Struktúra-Textúra-Faktúra – s végül konklúzió

2011. május 12-én tartották meg a BME-n a Struktúra - Textúra – Faktúra, avagy Anyagszerűség és digitális technika az építészetben című konferenciát. Sok ismert építész és teoretikus próbálta meg összehasonlítani, párhuzamba vagy szembeállítani az anyagszerűség és a digitális technika mai trendjeit. Hogy ez miképpen sikerült, azaz az előadások konklúzióját Turai Balázs vonja le beszámolójában.

Struktúra - Textúra - Faktúra
Anyagszerűség és digitális technika az építészetben
Konferencia, BME, 2011. május 12.

A BME Építészettörténeti és Műemléki Tanszéke által szervezett konferencia a közelmúlt és a jelen építészetének két olyan, az alcímben is megfogalmazódó párhuzamos tendenciáját helyezte fókuszába, melyek látszólag ellentmondanak egymásnak. Az anyagszerűség a modernizmus és a technikai fejlődés pozitivizmusából kiábrándult építészek és teoretikusok egyik kulcsfogalma. A jobb híján fenomenológiainak nevezett irányzat az intenzív megélést és a közvetlen tapasztalást állítja építészetének központjába, így körükben az építőanyagok felületi minősége, tapinthatósága különös jelentőségre tett szert. A digitális technika ezzel szemben azt az új formákkal és tervezői módszerekkel kísérletező építészeti hullámot idézi fel, aminek létrejöttét a számítógép építészeti alkalmazása tette lehetővé. A kezdetek hangzatos, virtuális formai megoldásai (blob, hipertest és társaik), interfész-felületei és reaktív környezetei sokak számára az épületnek a felületre, skinre redukálódását, elanyagtalanodását vetítették előre.

A konferencia építészetelméleti frissességét és aktualitását az adta, hogy a látszólagos ellentmondás ellenére mégis megpróbálta feltárni e két tendencia elméleti és gyakorlati metszéspontjait, egymásra hatását. Azokat a területeket, ahol a digitális technika nemcsak új formákat, hanem új anyagokat, az anyagmegmunkálás és -felhasználás új módjait is lehetővé teszi. Ezek a változások nemcsak az építészet gyakorlatára, de elméletére is hatnak, a konferencia ezért olyan kérdésekre is kérte az előadók válaszait, hogy hogyan módosul az anyag kulturális jelentése a technikai megmunkálás változásával? Vajon az új technikák csak az anyag textúráját változtatják meg, vagy a létrehozás módja, a faktúra mélyebb értéket is képes kifejezni? Mit lehet kihozni a hagyományos építőanyagokból egy-egy új technika segítségével, vagy van-e bennük tartalék anélkül is? Milyen építészi lehetőségeket rejtenek az új anyagok és technikák? Meddig tud újat nyújtani az anyagok vegytana? Ebből a szemszögből a címadó szóhármasból a faktúra tűnik a legfontosabbnak: azaz az anyag, a felület kidolgozásának, megmunkálásának a módja – az említett metszéspontra szűkítve tehát az, hogy milyen új utakat nyitottak ebben a digitális technológiák.

A konferencia előadói 20 percben reflektálhattak a kérdésfelvetésekre. Az előadások rövidsége megkövetelte a téma fókuszálását és feszes, jól strukturált bemutatását. Az előadások többsége szerencsére meg tudott ennek felelni, a konferencia így végig jól befogadható és gondolatébresztő maradt. Már a felkért előadók névsora is sejtette a konferencia témájának sokrétű körüljárását, hiszen a BME egyetemi tanárai, építészet- és művészettörténészek ugyanúgy szerepet kaptak, mint gyakorló építészek. A konferencián elhangzott előadások megközelítései, a kérdésfelvetésekre adott válaszok stratégiái mégis más vonalak mentén váltak szét.

Fogalomtisztázó és elméleti kereteket kijelölő szándékú, filológikus gondolatokkal kevert, hangsúlyosan építészetelméleti megközelítés kötötte össze Pazár Béla és Szalai András előadásait.

Indító előadásában Pazár Béla a konferencia címének hét szavát vette alapos filológiai vizsgálat alá, az egyes szavakat eredetükig visszafejtve, és szerteágazó jelentéskörüket is bemutatva. Egy építészeti konferencián talán túlságosan is részletekbe menő és a fel-felbukkanó szótári szemelvényektől nem túl gördülékeny előadás ezért inkább fogalomtisztázó bevezetőként volt értelmezhető – nem véletlenül került időrendben az első helyre. Ennek indokoltsága a szűkebb szakmai közönségre való tekintettel egyes részleteiben megkérdőjelezhető, néhány fogalom kevesebb magyarázattal is beérte volna. Mégsem volt érdektelen végigkövetni az előadás fejtegetéseit, mert a szavak jelentésének (használatának) felülvizsgáló szándéka, az egymás mellé állított fogalmak és jelentések között feltárt kapcsolatok, valamint a végkövetkeztetéshez segítségül hívott Gottfried Semper-i gondolatok akkor is inspirálóan tudtak hatni, ha a konferencia alapvető kérdésfelvetéseire csak nagyon távoli választ adtak.

Festészeti és textilművészeti analógiákat valamint Moholy-Nagy László definícióit is segítségül hívva, hasonló jelentés- és értelmezés-körüljáró módon vezette be Szalai András is a tőle megszokott módon kötetlen hangnemű és kiszólásokkal tarkított előadását. A bevezetés után azonban ez a kötetlenség nemcsak az előadás stílusára, de tartalmára is rányomta a bélyegét – a címbeli “strukturált textus” ígéretének aligha téve így eleget. Úgy következtek egymás után a konferencia felhívásában idézett teoretikusokra (Reyner Banhamre, Bernard Cache-ra) és a digitális technológiák mögött álló, többnyire valóban sekélyes teóriákra reflektáló pesszimista és rendkívül kritikus, néha már cikiző megjegyzések, hogy egymással és a konferencia koncepciójával alig kerültek kapcsolatba. A felsorakoztatott anyagkísérletekkel és építéstechnológiákkal szemben megfogalmazott kritika forrása az azokat jellemző faktúra-domináns esztétika. Az előadó értelmezésében ezekben a “csinálmány” elszakad attól a meghatározottságtól, amit az anyag és annak belső struktúrája jelent. Ezzel állítható párhuzamba Francesco Collotti zárógondolatként idézett kijelentése is, mely az építész és a designer habitusát állítja szembe: előbbivel a formák időben való kiteljesedését, utóbbival a minden alkalommal való újraformálást azonosítva – mintegy megrovóan számon kérve a kortárs építészeken ezt a designer szemléletet.

Egy-egy jól lehatárolt terület bemutatásán és az általánosabb érvényű kritikai értelmezésén keresztül érdemi válaszok jellemezték Klobusovszki Péter, Ferkai András és Simon Mariann előadásait. Egy kortárs és egy 20. századi – félig már építészettörténeti – alkotópár munkáira illetve egy anyag alkalmazására fókuszáló előadásaikkal nekik sikerült legjobban egyensúlyt teremteni a konkrét építészeti művek és az értelmezések között, ezáltal legközelebb kerülniük a konferencia kitűzött céljához.

Klobusovszki Péter három épület elemzésén keresztül mutatta be a Herzog & de Meuron építészpáros munkáiban tetten érhető, újra felfedezett ornamentika eredetét és szerepét. A mulhouse-i Ricola raktár, az eberswaldei egyetemi könyvtár és a 40 Bond luxus apartmanház mindegyikében fontos szerephez jutnak azok az anyagok és technológiák, amelyekből az egyedi ornamens kibomlik. Ezek az anyagkísérletek (beton, alumínium), képzőművészeti gyökerű módszerek (sokszorozás, rekontextualizáció) és innovatív technológiák (betonra nyomtatás, öntőformák generálása síkbeli rajzból) az adott építészeti feladattal mindig mélyen összetartozóak, az épület reprezentációs programjától elválaszthatatlanok. Elemzésük során a korábbi előadásban már idézett Gottfried Semper-i beburkolás- (Bekleidungstheorie) és anyagváltás-elméletek (Stoffwechseltheorie) is biztosabb érvényűek. Az előadás azonban nem csak arra vállalkozott, hogy elemezze az anyagok és technológiák összefüggését a reprezentációval, hanem a mindezek mögött felsejlő szándékot is értelmezni próbálta. Továbbra is Semper nyomán a múlandó alkotások – történeti ornamentika, újság képek, graffiti – újraalkotásában az építészet emlékállító, megörökítő funkcióját éri tetten.

Semper elméleteinek és Herzog & de Meuron kimunkált felületeinek váratlan ellenpontjaként hatott az anyagok és szerkezetek nyersesége és önmagukhoz való őszintesége Alison és Peter Smithson bemutatott munkáiban. Ferkai András félig-meddig történeti megközelítésű előadásának sikerült a 20. századi építészet hazai recepciójában többnyire elkerült vagy félreértelmezett brutalizmust – a konferencia fogalmi hármasán keresztül megközelítve – új megvilágításba helyeznie. A házaspár ötvenes-hatvanas évekbeli munkáiban az anyagi minőség felértékelődése, a felületek nyersesége (nem kizárólag a vasbetoné) és összeépítésük egyszerűsítése mögött az anyaghoz fűződő viszony megváltozása, a tapasztalás közvetlenségének új szemlélete állt. Bár az építészetnek a korszerű anyagokhoz és megmunkálásokhoz fűződő viszonyát a jelenből a múltba transzponálta az előadás, relevanciája a jelenre mégis kitapintható volt. Egyrészt annak a habitusnak a továbbélésében, mely a felvillantott kortárs alkotók  (Caruso & St. John, Lacaton & Vassal) munkáiban is tetten érhető, másrészt a háború utáni Anglia anyagi szűkössége és a jelen nem túl bőséges hazai forrásai közötti alkotás lehetséges stratégiájában.

A kortárs és a félmúlt Simon Mariann előadásában már egymás mellett jelent meg egyetlen anyag, a corten acél alkalmazása és a mögötte meghúzódó építészeti szándékok analízisében. A több évtizednyi mellőzése után ma reneszánszát élő rozsdás acél újrafelfedezése és legkülönfélébb helyzetekben való alkalmazása mögött az elemzés az anyaghoz való viszony változásán keresztül a technikához fűződő kapcsolat változását kereste. Az ipari fejlődésbe vetett hit korában felfedezett anyag építészeti alkalmazása a hatvanas években már önmagában is az anyagi, technológiai korszerűséget jelentette. A korszellem változásával azonban évtizedekre kiszorult az építészetből, s a szobrászat közvetítésével csak az ezredforduló környékén vált újra divatossá. A kortárs példák elemzése a mai alkotók és nem utolsó sorban az építészetkritikusok felület- és látványközpontúságát fedte fel: a pusztulás romantikájához és az időtlenség hamis látszatához való vonzódást.

Az elméleti szövegekkel szembeni másik végletet Cságoly Ferenc, Vukoszávlyev Zorán és Masznyik Csaba rengeteg példát és illusztrációt felsorakoztató vetítései jelentették. Szabadon értelmezett kérdések, kiragadott részproblémák és az ezekre adott szubjektív vagy alkotói, pragmatikus válaszok jellemezték az előadások szemléletét.

A címbeli fogalmakból kiemelve, kizárólag a textúráról kívánt szólni személyes élményeit, számára kedves példákat megszólaltatva Cságoly Ferenc. A textúrát mint az építészeti felület valamilyen tulajdonságát három szubjektív aspektusból körüljáró előadást így a példa felmutatásával való tanítás szándéka jellemezte. A textúra és az ornamentika összevetéséhez az ember és a mű közötti értelmi és érzelmi viszony adott nem túl biztos kapaszkodót. A kettő harmóniájában született népi és építészettörténeti példák kerültek szembe korunk “racionalitás által dominált” alkotásaival, melyekben, a kissé esztétizáló megközelítés szerint, a textúra eszközével pótolható az érzelmi aspektussal együtt elveszett ornamentika. A kortárs épületeknek művi textúrái csak mint a felületbe kódolt üzenet, az absztrakció érdekes, de idegen példái jelentek meg – a digitaliziáció kérdésére részben így reflektálva. Végül a textúra és az idő kapcsolatának, az épületek szép öregedésének bemutatásában csúcsosodott ki az egész előadásra jellemző, a munkáin keresztül meg is idézett Peter Zumthor írásaiban felfedezhető érzelmes, poétizáló megközelítés.

A hangsúlyozott anyagszerűséget mint a kortárs szakrális építészet dominánssá váló eszközét a terek szimbólumoktól való megtisztulásával és vizuális egyszerűsödésével párhuzamos tendenciaként értelmezte Vukoszávlyev Zorán. A rengeteg felvillantott példát azonban nem fűzte össze eligazodást segítő értelmezés, az előadás nagy része megelégedett a sokszínűség felmutatásával. Egyedül az a szándék volt érezhető, hogy a fényt és az atmoszférát – amelyeket a bevezető részben, kortárs képzőművészek (Olafur Eliasson, James Turrell, Hirosi Szugimoto) munkáit segítségül hívva állított az anyagszerűség mellé – ehhez az eszköztárhoz kapcsolja, és a szakrális épületek példáiban is felmutassa. A konferencia témájához kapcsolt újabb fogalmak ilyen módon azonban inkább az eredeti kérdésfelvetés megkerülését szolgálták, az anyag és a szerkezet adta felületi és téri minőségeknek e kortárs szakralitás kialakításában játszott szerepét nem sikerült feltárni. Az előadás végén egymással szembeállított három példa csak halvány ízelítőt adott ebből a kritikai lehetőségből.

Gyakorlatias és problémaorientált módon kívánt reagálni napjaink digitális technikák által meghatározott építészetére Masznyik Csaba. A leginkább az elmúlt évek kínai építkezéseit (olimpiai létesítmények, Zaha Hadid operaháza) jelentő globális kontextus alapos – és az előadás időkereteit jócskán meghaladó – elemzésből kiindulva azonban az előadás sajnos egy sem tartalmi minőségében, sem általános tanulságaiban nem reprezentatív példa analízisében érte el tetőfokát. A Duna-parti CET építészeti problematikáinak elemzése a konferencia helyét és idejét tekintve nagyon is aktuálisnak mondható, azonban a megcélzott építészeti diskurzus szempontjából mégis kisszerűvé vált. Bár Magyarországon ez az az épület, melyet mind elméleti, mind gyakorlati értelemben a digitális építészeti metódushoz lehet kötni, a tervezés és kivitelezés körülményei miatt mégis kétségbe vonható, hogy mennyire alkalmas ennek az iránynak a reprezentálására. A hibáit persze könnyű felmutatni, és tény, hogy a hallgatóságból ez a téma váltotta ki a leghevesebb reakciókat.

Az előadásokat egymással összevetve, és a konferencia eredményeit egybevéve feltűnővé válik, hogy az anyagközpontúság és a digitális technikák hatásait az előadások nagy részében csak egymástól elválasztva sikerült felmutatni. A két tendencia metszetének megmutatása, amit a konferencia maga elé célul kitűzött, csak részleteiben, egy-egy előadás szilánkjait összeillesztve sikerülhetett. Ennél a szétválasztásnál is érezhetőbb volt azonban a két téma közötti komoly hangsúlyeltolódás. Mintha a hagyományos értelemben vett felületi textúrákról mindenkinek lett volna mondanivalója, míg a digitális technikáknak az építészetre – ezen belül az anyagokra, faktúrákra – való hatásáról csak rendkívül korlátozott volna a tudás. S ez a kevés is rendkívül kritikus és távolságtartó módon kezelve jelent meg. Összegzésképpen tehát elmondható, hogy bár színvonalas és gondolatébresztő előadások jellemezték, vitaindító kérdéseire a konferenciának épp ezért nem sikerült maradéktalanul válaszokat találnia. Egy komoly konklúziója mégis volt: pontos képet mutatott a mai hazai építészeti gondolkodás preferenciáiról.

Turai Balázs