Több mint bejárat: a James-Simon-Galerie a berlini Múzeumszigeten

Csak egy főbejárat, annál mégis jóval több. Az idén tíz éve megnyitott Neues Museum szomszédságában elkészült David Chipperfield újabb munkája, de a brit építésznek jócskán lesz még dolga a berlini Múzeumszigeten. Kovács Dániel cikkét Polgárdi Ákos fotósorozatával közöljük.

Ha vannak kitüntetett helyei az emberi kultúrának, mindannak, amit az elmúlt évezredek alatt feltaláltunk, alkottunk, együttműködtünk és formába öntöttünk, akkor a berlini Museuminsel ezek közé tartozik. Kétszáz év alatt megépült, a maguk műfajában is úttörő házaiban egymás mellett sorakoznak különféle civilizációk és korok felbecsülhetetlen értékű műkincsei, a ravennai apszismozaiktól a német romantikus festészet remekein át az Egyiptomból kicsempészett fáraónő-fejig. Igen, persze: a tárgyak előtörténete nem feltétlenül makulátlan, a gyűjteményt és az épületeket pedig komolyan megviselte a 20. század. Ezért is izgalmas, ahogyan ezeket a tényeket elfogadva, sajátjává téve a Museuminsel képes volt a megújulásra.

Az a fejlesztési folyamat, amelynek legújabb lépcsőjeként augusztus elején megnyitott a Múzeumsziget új főbejárati épülete, a James-Simon-Galerie, épp húsz évvel ezelőtt indult el. A Neues Museum és a Kupfergraben kanálisa közötti telken korábban egy Karl Friedrich Schinkel tervezte, klasszicista raktárépület állt, amelyet még 1938-ban bontottak le. Az utódjára talán azért találóbb szó az angol „infill”, azaz „tömés”, mint a magyar „foghíjbeépítés”, mert a James-Simon-Galerie valóban nem értelmezhető a fog és az íny nélkül: végleges funkcióját a Museuminsel többi épületével nyeri el, amint elkészül a sziget hosszában végigvezető, földalatti útvonal. Ez az „archeológiai promenád”, az 1999-ben lefektetett mesterterv gerince, összekapcsolja a még felújításra váró Altes Museumot, a tíz éve újranyitott Neues Museumot, a jelenleg felújítás alatt álló Pergamon Museumot és a néhány éve ugyancsak elkészült, a sziget északi csúcsán álló Bode Museumot. 

A földalatti sétánynak jócskán a 2020-as évekbe nyúló, végleges elkészültéig is a háromszintes James-Simon-Galerie lesz a Múzumsziget új főpénztára, ruhatára, múzeumi boltja, étterme és ideiglenes kiállítótere – azaz csupa olyan funkciónak biztosít helyet, amelyek eddig a gyönyörű történeti terekből kínzóan hiányoztak. David Chipperfield mindehhez egy megejtően díszletszerű, egyszerre reprezentatív és a nagyléptékű, történeti múzeumok szomszédságában visszahúzódó házat tervezett. A tényleges épülettömeg, a funkcionális terek nagy része a Kupfergraben partján húzódó, filigrán műkő oszlopsor „talapzata” mögött bújik meg, a Neues Museum felől pedig annak reprezentatív, dór kolonnádja folytatásaként kialakított kerengő bontja fel az épített tömeget. A kettő találkozásánál széles lépcsősor vezet fel a főszintre. A közel 11 ezer négyzetméteres alapterület dacára a ház egészen pavilonszerű, légies; a jelenlétnek szinte csak a sejtetése.

Az épített motívumok egy része Chipperfield eszköztárából ismerős: a kolonnádok konkrét előképeként értelmezhető a Marbach am Neckarban 2001-2006 között emelt Literaturmuseum der Moderne. Ez az újraírás sokféleképp értelmezhető (túl azon, hogy az eredeti vázlatok nagyjából azzal a múzeummal egy időben készültek). Egyrészt a környező historizáló, oszloprendes-pilaszteres homlokzatokra adott kortárs reflexió, ahogyan azt maga a tervező is kijelenti, másrészt saját munkásságának értelmező addíciója – hiszen a James-Simon-Galerie-t Chipperfield egy-egy korábbi, fontossá lett munkája fogja közre. 

A kerengő túloldalán ez az épp tíz éve átadott Neues Museum, amely nem csupán a brit építész életművének kiemelkedő alkotása, de túlzás nélkül mondható, hogy 2009 óta az európai örökségvédelem új, hibrid iskolapéldája is lett. Az 1843-1855 emelt eredeti épület a klasszicizmus és a historizálás különös szerelemgyermeke. Az idehaza a Magyar Tudományos Akadémia Duna-parti palotájának tervezőjeként ismert Friedrich August Stüler jó Schinkel-tanítványként vallotta, hogy az építészet minden művészetek szülőanyja, így a Gesamtkunstwerkként megtervezett múzeum minden csarnokát gazdagon díszítették, egyiptomi, görög, római stílben. A második világháborúban súlyosan megsérült, majd részlegesen visszabontott épület egészen a nyolcvanas évekig üresen, tető nélkül pusztult, mígnem 1989. szeptember 1-én elindult az eredeti állapot rekonstrukciója – hogy aztán néhány hét múlva, a fal leomlásával abba is maradjon.

Az újraegyesült német fővárosban a történeti gyűjtemények helyzetét is át kellett gondolni. Az új program alapján 1997-ben kiírt építészeti pályázatot nyerte meg Chipperfield, aki ezt követően három évet tett az épület minden egyes négyzetcentiméterének megismerésébe és a végleges koncepció kidolgozásába. Az épülettömeg eredeti méretben, de megkülönböztetett falazattal való kiegészítésével a tervező minden aláveti magát a Velencei Charta szellemének (egyértelmű előképeként hivatkozható Hans Döllgast híres kiegészítése a müncheni Neue Pinakothekhez); a történeti nyomok: a világháborús lövések vagy a pergő vakolat tört vonalának rögzítése azonban már olyan invenció, ami felkészít a bent láthatókra. A történeti termekben – illetve azok helyén – ugyanis Chipperfield gazdag eszköztárral dolgozott: egyszerre élt a régészeti rekonstrukciónak a talált töredékeket eredeti pozíciójukban megmutató módszerével, az interpretatív helyreállítással, azaz az egykori téri koncepció kortárs eszközökkel történő „szellemidézésével”, illetve személyes alkotói döntései nyomán ezek kombinációjával.¹ Ez önmagában is nagy, kivitelezésének precizitását tekintve pláne megsüvegelendő tett, Chipperfield azonban attól sem riadt vissza, hogy bizonyos kiemelt helyzetekben az eredeti maradványok eltávolításának árán hozzon létre újat, mint a lépcsőház esetében. A végeredmény visszaépítés, helyreállítás, bontás és új építésének kombinációja; egyharmad Stüler, egyharmad történelem, egyharmad Chipperfield – és persze egészen az.

Tíz év talán nem elég idő ennek megítéléséhez, de Chipperfield állítása a Neues Museummal már-már olyan erősen 21. századi, mint amennyire Schinkelé volt az Altesszel a tizenkilencedikben. Ami ott az örökkévalóság, az itt a kimerevített folyamat, az identitások átmenetiségének egysége, a sérülés kifeszítése. „Fájdalomkonzerv” – írta 2009-es ismertetőjében az Építészfórumon Verebics Petra. A felújított, 2011-ben Mies van der Rohe-díjat kapott Neues nem véletlenül örvend bizonyos körökben szinte fetisisztikus hódolatnak, és az is biztos, hogy hatása alól nehéz kivonnia magát az embernek. 

A Kupfergraben túloldalán, ezúttal egy valódi háborús foghíjon áll a Haus Bastian, Chipperfield másik meghatározó berlini munkája. A Bastian-család 2000-ben vásárolta meg a szigettel átellenben az egyik utolsó üres telket. A családfő, Heiner Bastian mérnökcsaládból származó műkritikus, Joseph Beuys egykori magántitkára és David Hockney barátja, aki a hetvenes évek óta foglalkozott műkereskedelemmel. A tömb pótlására Bastianék 2003-ban meghívásos pályázatot hirdettek, amelyet itt is Chipperfield nyert meg. A kisméretű épület 2007-es átadása óta a kortárs építészek zarándokhelye. Az épülettömeg absztrakt szobrászati alkotásként való megkomponálása nem áll messze Chipperfieldtől. A magyar szemmel hihetetlen minőségben kivitelezett, egyetlen vakolatréteggel behúzott téglahomlokzat összképét a nap járásának megfelelően változtatják a súrlófények; a belső tér szekvenciái, megnyitásai, fényhatásai ugyancsak példátlanul szépek. 

Bastianék házában a család kereskedelmi galériája működött tíz éven keresztül, a kortárs műkereskedelem legismertebb neveit mutatva be, Damien Hirsttől Cy Twombly-ig. 2017-ben a család bejelentette, hogy a galéria épületét az államnak ajándékozzák, egészen pontosan a Múzeumszigetet működtető Saatlichen Museen zu Berlin – Preußischer Kulturbesitz tulajdonába kerül. Ez az elmúlt évtizedek egyik legnagyobb értékű ingatlanadománya német földön, és értékes négyzetméterekkel bővíti a kiállítótérben méretes, de kiszolgáló tereit tekintve kifejezetten szűkös Múzeumsziget infrastruktúráját. A korábbi galéria tehát 2019 márciusától szintén a Múzeumsziget intézményrendszerének részeként működik, a mecénások gesztusát őrizve Haus Bastian néven, képzési és oktatási helyszínként. 

Azaz a múzeumi szervezet kezelésében immár Chipperfield három meghatározó, egymás mellett álló (és külön-külön megbízás eredményeként készült) épülete található. Egy kis sziget a nagyon belül. Három épület, amely egyszerre nem feltétlenül élvezhető, sőt, tulajdonképp nem is befogadható, csak újabb és újabb nézőpontokból. Scena per angolo, az önmagán túlmutató, nagyobb térélmény ígéretével a szemlélőt mozgásra, sétára, akár a teljes Museuminsel felfedezésére ösztönző térkompozíció. 

Kovács Dániel

1.    Az elkészült munka remek elemzését kínálja Alexander Stumm az Architektonische Konzepte der Rekonstruktion című könyvében (Bauwelt Fundamente 159. Birkhäuser Verlag, Basel, 2017. pp. 190-203.) Ez a cikk is Stumm terminológiáját használja.