Kaotikus városnövekedés Délkelet-Európában
A Balkán évszázadok alatt fogalommá vált Európában. Földrajzi és történelmi értelemben negatív előítéletek sora, a balkanizálódás fogalma azonban ambivalens töltetű. Egyrészt nagyfokú szabálynélküliséget jelent, másrészt viszont improvizáló készséget is. Kai Vöckler berlini városkutató annak járt utána, hogyan mutatkoznak meg ezek a klisék a volt jugoszláv államokban és Albániában. Szubjektív válogatást készített a krízis által szétzilált régió történeti és kortárs építészetéből. Nem csupán épületek, tervek bemutatására szorítkozott, hanem célja volt a háttérben meghúzódó interdiszciplináris összefonódások feltárása is. A gyenge állami intézmények és a függés a külföldön élő diaszpóra pénzétől az építészet és a városfejlődés sajátos formáját kelti életre.
2005-ben a grazi műszaki egyetemen konferenciát rendeztek Kelet-Európa városainak fejlődéséről. Kai Vöckler itt találkozott egy koszovói albán diákkal, aki Grazban tanult építészet. A fiú fotókat mutatott szülővárosa, Prishtina építészetéről. Az impresszív épületek és építészeti megoldások arra indították Vöcklert, hogy tanulmányútra induljon, megismerje a Nyugat-Balkán építészetét és feltárja a szabályozatlan építési tevékenység mögötti gazdasági és intézményi feltételrendszert. Eredményeiről egy látványos kiállítás(1) és egy nemrég megjelent könyv(2) tudósít.
Horvátország, Szlovénia, Szerbia, Montenegro, Bosznia-Hercegovina, Macedónia, Koszovó és Albánia egy olyan nagy múltú terület része, amely határos Olaszországgal és Ausztriával, Magyarországgal, Romániával, Bulgáriával és Görögországgal. A központok és fővárosok Zágráb, Ljubljana, Belgrád, Szarajevó, Skopje, Prishtina és Tirana.
Az építészeti változás komplex témáját a kiállítás egy történeti és egy kortárs részben taglalta. A múltat a II. világháború utáni avantgárd modern építészek épületein és városépítészeti vízióin keresztül mutatta be Vöckler. A visszatekintés Jozé Plečnik klasszikus ljubljanai nemzeti és egyetemi könyvtárával kezdődött (1940). Tartósabbnak mutatkozott Le Corbusier hatása, akinek párizsi irodájában a II. világháború előtt számos későbbi jugoszláv építész dolgozott. Így köszön vissza a marseille-i Unité d’Habitation (1952) Juraj Neidhardts szarajevói apartman házán (1968). A CIAM doktrínái is érezhetők a Citroën-lakópark mintájára tervezett és részben megépített Új-Belgrád (1947) és Új-Zágráb építészetén.
Építészekre semmi szükség
Az építőanyag-kereskedésben megvásárolják az építőanyagot és a nyugati televíziós sorozatok formakincséből merítve építenek. „Telenovella-építészetnek” hívják ezt a stilisztikai konglomerátumot, amellyel a világ bármely pontján találkozhatunk. A háború utáni Balkán másik tipikus válságszimptómáját Vöckler a nemzetközi ingatlanfejlesztők városközpontokra mért „támadásában” látja. Itt ugyanaz az ignorancia jut érvényre, mint a családi házaknál, csak nagyobb léptékben. Ezzel a Nyugatra irányítja a figyelmet, mert a közösségi terek privatizálása és kommercializálása nemcsak egy-egy balkáni országban felbukkanó jelenség.
Az Archis Publishers – a Volume magazin kiadásának sokéves tapasztalatával a háta mögött – kiadói tevékenységének kiszélesítésére törekszik. Az Archis magazin és elődei hetvenöt éven át az építészet tényeit közvetítették az olvasók felé. Kezdetben specifikus világszemlélet és kötelezettségvállalás (katolikus tradicionalizmus) jellemezte, majd a mindenkit megillető és a designban is kifejezésre jutó esélyegyenlőségért szálltak síkra. Végül az építészetet és az építészeket érintő témák kutatásába fogtak. Kísérletet tesznek arra, hogy felvázolják a szakképzett tervezők lelkiismeretes munkája eredményeként vagy éppen ennek hiányában kibontakozó világunkat formáló erőket. Mindeközben a folyóirat is folyamatosan átalakult. Már nemcsak az épített környezet új eseményeiről, az új technológiákról, a tervezőkről számoltak be. A mit, hogyan és ki kérdések helyett az Archis az építészet alapvető kérdését, a miértet feszegeti.
A Balkán építészei nyugati kollégáikkal ellentétben nem igazodhatnak egy lineáris és koherens építészeti hagyományhoz. Különösen a modernizmushoz fűződő viszony tört meg több ízben is. Legutóbb a 90-es években, amikor az újonnan megalakult államok a modernizmust mint „jugoszláv és szocialista maradványt” bélyegezték meg. Annál biztatóbb, hogy az építészek egy fiatalabb generációja újra párbeszédet kezdeményez a történelmivel és az európai külfölddel is.
(2) Vöckler,Kai: Prishtina is everywhere: Turbo-Urbanismus als Resultat einer Krise; Berlin: Parthas, 2008