátosság is, hogy egy-egy épület átlagéletkora nagyjából 26 év. Baloldalon Koh Kitayama Cranes Factory elnevezésű rozsdás lemez és üveg homlokzatú háza tűnik fel, majd ugyanezen az oldalon két, az HH Style.com által rendelt épület: a ma alsónemű boltnak otthont adó, Tadao Ando által tervezett, hajtogatásos formavilágon alapuló acélszerkezetes ház, és szomszédjában a Kazuyo Sejima által tervezett, jelenleg Kiddy Landként funkcionáló, s ezáltal térbeli lényegiségét részben elvesztő épület. A jobbra található mellékutcába fordulva Kazunari Sakamoto (szintén a TITech volt tanára) egyik munkája, a formáját a beépítési szabályozásnak köszönő QUICO Boutique található. A Sakamoto házzal ellentétes irányba indulva kijutunk a Meiji-dori-ra, ahol a balra található zebra közelében áll a CDI (Creative Designers International) által tervezett Tokyo Audi Forum jéghegyre emlékeztető épülete aszimmetrikus üveghomlokzatával és látványliftjével. A zebrán való átkelés után sétáljunk az átlósan nyíló kisutcában, majd forduljunk nyugatnak a második keresztutcánál, így kikerülhetjük a Harajukun hömpölygő tömeget, és belefuthatunk a Coop Olympia elnevezésű apartmanházba (1965), mely beharangozza nekünk a továbbiakat, hisz egyenes az utunk a stadionokhoz.
A Harajuku állomás közvetlen szomszédségéban található Yoyogi park területe katonai gyakorlótér volt a század első felében, majd a háború után Washington Heights-nak keresztelték át, és amerikai katonák, hivatalnokok és hozzátartozóik számára létesítettek itt apartmanokat. Az idegen kultúra vonzotta a fiatalokat, s miután 1958-ban felépült a Central Apartments, melyet főleg divattervezők, fotósok és modellek laktak be, Harajuku a divat központja lett, s idővel egy teljesen egyedi, lokális kultúra jött létre. A ’64-es olimpiára készülve Washington Heights-t olimpiai faluvá alakították, és Kenzo Tange tervei alapján két stadiont is építettek a közelében, a kisebbiket a kosárlabda rendezvények, míg a nagyobbat a vizes sportok (úszás, műugrás) számára. Az épületek a gyalogos felüljárón át könnyen megközelíthetőek és körbejárhatóak, magyarázatot nem is igényelnek, annyira egyértelmű és tiszta a szerkezetük (ráadásul a fő szerkezeti kapcsolódást vörös festés emeli ki).
Ha beteltünk a látványukkal, érdemes felkeresni az innen északra található Yoyogi parkot, mely vasárnaponként színes kavalkáddal (Elvis imitátorokkal, „Stand-upossal”, pihenő japánokkal) fogad, vagy még ennél is északabbra a Meiji-jingu-t, mely méltán lett majd egy évszázad alatt az egyik legnépszerűbb szentély. Esetleg ha megéheztünk, a séta lezárásaképp betérhetünk a közeli Jangara Ramen-be, hogy megkóstoljunk egy igazi, kyushu-i eredetű tésztás levest, majd újult erővel folytassuk Tokió építészeti felfedezését Omotesando irányába.
Besenyei Balázs
Források:
Jinnai HIDENOBU: Tokyo a spatial anthroplogy
KOH Kitayama, TSUKAMOTO Yoshiharu, NISHIZAWA Ryue: Tokyo Metabolizing
Livio Sacchi: Tokyo city and planning
Kapcsolódó oldalak:
Ginza - fényfestmény a megvalósult jövőről
View Shibuya_Harajuku_seta in a larger map
