Térnyerés

Közügy-e az emeletráépítés vagy csak a szorult helyzetben lévő lakóközösségek és a beruházók problémája? Meddig magánügy és honnan válik a város számára is fontos kérdéssé?
Haba Péter cikke.

Néma csend van a Budapest belső kerületeiben egyre általánosabbá váló emeletráépítésekkel kapcsolatos tengernyi probléma körül. Talán csak a második világháború után, a lakásínség idején volt hasonlóan intenzív ez a fajta építőtevékenység, de míg akkoriban kizárólag a szükség hajtott, addig most a lakóközösségek szorult helyzetében komoly üzleti lehetőséget látó, vagy az épületek összterületét ilyen módon felduzzasztani kívánó ingatlanfejlesztők törekvései húzódnak meg mögötte.

 

 

Kétes szakmai színvonalon álló beruházók és építési vállalkozók tömege jelent meg a színen: üzleti konstrukcióik alapja, hogy a rossz anyagi helyzetben lévő, lerobbant társasházaknak az emeletráépítésért vagy a tetőtérbeépítésért cserébe felújítást ajánlanak. A tetőteret gyakran jóval a piaci ár alatt vásárolják meg – a reményvesztett lakóközösségek pedig gondolkodás nélkül mondanak igent a csábító lehetőségre. Se szeri, se száma a rémtörténeteknek: a sokszor tervezői és kivitelezői értelemben egyaránt dilettáns beruházások évekig is elhúzódhatnak, a megbontott tető miatt a házak műszaki állapota leromlik, a felső szintek ázni kezdenek. Végül a lakóközösségeknek be kell érniük azzal, hogy a vállalkozó átfesti a homlokzatokat vagy esetleg beépít egy liftet. Félreértés ne essék, nem feltétlenül magával az elgondolással, inkább a vállalkozói kultúra hiányával van a baj. Jellemző, hogy az építőipar viszonyaiban járatlan lakóközösségek rendkívül hátrányos jogi helyzetbe kerülnek, s életkörülményeik esetleges romlása ellen érdemben szinte semmit sem tehetnek. Persze van példa korrekt, felelősséggel elvégzett fejlesztésre is, de itt és most ez nem lehet téma.

Az emeletráépítések más üzleti kontextusban is jelen vannak: a vállalkozók egy-egy belterületi bérházat a fölfelé (és gyakran lefelé) irányuló bővítés reményében vásárolnak meg – komoly piaci harcok folynak az előnyösebb helyen található, reprezentatívabb épületek megszerzéséért. Az emeletráépítés tehát egyszerű spekuláció: elfogytak a beépíthető telkek, ezért aztán a vállalkozók - természetes módon - elindultak "felfelé", azzal a jelszóval, hogy ez „mindenkinek jó" – a lakóközösségek „gazdagodnak", az önkormányzatoknak kevesebb a házfelújításokkal kapcsolatos gondjuk.

 

 

A jelenség persze esztétikai szempontból is bonyolult kérdéseket vet föl. Az emeletráépítés gyakorlata lassan, szinte észrevétlenül változtatja meg a jellemzően historista utcaképet: a sok „apró" változást jelentő ráépítések még a történeti építészeti értékek iránt érzékenyebbek számára is kevésbé sokkolóak, mint a sűrűsödő foghíjak. Ugyanakkor nem kétséges, hogy e felépítmények túlnyomó többsége kifejezetten igénytelen, nélkülöz mindenfajta építészeti ambíciót. Nem kell külön boncolgatni azt sem, hogy egy 19. század végi historizáló épület koronázópárkánya fölött megjelenő új emelet miként bontja meg a homlokzat érzékeny arányrendszerét, hogyan fosztja meg a házat eredeti hangulatától egy dobozszerű tömb a valahai tető helyén. A vállalkozók többsége nem áldoz pénzt arra, hogy e komoly kortárs építészeti kihívást jelentő feladatok megoldására rangos, tehetséges tervezőket kérjen fel, számukra a különleges építészeti megjelenés egyelőre nem számít a profitot növelő hozzáadott értéknek sem. Még el is képzeltem, milyen izgalmas lenne, ha építészeti versengés indulna a tetőemeletben érdekelt vállalkozók között: az „nyerne", aki a régi ház értékeire úgy lenne képes reflektálni, hogy közben újszerű gondolatokat felvető, önálló művet („házat a házon") hozna létre, s kialakulna a kortárs „tetőkultúra", „tetőtáj".

Az emeletráépítés jelenségét nem lehet az ún. faszádizmus problémájától elválasztani: a műemléki környezetben lévő épületek esetében az illetékes műemléki hatóságok – főként az utóbbi időben – egyre inkább félreértelmezve saját feladatukat a vállalkozók segítségére sietnek, s utat engednek olyan híg kompromisszumoknak, melyek eredményeként az épületeket kibelezve csak a főhomlokzatokat (illetve a főhomlokzati traktusokat) tartják meg. E megoldások számos esetben plusz emeletek építésével is együtt járnak.

 

 

E problémahalmaznak nincs igazi kezelője: az önkormányzatok kifejezetten ösztönzik az emeletráépítést, de az okozott károkról nem igazán vesznek tudomást; a szakmai kamarák sem feszegetik a minőségi gondokat; a műemlékesek pedig megelégszenek az új szintek lépcsőzetes visszahúzásával, a régi tető gerincvonalához való illeszkedéssel, a „mintha nem is lenne" érzéssel. Ugyanakkor nem indult kortárs építészeti diskurzus sem az emeletráépítés elméleti-műszaki-esztétikai kérdéseiről.

Nem beszélve arról, hogy a frekventált területeken gyakorivá váló emeletráépítések hatással vannak a város működésére is: a hirtelen megnövekvő lakásszám miatt például több parkolóhely kell. Ez a fajta építőtevékenység tehát sokkal nagyobb közfigyelmet igényel, mint azt gondolnánk.

A Paulay Ede utca és a Király utca Nagykörúton belüli szakasza, illetve a közöttük húzódó kisebb utcák igazi állatorvosi lónak tűnnek: az emeletbeépítések szinte minden létező módozatára példát kínálnak. Következzék hát néhány „klasszikus" megoldás.

Király utca 6. - Hotel Carat

1830 körül, eredetileg klasszicista stílusú, többször átépítve, bővítve (1859, 1907, 1983, 1988). Szállodává átalakítva két új emeletet ráépítésével: 2007, tervező: dr. Komjáthy Attila

Az emeletráépítés szinte deklarálja, hogy semmilyen formában nem akar igazodni a historizáló homlokzathoz – bátran vállalja a mai minimalista jellegű építészet jellegzetességeit. Az erőteljes tömeget a bemélyedő hosszú terasz oldja.

 

 

Király utca 19. - Goa Homes

1875 körül, eklektikus

A lépcsőzetesen visszahúzott, teraszos ráépítés szinte észrevétlen, bár a tűzfal profilján érzékelhető. Az építkezés során a főpárkányt lebontották, s azt később nem építették vissza: a konzolsor – teljesen atektonikus módon – csak egy vékony „pengét" hordoz, jelentősen rontva a homlokzat kompozícióját.

 

 képek a belső udvarról

Király utca 39.

1860 körül, kései klasszicista

A klasszicizmus homlokzatképzési hagyományait követni igyekvő, illeszkedő szándékú emeletráépítés: a harmadik emelet lényegesen alacsonyabb és egyszerűbb díszítésű a többinél. A belső udvar felé is hasonló illeszkedés figyelhető meg: a függőfolyosós rendszert követi, noha az emelet fölött egy, az utcáról nem érzékelhető tetőtérbeépítés is van. A belső homlokzatok teljesen mai megfogalmazásúak.

 

 

Székely Mihály utca 5.

1885 körül, eklektikus

Visszalépcsőző, teraszos rendszerű kettős emeletráépítés pergolás tetőterasszal. A visszahúzás ellenére az utcából feltekintve az alsó szint teraszának lefedése és a felső szint korlátja egyaránt jól érzékelhető – ezek vizuálisan konkurálnak az épület koronázópárkányával. A Paulay Ede utcából nézve a felmagasodó emeletráépítés jelentősen megváltoztatja a Székely Mihály utca képét.

 

 

Paulay Ede utca 31. - Hotel Pest

1870-71, tervező: Hild Károly, eklektikus

Az utca mai térfala elé kilépő épület. A magas, visszahúzott emeletráépítés a szomszédos épületek homloksíkjához és párkánymagasságához igazodik. A ráépítés a régi épület ablakformáit és méreteit igyekszik követni, a konzolsoros, erősen kiülő eresz is historizáló elem. Az összhatás: az eklektikus homlokzat furcsa megkettőzése.

 

 

Paulay Ede utca 32-34.

1882, tervező: Paulheim József, eklektikus

Az épületre két (esetleg három?) emeletet építettek, lépcsőzetesen visszaléptetve. Az utcáról alig észrevehető. Az emeletráépítéssel együtt az épületet színvonalasan felújították.

 

 

Paulay Ede utca 59.

1888, eklektikus, 1930-ban az eredetileg kétemeletes épületet két emelettel megmagasították.

Az újabb emeletráépítés a homlokzat átalakításával járt együtt. A sarokra toronyszerűen felmagasodó, íves oromzatokkal lezárt, a régi épület ablakkiosztását és téglaburkolatát követő tömeg került. A Hegedű utcai oldal közepén szegmensívű oromzat magasodik, a főpárkány fölötti alacsony emelet fölött tetőtérbeépítések is húzódnak. Az átalakítás nemcsak új tömegként jelenik meg, de erőteljes formai elemeivel átrendezi a kompozíció egészét is.

 

 

Paulay Ede utca 54. Egykori Terézvárosi Kaszinó, később a Párizsi Nagyáruház (Divatcsarnok) része lett

1883-1885, tervező: Petschacher Gusztáv. Átépítés és emeltráépítés: Tiba Stúdió (jelenleg is zajló beruházás)

Az épületen megjelenő új szintek a Divatcsarnok és az egykori Kaszinó rekonstrukciójához kapcsolódnak. A koncepció ismertetésére nincs lehetőségünk, legyen elég annyi, hogy a lamellás szerkezetekkel „elfüggönyözött" emeletek és a fölöttük emelkedő „kristálykupola" együttese – nem egészen kész állapotában – a kortárs építészet figyelemre méltó példájának tűnik.

 

 

Nagymező utca 14.

1852, klasszicista, emeletráépítés és átalakítás: 1862, tervező: Hild József

Az alacsony emeletráépítés fölött emelkedő tető a régi tetőarányokat és -formákat mutatja: a tető mintegy lebeg az épület fölött.

 

 

Liszt Ferenc tér 9.

1870, eklektikus, többször átalakítva, bővítve. Emeletráépítés: 2004, tervező: Chilkó Ede, Kiss Péter

Az alapvetően jellegtelen épülethez az emeltráépítés mind arányaival és részletformáival, mind nyíláskiosztásaival igazodni igyekszik. A sarkokra – a 19. század végi Budapest építészetére jellemző – toronyszerű tömegek kerültek. Kulturált, visszafogott bővítés, mely a tér „megszokott" összképét nem bontja meg.