Szín-játék - a sárospataki „Rákóczi” korszerűsítésének keserédes története

Uniós projekt, egyre fogyatkozó önerő, folyamatos programcsökkentés, áttervezések, kivitelezői olcsósítások és tiltakozások sora – kis magyar valóság egy épület, Sárospatak egyetlen önkormányzati iskolájának átalakításába sűrítve. A történet különlegességét mégis az adja, hogy a nehézségek ellenére sikerült - ha csak töredékében is - megvalósítani az eredeti koncepciót és egy szerethetőbb, vidámabb épületet létrehozni. Sugár Péter DLA Ybl-díjas építész szubjektív beszámolója a tervezés és az építés mindennapi küzdelmeiről, embert próbáló stációiról.

Sárospatak iskolaváros már 1531 óta, amikor Perényi Péter megalapította a protestáns iskolát. Újkori általános iskolái között a 60-as évek végén épült a Comenius Tanítóképző Főiskola gyakorló iskolája és a „Rákóczi”. A sárospataki II. Rákóczi Ferenc Általános Iskola jó ideje nincs a „kirakatban”. Ez az egyetlen önkormányzati tulajdonban maradt iskola a városban, ide jár a legtöbb HHH-s (halmozottan hátrányos helyzetű) és SNI-s (sajátos nevelési igényű) gyerek. A város többi gyermeke a Tanítóképző Főiskola Gyakorló iskolájában tanul (egy éve átvette a katolikus egyház és Szt. Erzsébet lett a neve), vagy az évtizede épült új református általános iskolában, illetve a városi polgárok egy része a közeli Hercegkút általános iskolájába hordják a gyerekeiket (sváb falu, ott nincsenek cigánygyerekek).

Az iskola a felújítást megelőzően kellően „le volt pattanva” (például az elvetemedett műanyag ablakokat 120-as szögek tartották a kieséstől, stb.). Maga az épület 1968-ban épült (csúnya) típus épület (tervezte Agrober, olvashatatlan aláírásokkal), aula és rendes tornaterem nélkül, középfolyosóval, lapostetővel és totálisan leaszfaltozott udvarral (utóbbi sajnos a felújításkor sem sokat változott). Megépítésének idején korszerűnek számított, bár a középfolyosója akkor is alulvilágított volt. (A „korszerűség” fogalma persze meglehetősen relatív, én például az 1913-ban épült sárospataki Tanítóképző Főiskolát tartom ma is környék legkorszerűbb iskolaépületének - Kismarty-Lechner Jenő és Varga László tervezték -; legközelebb a szikszói általános iskolát említhetném 1958-ból – Kismarty-Lechner Kamiltól).

2011 őszétől működik a felújított iskola, előtte két épületben folyt az oktatás: a most átalakított iskolában (eredeti nevén a  „Petőfiben” - a költő szobra ma is ott áll az épület mellett, amit időközben átkereszteltek Rákóczira) és a város középpontjában álló, volt Esze Tamás iskola épületében (az „Eszében”). Két egymástól távol lévő épületben működni tanároknak-tanítóknak, üzemeltetőknek és gyerekeknek, az ideiglenesség folyamatos érzésétől is kísérve - elég kényelmetlen volt. Az eredeti uniós pályázat a két iskolaépület összevonásán túl néhány kistérségi település felső tagozatát is ide csoportosította volna a „racionalizálás” jegyében - ami, mint tudjuk, nem mindig jelent racionalitást. Ennek megfelelően egy 24 tantermes iskolává kellett volna fejleszteni az eredetileg 16 tantermes iskolát – a hozzá való csoportszobákkal, szaktantermekkel és új (az előírásoknak megfelelő) tornateremmel - a meglévő csak tornaszoba méretű. El is készültek az engedélyezési és kiviteli tervek a felújításra, a meglévő földszintes szárny emeletráépítésére, egy új oldalfolyosós oktatási szárnyra és egy új tornacsarnokra.

Az új szaktantermek önálló konzolos „dobozokként” kerültek a földszintes szárnyra, a dobozok között kis tértágító bevilágítókkal. A meglévő épületszárnyak átalakítása az előzőekben említetteken kívül építészetileg szinte csak belső festést jelentett, a meglévő márványmozaik padlóra pedig ráragasztották a greslapot.. Mindenütt színes falfelületek lettek volna, de a forintokért folytatott küzdelemben a végére már erre sem tellett. (Az szinte biztosra vehető, hogy az elkövetkező 20 évben további építési munkákat itt senki nem fog folytatni. Ha 20 év múlva egy másik építész abba a helyzetbe kerülne, hogy további átalakítási munkára kapjon megbízást, üzenem neki, hogy a folyosókon a beépített szekrények fölötti válaszfalak könnyedén kibonthatók, beüvegezhetők és ezáltal a folyosók másodlagos világítást kaphatnak a tantermek felől – ezzel az egész ronda középfolyosós rendszer értelmet és több fényt kaphat. Még annyit üzennék a jövőnek, hogy az eredetileg egyszerű acélprofilból tervezett, de végül fából épített udvari tornácot – így olcsóbb volt – fessék le törtfehér Milesyvel, a deszkákból odacsinált könyökök helyett rakjanak oda 12/12-es rendes könyökfákat, a 15/15-ös, teljes hosszában  végighasadt oszlopok helyett rakjanak a terv szerint 2x7,5/15-ös oszlopokat távtartókkal, továbbá a főbejárat előtt a kékre festett vasbeton pilléreket fessék át a homlokzat halvány bézs alapszínére - elfogyott a bézs festék -, bár erre a kivitelező is ígéretet tett és lehet, hogy ez megtörténik még az én időmben is. Ja, és hogy belül a falakat tessenek végre színesre festeni, ahogy a tervekben van, vagy másként is lehet, mert a gyerekek vidámabbak lesznek tőle… És itt most megállok, terjedelmi okok miatt.).

És végül a színes homlokzatok. A megrendelő és a kivitelező az élénk színek betervezését afféle tervezői hóbortnak tartotta, amiről könnyen lebeszélhetnek majd, csöndes türelemmel várták tehát ezt a pillanatot. Nem várt ellenállásba ütköztek, megmakacsoltam magamat. A kocka akkor fordult, amikor az ablakok közti mezőket színesre festették; ez már sokak tetszését elnyerte. A tervezés folyamatában az építészeti döntéseink elég gyorsan megszülettek és számunkra evidensek voltak - így volt ez a színekkel is. Mégis elég nagy küzdelmet kellett folytatni a megvalósításukért - volt elég sok értetlenség. Voltak a városban, akik folyamatosan támadták a tervet és az épületet. Először a tető formája ellen volt tiltakozás, majd aláírásgyűjtést kezdeményeztek az élénk homlokzati színek ellen. (Ekkor történt, hogy egy hajnali, névtelen telefonhívást követően az igazgatónő felvette lila kiskosztümjét és zöld selyemsálját, majd bement a helyi TV stúdiójába és kiállt a „színes iskolája” mellett). Az utolsó támadás a „Rákóczi” feliratot szemelte ki (városszerte így hívják az iskolát), - t.i.a „vezérlő fejedelem” emlékének a meggyalázását jelentette a számukra. De a városvezetés megvédte az épületet és azóta béke van.

Mindezek azt is mutatják, hogy az építészek és az építészet kommunikációja nem megfelelő, illetve a szocializmustól örökölt „participatív” gyakorlat nem elegendő. Hordozzuk még azokat döntéshozói mechanizmusokat, amelyek szerint a terveket elegendő egy szűk használói, szakmai és városi döntéshozói körrel egyeztetni. Persze, sokak szerint a szélesebb közvélemény bevonása a beruházási döntésekbe és a tervkészítésbe a teljes káoszhoz vezetne. Lehetséges. Mindenesetre azért így is küzdeni kellett a koncepció érvényesítéséért és ebben az iskola vezetésén kívül a városvezetés - a kezdeti bizalmatlanságot és bizonytalanságot követően (közben polgármester- és főépítész-váltás is történt) - mellénk állt. Itt és most is köszönöm, hogy segítettek. Minden programcsökkentés, 2 évig tartó áttervezés és egyéb megszorítások ellenére a tervet és a megújuló épületet szerettük/szeretjük (vagy leginkább a szándékainkat?). Tudniillik ez az érzés és a felelősségérzet az iskola pedagógusaiból ránk is átáradt. Ők is és a gyerekek is szeretik a megújult épületet, „a színes iskolát”.

Sugár Péter
építész

Budapest, 2012.május