Szétszedték, összerakták — Egy buddhista templom felújítása

A fontos japán műemlékek 90 százaléka fából épült, ami sajátos problémákat vet fel. A bemutatott épület is egy fából épült buddhista templom, a kiotói Chion-in, melynek helyreállítása a városban jelenleg folyó legnagyobb műemlékvédelmi munka.
Pető Brigitta tanulmánya

Bevezető
A távol-keleti, azon belül a japán építészettörténet kutatása európai tudósok által a második világháború után kezdődött el, részben annak köszönhetően, hogy az európaitól eltérő technikával, múlékony fából épített épületeket eleinte nem tartották jelentősnek. Azóta számos nyugati építész és építészettörténész végzett kutatásokat a hagyományos japán építészet területén és a világ megismerte az ország gazdag kulturális örökségét. Ez a kapcsolat azonban korántsem volt egyoldalú. A Meiji Restauráció (1868) után Japánban is tudatosult a műemlékvédelem fontossága, és már ekkor elkezdtek átvenni bizonyos elveket és technikákat az addigra már évszázados hagyományokkal rendelkező európai műemlékvédelemtől, de a helyi feltételekhez alkalmazkodott hagyományos gyakorlatot és szellemiséget megőrizve tették magukévá a modern technikákat.

Ma már a japán műemlékvédelem több aspektusa is - mint a helyreállítás alapossága, a különösen hatékony szervezés, a pontos adminisztráció, a helyreállításokról készült átfogó beszámolók széleskörű publikációja, a hagyományos építőanyagok és technikák megőrzésére tett erőfeszítés - elismerten a világ élvonalába tartozik. A helyreállítások szellemi, elvi háttere – az autenticitás, a helyreállítás történeti alapja, az épület teljes szétszedésével majd újbóli összeállításával történő helyreállítása – azonban sok helyen kérdéseket vethet fel az európai megfigyelőben.

Általános adatok
A fa, mint sérülékeny építőanyag és az ország meleg, csapadékos éghajlata általában nem kedvez az épületeknek, ennek ellenére jelentős számú fa szerkezetű műemlék maradt fenn Japánban. 1995-ig mintegy 50 000 épületet nyilvánítottak kulturális értékké a japán hatóságok, melyek páratlan kincsei nem csak Japán, de a világ kulturális örökségének is.

A „Fontos Kulturális Érték” kategóriába sorolt épületek 90%-a fából épült, mivel a Meiji Restauráció előtt ez volt a legelterjedtebb építőanyag. Az ország rendkívül gazdag faanyagban: területének 70%-a erdővel borított, a faállomány kétharmada tűlevelű. A legtöbb Japánban előforduló kőfajta nem alkalmas építésre, a gazdag nyersanyagforrás mellett ez a másik ok, amiért a fát választották építőanyagként. Mivel a párás klíma hatására a fa gyorsan korhad, az épület rendszeres időközönkénti elemeire való szétbontása és az egyes elemek kijavítása, cseréje elkerülhetetlen. Az épületek ilyen módon, az egyes részek cseréjével történő folyamatos helyreállítása, a nagy jelentősséggel bíró épületek védelme már az építés kezdeteitől jelen van. A Japánban ma is látható műemlékek egyrészt ezeknek a rendszeres, periodikus karbantartásoknak köszönhetik létezésüket.

Ma évente átlagosan körülbelül száz műemléképületet újítanak fel a hatóságok. A helyreállítások nagyságrendje széles skálát ölel fel, típusai a következők:

1. zen-kaitai – helyreállítás az épület teljes szétbontásával, kb. 600 évenként (a teljes épületet alkotórészeire szedik, a megrongálódott részeket kijavítják, majd újból összerakják)
2. han-kaitai - helyreállítás az épület részleges szétbontásával, kb. 300 évenként (az épület alsó vázszerkezetén kívül az összes elemet szétbontják, helyreállítják, majd összerakják)
3. részleges helyreállítás (csak az egyes sérült részeket javítják ki)
4. tetőcsere
5. újrafestés

A vizsgált épület
A „Fontos Kulturális Érték” kategóriába sorolt épületek körülbelül 50 százaléka a 17. század előtti időszakból származik, ezen épületállomány kétharmada buddhista templom vagy shinto szentély. A tanulmányban bemutatásra kerülő épület is egy buddhista templom, a Kiotóban található Chion-in¹, melynek helyreállítása a városban jelenleg folyó legnagyobb műemlékvédelmi munka. A templomegyüttes kijelölt részeinek (főtemplom, gyűlésterem, folyosó és bejárati csarnok) helyreállítása a tervek szerint 2005 júliusától 2018 decemberéig, azaz összesen 13 évig tart. A helyreállítási munkálatok a Shuedoval² és az azt a főtemplommal összekötő folyosóval kezdődtek el, és várhatóan 2011-ben fejeződnek be.

A jelenlegi felújítás alkalmával a Shuedo épületet az előzetes vizsgálatok alapján a második, han-kaitai, azaz részleges szétbontással történő helyreállítás kategóriába sorolták. Teljes szétbontásra került a tetőszerkezet és az összekötő folyosó, az épületbelsőben pedig kisebb javító munkálatokat végeztek.

Gyakorlati alkalmazás - tetőszerkezet és folyosó helyreállítása
A helyreállítás folyamata nem magával az épülettel, hanem a teljes épület köré felhúzott, fa- vagy acélszerkezetű, vízhatlan ponyvával vagy fémlemezzel takart átmeneti csarnokállványzat (suyane) tervezésével és felépítésével kezdődik. A csarnok az épület szétszedése után megvédi azt a csapadéktól és a széltől, valamint munkaállványzatként és az átmenetileg eltávolított elemek tárolóhelyeként szolgál.

A japán műemlékfelújítás alapelve, hogy az eredeti anyagból a lehető legtöbbet meg kell tartani, az új kiegészítéseknek pedig a lehető legjobban kell hasonlítania az eredetihez. A javításokat azonos fajtájú és minőségű faanyagból kell készíteni, gyakran azt is figyelembe kell venni, hogy az új faanyag az eredetihez hasonló hibákkal rendelkezzen. A megmunkálási módnál szintén fontos, hogy az új rész az eredetihez képest a lehető legkisebb eltérést mutassa. Előbbi elvek gyakorlati alkalmazása megfigyelhető a Shuedo tetőszerkezetének és az összekötő folyosónak a felújításánál.

A tető helyreállítása a cserepek, majd a cserepek közötti föld kitöltés, az alátét-zsindely és deszkázat eltávolításával kezdődött, majd a rejtett szarufák és szelemenek eltávolításával folytatódott. A tetőszerkezet eltávolított elemeit egyesével megvizsgálták, és ha szükséges volt, akkor az elkorhadt vagy rovarok által megtámadott részeket, esetenként az egész elemet kicserélték. Az, hogy mekkora részt távolítsanak el az eredeti, ám megrongálódott elemekből, a felújítás egyik kulcsfontosságú kérdése, amiről a vezető építész és a vezető ács együtt dönt. Mivel a tetőszerkezet erősen károsodott (magát a helyreállítást is ez indokolta), az eredeti faszerkezet elemeinek 50 százalékát kellett kicserélni.

Miután a tető vázszerkezetét szétszedték, a japán templomok egyik jellegzetességét adó, ereszt alátámasztó konzolrendszer (tokyō) szétszedése és újbóli összeállítása következett. Ez általában nem csak a konzolrendszer korhadása miatt szükséges, hanem az ereszvonal kiegyenesítése miatt is. A templomtetők egyik jellemző szerkezeti problémája, hogy a magastető szerkezetének és a cserépfedésének súlya miatt az eresz egyenetlenül süllyed meg. Az enyhén ívelt, szabályos ereszvonal a buddhista templomok egyik legfőbb jellemzője, és míg az európai kultúrában az épület korát jelző ehhez hasonló kisebb hiba inkább pozitívumnak számít, addig a japán felfogás szerint az eresz hullámossá válásával az épület esztétikai értéke csökken.

A helyreállítás megkezdése előtt az ereszt három sor urago, azaz eresztakaró deszka alkotta. A helyreállítás során a középső urago-soron talált nyomokból és egy a Tempo érából (1830-44) ránk maradt helyreállítási feljegyzésből következtetni lehetett arra, hogy eredetileg csak két sor uragót alkalmaztak és erre helyezték a héjazat alátétdeszkáit. Az ereszt a felújítás során ezen eredeti állapotába állították vissza. Az eredeti forma visszaállításának ez egy kis léptékű gyakorlati példája, de maga az elv fontos részét képezi a japán műemlékvédelemnek.

Az említett munkafolyamatokat minden alkalommal aprólékos tudományos kutatómunka kíséri. Minden eltávolított elemet megjelölnek és leltárba vesznek, hogy azok az eredeti helyükre kerülhessenek vissza. A szétszedés során folyamatosan vizsgálják az épület szerkezetét, az alkalmazott technikákat, az eredeti állapotra utaló jeleket és a későbbi helyreállításokat, változtatásokat. Minden fontos adatot írásban, rajzban és fotóban rögzítenek, majd a helyreállítás után hivatalos beszámolóban dokumentálnak, mely tartalmazza a helyreállítás és a kiegészítő építkezések (művezetői iroda, infrastruktúra, állványzat) ütemtervét és költségvetését, az épület történetét a helyreállítás során talált bizonyítékok alapján, a szétszedés és összerakás folyamatát. A pontos dokumentáció célja, hogy információforrásként szolgáljon az építészettörténet és a jövőbeni felújítások számára. Egy-egy fontos épület-helyreállítás dokumentációját 300 példányban publikálják, és szétosztják az építészkarok könyvtárai, a műemlékvédelmi intézmények és a műemlékekkel foglalkozó szakemberek között.

A folyosó és a templombelső helyreállítása
A tetőszerkezet összeállítása után az összekötő folyosó szétszedésére került sor. Itt nem csak a tetőszerkezet felújítására volt szükség, mivel a pillérek is erősen megrongálódtak. A leggyakoribb probléma, hogy a pillérek alja a nedvesség és a különböző kártevők hatására károsodik. A helyreállítás során a pillérek alsó, megrongálódott szakaszát levágják, és hagyományos ácskötéssel új faanyagból toldást (netsugi, ne = gyökér tsugi = kapcsolat) készítenek. Az ilyen toldások gyakori használatának kényszere vezetett az ácskötések gazdag variációinak kialakulásához. Az új részek régivel egy szintbe csiszolása, a végső felület kialakítása a hagyományos japán gyaluval (daiganna) történik (mivel ezzel a hagyományos technikával érhető el az eredetire legjobban hasonlító eredmény, ami 20-30 év múlva az anyag színének változásával majd teljesen beleolvad a környezetébe. A daigannát az ács közvetlenül a kezében fogja, ezáltal a faanyagot jobban érzi, mintha fogantyút használna. Az eszközt több méteren keresztül lehet megszakítás nélkül húzni úgy, hogy közben figyelembe veszik a rostok irányát és nem hasítják fel azokat. Ezzel a technikával teljesen sima, fényes felületet képesek előállítani, amelyen a lecsorgó víz nem tud mélyedéseket létrehozni és ezáltal szinte vízállóvá válik.

A templom vázszerkezete nem igényelt felújítást, de a belső egyes könnyen eltávolítható részein (mennyezet, padló, ajtók, falak) kisebb javításokat végeztek. A padlódeszkák felújításánál a legtöbb deszkában sok kisebb megrongálódott részt találtak. A károsodott részeket aprólékos munkával egyenként kivésték, és új faanyaggal pótolták

Építőmesterek szerepe a műemlékek helyreállításában
A műemlékvédelem meghatározó elve alapján, miszerint az eredetivel megegyező anyagokat és technikákat kell alkalmazni, az ideális helyreállítás körülményei a következők lennének:

1. régivel azonos fajtájú és minőségű faanyag megléte
2. az erdő tulajdonosa és a favágók birtokában legyenek a hagyományos fakitermelő technikáknak
3. az építőmesterek használni tudják a hagyományos szerszámokat
4. a hagyományos szerszámok hozzáférhetők legyenek.

Ma már természetesen többségében elektromos famegmunkáló eszközöket használnak, de több okból (azonos textúra elérése, hagyományőrzés) még mindig jelentős szerephez jutnak a hagyományos ácsszerszámok, főleg az aprólékos munkát igénylő feladatoknál és a felületkezelésnél. Napjainkban az egyik legnagyobb probléma a képzett szakemberek és a hagyományos technikákban való jártasság hiánya. A Shuedo helyreállításán mindössze 6-8 ács dolgozik, köszönhetően annak, hogy a templomfelújítással foglalkozó műhelyek száma nagyon kevés az évi átlagos 100 műemlék-felújításhoz viszonyítva.

A sajátos gyakorlat miatt a japán műemlékvédelem erősen függ a hagyományos módszerek fennmaradásától. A szakemberhiány a bonyolult és kifinomult technikák alkalmazása miatt Japánt különösen érzékenyen érinti. A templomépítésre szakosodott ács (miya-daiku) a szakma csúcsát képviseli, a tanulási folyamat egy mester keze alatt éveket vesz igénybe. Mivel a technikák elsajátítása csak a gyakorlatban lehetséges, az egyes templomfelújítások a hagyományok átadásának terepei is, tehát a hagyományos technikák léte is függ magától a műemlékvédelemtől. A műemlékvédelem hatóságai ezen okok miatt nem csak közvetlenül az épületek védelmével és felújításával, hanem szakemberek (ácsok, tetőfedők, falazók) képzésével is foglalkoznak. A JACAM³ által évente szervezett kurzusok műemlék-felújítással foglalkozó építészek és mesterek számára egyaránt elméleti és gyakorlati tudás elsajátítására szolgálnak

A hagyományos építőtechnikák és az azokat folytatók fontosságát nemcsak a gyakorlati alkalmazásban, hanem egyedülálló módon hivatalosan, törvényileg is elismerik. Az 1950-től érvényben lévő „Kulturális értékek védelméről” szóló törvény a kulturális értékek öt kategóriáját határozza meg:

1. megfogható kulturális érték
2. eszmei kulturális érték
3. népi kulturális érték
4. műemlékek
5. történelmi épületek csoportja.

A törvény filozófiai háttere, hogy kulturális érték lehet akár tárgy, akár tradíció vagy hagyományos technika, illetve azt folytató személy, vagyis nem csak magát az épületet érdemes megőrizni, hanem az azt létrehozó technikákat és a tudást hordozó személyeket is. A törvény 1975-ös kiegészítése hivatalosan is „birtokló”-nak ismeri el és anyagi támogatásban részesíti a hagyományos technikákat folytató és továbbadó személyeket illetve szervezeteket.

A gyakorlat filozófiai háttere
Az előbbi példa bemutatása során úgy érezhetjük, hogy néhány ponton ellentmondások kerültek felszínre. Egyrészt fontos, hogy az eredeti anyagból lehetőség szerint minél több megmaradjon, a hagyományos ácstechnikák alkalmazása által, akár hosszadalmas és aprólékos munka árán is. Megbecsülik a régi, időjárásviselt anyagokat és az eredeti matériát a történelem hordozójának tekintik. Másrészt az építőelemek cseréje, vagy egy adott épület egy korábbi, eredeti állapotba való visszaállítása (akár egyes régi elemek teljes elbontásával) teljesen elfogadott. Egy épületet akkor is „eredetinek” tartanak, ha azt valamilyen ok miatt (földrengés, tűzvész) teljesen újjá kellett építeni. A nyugati megfigyelő számára ez a szemlélet furcsának hathat és cinikusan értékelheti, mivel a műemlékvédelemről alkotott európai koncepció különbözik a japán műemlékvédelemétől.

Az említett különbség az ország kultúrájában és természeti adottságaiban gyökerezik. Az emberiség történetének legősibb „műemlékei” a vallásos épületek voltak, amiknek megóvása eredetileg az építtetőre való emlékezés vagy vallásos szertartások folyamatos gyakorlása miatt volt fontos az utókor számára. Az eredeti épületnek, mint fizikai anyagnak a megőrzése nem volt lényeges. A japán történelem során ugyanezt figyelhetjük meg: azért őrizték meg a templomokat, hogy tiszteletüket fejezzék ki az alapító vagy a vallást gyakorló papok iránt és hogy az örök vallási eszmék megnyilvánulásai legyenek. Az épületek sokkal inkább egy szellemi tartalom anyagi manifesztációi voltak, mint tárgyak. Ezt a megközelítést Japánban a természeti körülmények – az éghajlat miatt a rendelkezésre álló építőanyag,a fa gyors tönkremenetele - tovább erősítették, ezért az eredeti matéria eltávolítását, az épületek szétszedését és az elemek rendszeres cseréjét a történelmi jelentőségű épületek megőrzésének legitim módjaként fogadták és fogadják el ma is. Mindehhez hozzátartozik még, hogy a templomok helyreállítása mind a mai napig a hagyományos ácstechnikák átadásának, fennmaradásának helyszínei is. Egy-egy felújítás során a több évszázad alatt megszerzett és továbbadott tudást alkalmazzák, ami maradandóbb, mint maga a csupán csak évtizedekig megmaradó anyag. A mai műemlékvédelmi elméletben és gyakorlatban is e hagyományok folytatását figyelhetjük meg.

Szöveg és fotó: Pető Brigitta
Oszaka, 2008. június

¹ in = templom

² A Shuedo egy nagyméretű gyűlésterem, ahol a szerzetesek összegyűlnek, hogy meghallgassák a dob hangját mielőtt belépnek a főtemplomba és részt vesznek a buddhista szertartáson.

³Japanese Association for Conservation of Architectural Monuments