Szeptemberi tűnődés Krúdy novellákat hallgatva

Amikor Londonba kikerültem, ott éppen Bank Holiday volt, Európa közepén pedig néhány nappal később kapuzárás. Berlin közepén felhúzták a Falat. A hír óriási hullámokat vert világszerte, de mi négyen már odaát voltunk, zsebünkben szolgálati útlevél lapult s így néhány nap multán Misi meg jómagam szolgálatra jelentkezhettünk a Nagy Londoni Tanács Tervezőirodájában. Ő jól beszélt angolul, én azonban alig vártam, hogy beiratkozhassak egy díjmentes városi nyelvtanfolyama. (Az iskolaépület történetesen a híres-hírhedt Sohoban volt.) Rá kellett döbbenjek ugyanis, hogy bár a gimnáziumban angol nyelvből sikeres érettségi vizsgát tettem, és hibátlanul el tudtam mondani a szerencsétlen dán királyfi az életről és a halálról szóló nagy monológját, mindezzel itt semmire sem megyek. Azaz partra vetett halhoz hasonló helyzetem fikarcnyit sem fog javulni mindaddig, amíg el nem jutok arra a szintre, hogy mondandómat eleve angol nyelven fogalmazzam meg, lévén ugyanis a nyelv általában, de a magyar bizonyosan, nem csak kommunikációs eszköz, hanem gondolkodási mód is. Az anyanyelv az, amiben az ember otthon, közösségben érzi magát. Amelyen az ember álmodik. Aki magyar és mégis hibásan, helytelenül, henye ódon válogatja, ejti ki, artikulálja szavainkat, az általában sérült identitású, vagy ilyen tudatú, funkcionális analfabéta, de gyakran olyan ember, valaki, aki ugyanilyen zavarosan gondolkodik is. 

1

Károly bácsi fogalmazó volt azon a tapolcai járásbíróságon, amit az 1871. XXXII. törvénycikk alapján szerveztek meg. Feleségével, Mariska nénikével az akkori kertváros szélén egy takaros kis családi házban laktak az acélszerkezetű zöldre mázolt víztorony szomszédságában. Ez a zöldre mázolt építmény egy drótkerítéssel elzárt földdarabkából ágaskodott az ég felé, melynek kapuján zománctábla óvta a közönséget attól, hogy fagyos időben a torony alatt heverésszen. Károly bácsiék fundusa saroktelek volt, melyben megvolt a helye a kerti törpéknek, a bukszus bokroknak, nehány gyümölcsfának, a fáskamráknak, csirkeólnak és a kicsiny veteményeskertnek.

1945 kora tavasszal állítólag egy eltévedt bomba szinte földig lerombolta a házat, és akkoriban pusztult el a víztorony is, de a két öreg valahogy átvészelte pusztítást. Ám néhány hónappal később egyik a másik után mindketten örökre itt hagytak bennünket.

Elemi iskolás koromban Édesanyámmal, öcsémmel és húgommal gyakran nyaraltunk náluk itt Tapolcán, ahol mindig szívesen látott vendégek voltunk. Talán azért is, mert nekik gyerekük nem volt, meg talán azért is, mert Mariska néni igen büszke volt szakács tudományára, amit ilyen alkalmakkor el nem mulasztott demonstrálni az örökké éhes közönség örömére.

Károly bácsi középtermetű, gondosan nyírott bajszú, (reggelente megcsodálhattuk kackiás bajuszkötőjét) kissé rekedtes hangú, mozgékony emberke volt, aki nyaranta hófehér vászonöltönyébe bújt, gomblyukába búzavirágot dugott, halovány ibolyaszínű inge fölé krémszínű mellényt öltött, és kravátlija alá csokornyakkendőt kötött. Fejébe pedig - házon kívül - mindig lapos Zsirardi kalapot nyomott.

Mariska néni és édesanyám vasárnaponként a reggeli misére a Templomdombon álló méltóságteljes Nagy-Boldogasszony egyházba jártak, Károly bácsinak pedig az volt a szokása, hogy a nagymise után sétapálcáját himbálva velünk, gyerekekkel lesétált a macskaugrásnyira lévő és körbeépített Malom tóhoz. Csupán azért, hogy az otthonról zacskóban magunkkal hozott zsemlemorzsával izgathassuk a vén vízimalom előtt nyújtózkodó tavacskában nyüzsgő pirinyó halacskákat, a csetriket.  (Egy alkalommal valamilyen kis befőttes üvegbe sikerült is beterelnem két-három nagyon mohót, de néhány napnál tovább nem bírták a rabságot.)

A nappali szobában a kétszárnyú ajtóval szemben tükrös almárium állt. Alsó szekrénye volt számomra az izgalmas új fölfedezésekre csábító kincsesláda. Melyben az első világháborúról szóló korabeli képes almanachok, a Tolnai Világlapja bekötött példányai, a Magyar Úriasszonyok Lapja kötetei keveredtek régi képeslapokkal. No meg itt volt fellelhető Károly bácsi dohányzási kelléktára. Néhány műves tajtékpipa, dohányos doboz és szivarkakészítő alkalmatosság. Nem mintha erős dohányos lett volna, de megbecsült köztisztviselő lévén társasága, sakkpartnerei elvárták, hogy egy jó ebéd nyomatékául rágyújtson egy-egy Modiano hüvelybe töltött cigarettára (a dobozon egy titokzatos női arc volt látható, ami pajzán asszociációs versike kiötlésére ingerelte az ilyesmire mindig kapható férfinépet). A Bauhausosan leegyszerűsített, ám mégis mediterrán líraiságú grafika Molnár C. Pál munkája volt.  E fölfedezés azonban számomra olyan varázslatosnak tűnt, hogy még ma is az orromban érzem, a szekrény ama illatát, melynek dominánsa a finom dohányok a szekrény fájába ivódott kipárolgása volt. Ám már a dohányos dobozok látványa is elbűvölt. Akadt köztük cirill betűs macedón, cikornyás díszítésű hercegovinai, piramis, szfinx és teve látványát idéző egyiptomi, vagy a török-egyiptomi  Murad, esetleg a Helmar.

Délelőttönként, az almárium alsó szekrénye - nem lévén bezárva - kutatható volt. Illegálisan persze. Egészen addig, míg Mariska néni a piacon volt, vagy a konyhában dirigálta Rozit, a cselédlányt, Károly bácsi pedig a bíróságon tette a dolgát. Amíg delet nem harangoztak, és azzal egy időben nem robbantottak a halápi kőbányában. Fél egy körül aztán rendre megcsikordult a kertkapu, mert ebédelni s utána egyet szundítani rendszeresen hazajárt. Vélhetően ugyanúgy, mint kollégái is tették.

Visszagondolva, ő minden bizonnyal nem csak jellegzetes kisvárosi tisztviselő lehetett, hanem afféle mintahivatalnok, akitől a helyiek társadalmi azonosító jelzésként csakúgy elvárták a sétapálcát, mint a nyírott bajuszt, vagy a ruhájából elillanó finom dohány illatot. Amit többek közt mindmáig érzek, ha írás közben a szövegembe a legjobban illő szavak után kutakodom.

2

Az emberi természet alapjában ugyan nem változik, de a gondolkodás módját, a kommunikáció mikéntjét a mindennapi használat, a társadalmi környezet folyamatosan csakúgy alakítja, mint folyóvíz a kavicsot. A változás tempója és kiterjedése ezért esetenként nagyon eltérő. A magyar nyelvújítás például bár szükséges, nemes szándékú, de esetenként kapkodó, szubjektív és következetlen volt, de amit a nyelv természetes immunreakciója mégis úgy biccentett helyre, mint a fej formája a kalapot. Így lett a kapálból kapa, a balaneaból bálna, a híg anyagból higany, a zengő tamburából zongora. Szinte párhuzamosan létrejött a szakzsargon, amelyik többek közt csak úgy magyarította az idegen szavakat, mint a szerszámok nyelét a használó keze. A kőműves szakmában például csikókoromban még széltében dívott az olyan szavak használata, mint fandli, spachni vógrissz, a holker, (=díszléc, vakolat lekerekítés a falsarkokban, vagy a függőleges fal és a mennyezet (=plafon) találkozásánál - általában kiürült sörös palackkal performálva), a cítklingelt vakolat, vagy a malter például. (motarium ‑‑> marter­ ‑‑> mörter ‑‑> malter.) Valójában tehát a nyelvnek, a magyarnak bizonyosan valamilyen öntisztulási képessége. Van szó, amit felkap a divat, de aztán alámerül és eltűnik az iszapban. Megint másik úszik, közben egy kicsit át is alakul és a felszínen marad. Még az is megeshet, hogy közben kibővül, vagy megváltozik a jelentése.

Ám a szakmai félrefordítások máig sem ritkák. E sorok íróját például sokáig félrevezette az, hogy valakik a driver-t „meghajtónak” magyarították, holott ez csupán csak úgy „hajtó” mint a sofőr, aki persze eredetileg franciául csupán fűtő volt. Ez bizony olyan kapitális melléfogás, mintha valaki azt állítaná, hogy végül is a bányász gigája mögé hörpintett krigli sörök hajtják a gőzmozdonyt. Vagy a nukleáris erőművet.     

A napokban egy jóbarátomtól emilt kaptam, melyben arra a nyelvi gyarmatosításra figyelmeztet, amelyik legkönnyebben a magyar nyelven hozzáférhető szabványokban érhető tetten. Nos ami ezeket illeti, a kommunista hatalom átvételt követően ezen a téren is hamar osztályharcos rendet raktak az elvtársak. Az egész béketáborban az aktuális szovjet GOSZT szabványt kellett alkalmazni, azt pedig csak le kellett fordítani. Egyébként is ez a reglama tudottan csupán a szakembereket érintette. Akkoriban pályakezdő építész lévén nem kellett például részlettervet adjak a kivitelezőnek a tetőkibúvóról, kéményseprő járdáról, a hófogó rácsról stb. A gazdasági és ipari vezetés számára pedig azért volt előnyös, mert úgy tette lehetővé a tömeges gyártást, hogy egyúttal elfedte a választék hiányát is. Barátom azt teszi szóvá, hogy napjaikban mintha komolyan senkit nem érdekelne az, hogy az érintettek érthető magyar nyelven megfogalmazott, illetve ellenőrzötten lefordított szabványokat vehessenek kézbe.

Úgy vélem, hogy ebben a panaszban sok igazság van, de a baj lényegéhez képest mégis csak olyan, mint a pörsenés, amit azért kell kezelni, mert ha valaki elkaparja, begennyedhet. A baj ennél sokkal súlyosabb és sajnos már túljutottunk az első fázisán. Ami a nyelvrontás. Melynek tápoldata a globalizáció, a médiumok, nyelvi elszigeteltségünk, de talán főként a tudatlansággal összenőtt nemtörődömség, és nemzeti önazonosság tudat hiányának összezagyválása. Vannak, akik a Hálót hibáztatják, pedig az csak annyiban bűnös, mint azok rádióállomások, melyek - a közönség igényére hivatkozva - mocskos nyelven locsognak - vagy zene címén - jájomvájoooum ricsajozást, s hozzá csempetörésre emlékeztető bumbumot sugároznak. Persze tudom, hogy manapság mindig akadnak olyanok, akik az ilyen hulladékba beleájulva az ilyesmit még a fájdalomküszöbig ki is hangosítják, de azt is, hogy az ilyesmit egészséges ízlésű ember ugyanúgy nem teszi meg, mint ahogyan nem issza magát az asztal alá sem. Azért nem, mert neveltetése következtében szolidáris, együttérző, és kiművelt. Mert nem csak tapló-közömbös, de ostoba is az, aki a piás üveget hibáztatja, ha az utcán csont részegen fetrengő szerencsétlent lát.

3

A médiumok, ezek közül is kiemelve a televíziós csatornákat, de még az Internet is pusztán eszközök. Tényleges társadalmi hatásuk attól függ, hogy az egyén, a közösség ezeket mire, és hogyan használja. A kifolyó csapja - legalább is a szabad világban - a használó kezében van. Feltéve, hogy a használót erre a szülői ház, az iskola és szűkebb közössége, a jó társaság erre ideje korán felkészíti.
Első sorban nem intelmekkel, hanem jópéldával. Az elektronikus médium hőskorában, - a harmincas években - különösen fontos volt, hogy az éter hullámain érkező üzenetet olyan személy olvassa be, aki képes volt bizalmat ébreszteni maga iránt. Filótás Lili, vagy Scherz bácsi nem csak azért volt népszerű, mert erre képesek voltak, de azért is, mert szépen olvasták be a kezükbe adott szövegeket. Azaz ami elhangzott, nem csak közérthető, irodalmi magyar nyelven volt megfogalmazva, hanem megfelelt a magyar nyelv hagyományos hanghordozásának is. És ez tette hihetővé, barátságossá. Mára teljesen átcsúszott a hangsúly a látványra. Arra, hogy a megjelenő hölgy domborulatainak és homorulatainak helye, mérete és láthatósága izgalmasnak látsszék, a férfi pedig legalább jóképű, sármos és belevaló figurát mutasson. Sajnos az, hogy miként beszél, és főként az, hogy mit mond, vagy csinál már csak a jobb stúdiókat érdekli.

Az igazi baj nagyon súlyos, és ennek oka talán már az óvodai, de mindenképpen az iskolai nevelésben, sőt a még messzebb, a pedagógus-képzésben és az eszetlen rohanásban keresendő. Ha ez elhibázott vagy szándékosan elrontott, és az iskolás gyerek nem tanul meg figyelni, gondolkodni, összpontosítani, azon nincs mit csodálkozni. Amerikában a közoktatásból kikerült gyerekek egyötöde funkcionális analfabéta. Nálunk ez az arány néhány éve a 14 évesek körében egyharmad volt. Sajnos, ha az iskolát végzett tanuló olyan munkahelyre kerül, ahol nincsen szüksége a mindennapi szövegértésre, a helyzet tovább romlik. Ha az ország lakossága nagyjából 1 millió és ebből 20 %-a 0-14 éves, akkor belátható, hogy liberalistává modernizált (értsd züllesztett) iskolarendszerünk évente legalább 40 ezer funkcionális analfabétát produkál. Leegyszerűsítve ennyi potenciális rabszolgát, aki ha köt, olyan szerződést ír alá munkáltatójával, amiből még azt sem érti meg, amit netán elmagyaráznak neki.  Ráadásul ezt a „tudást” adja tovább születendő gyermekeinek.

Nem ritka, hogy a rontás forrása valamely hivataloskodó szótoló. Ha például azt hallom, „két jármű ütközött” (egymásnak? - össze? - meg? - rajta?), vagy ”a csapat jól teljesített„ (ugyan mi a csudát?!) mindig összerándulok. Vagy azt, hogy valakik „nyomulnak” (be?, kifelé,?!). Persze lehet, hogy idővel az ilyesmi elfogadottá válik a közbeszédben. Úgy, mint az, hogy a piacon ubit és parit árulnak  uborka és paradicsom helyett, meg az, hogy a falfirkászok a hülyét jé-vel írják. Miért terjed a „legyen szép napod” köszönés (amerikai-angol tükörfordítás!) a nem rég még használatos „jónapot", (reggelt, estét) vagy a barátibb és sajátosan magyar „Adj Isten jó napot” (reggelt, estét) helyett.

De talán a legvisszataszítóbb fejlemény az, hogy eltűnőben van a jellegzetes szó eleji hangsúly és a magyar hanglejtés, vagyis a magyar nyelv zenéje, és helyét az a pont és vessző nélküli lihegve hadarás foglalja el, ami nem más, mint a lényeg közlésére való képtelenség. Az süket hadoválás amit - bevallom - gyakran már nem is tudok követni. Szerencsémre!
 
KIJÁTSZÁS
Nyelvrontók pedig igenis vannak. Akik a tényleges új gyarmatosítók fizetett zsoldosai.
Az igényes médiumok vigyáznak arra, hogy műsorvezetőik, bemondóik legalább tisztességesen szóljanak és óvakodjanak például az öncélú trágárkodástól. Ámde a kór előrehaladottsága valójában a riportalanyok nyelvhasználatán érhető tetten. Nem szándékom kipécézni éppen őket, de sok sportoló ma már úgy beszél, mintha edzőjük ott űzné, hajtaná őket a félelmetes stopperórával a kezében, csakis azért, hogy még néhány század másodperccel jobb időt sajtolva ki belőlük a saját hírnevét fényesítse. És ugyan ki, és miért vágtat árkon, bokron át a lemezlovasok és rajongóik nyergébe kapaszkodva? Ki, vagy kik, miért és mennyiért  hajszolják bele a henye hadarásba a kamaszodó diákot, a nyivákoló bakfist?

Borvendég Béla