„Utolért a társadalom” — Interjú Baliga Kornéllal

Gimnáziumból hazajövet megdörrent felette az ég. Feltekintve a Várhegyre látta, ahogy a baljós porfelhő mögül a Teleki-palota roskad épp össze. Végignézte miként épül a vár helyén egy új korszak szimbóluma, ahogyan azt is, miként tűnnek el a föld felszínéről menthető századfordulós gyöngyszemek. Furcsa érzés hallgatni, hiszen én pont mást élek meg. Manapság historista architektúrák emelkednek a semmiből. Rekonstrukció vagy konstrukció, neobarokk kontra későmodern, Hydrocephalus vagy Hauszmann-kupola? A történelmi architektúrák újraálmodója, Baliga Kornél építész, belsőépítész mesél minderről otthonában. 

P.V.: Abban a korban tanulta a szakmát, mikor szó sem lehetett stílszerű rekonstrukciókról.  Hogyan sikerült mégis az irányzat élére kerülni?

B.K.: Gyerekkori álom volt, amit elhatároztam, hogy meg is valósítok. A gipszbe faragott rokokó minták persze nem nyerték meg a Kisképző felvételi bizottságát, viszont annak a gimnáziumnak a tanárai, ahová végül kerültem támogatták az építészettörténeti tanulmányaimat. Azért az osztályfőnököm figyelmeztetett: „Kornél, a 20. században nem lehet barokk stílusban tervezni!” Be kellett bizonyítnom neki, hogy ez nem így van. Friss diplomásként a KERTI-nél  Szörényi Béla lett a főnököm, akit akkoriban bíztak meg a Gundel Étterem belsőépítészeti felújításával. Egy leszakadt stukkómennyezetet kellett pótolni, rajzolt is hozzá a Kádár-korban közkedvelt kazettás megoldásokat. Én el nem tudtam volna képzelni, hogy a Gundelba ilyen készülhessen. Végül az asztalán hagytam az én rajzaimat, amiket saját kidolgozott koncepciók híján Szörényi el is vitt az egyeztetésre. Meglepetésére tetszett nekik, és három terem mennyezetére is megbízást kaptam. Azóta folyamatosan kapom a feladatokat. Igen, a modernizmus volt a követendő példa, de ettől még egy-két ember specializálódhatott másra. Senki nem akadályozott abban, amit csináltam. 

A neobrokk szobákat tekintve úgy sejtem, többről van itt szó álmai otthonánál.

Ezeknek a helyiségeknek a falburkolatait szintén a Gundelbe terveztem, de csak jóval később. A rendszerváltás után Láng György vásárolta meg az éttermet. Ő monarchia korabeli atmoszférát szeretett volna teremteni, de rábeszéltem a francia rokokó stílusra is. Úgy adtam elő, mintha ennek a díszítése volna a legegyszerűbb a világon. Nem is járok egyébként messze az igazságtól. Akárcsak a LEGO, négy-öt motívumot kell különböző módokon variálni. Egyik megbízásomnál a tulajdonos nem fizetett ki, de a kivitelező cég úgy döntött, kárpótol helyette. Megcsinálták nekem azokat a falburkolatokat, melyek mintái már készek voltak a Gundel számára. Minden olyan szakma bemutatkozott itt, amiket érdemes életben tartani. Gyerekként álmom volt, hogy így nézzen ki az otthonom, de egyfajta bemutatóteremként is szolgál: a Gundelbe nem mindig lehetett elvinni a megrendelőket, de ide igen.

Több kell az esztétikai minőségnél?

Sokszor az eredeti technikák jóval drágább megoldások, cserébe viszont minimum 100 év az időtartamuk. Eleinte erre nem volt igény, falikárpitos például egy, vagy maximum két ember volt az országban. Nem csupán a formai minőségre, de a szakmai hitelességre is törekedni kell. Így van ez a tervezéssel is. Potzner Ferenc köré most egy egész szakemberi és tervezői gárda alakult ki az utóbbi években. Fiatalemberekről van szó, akiknek a munkájában nem lehet hibát találni. Inkább hatodszor kezdek neki én is egy szerkesztésnek, ha látom, hogy a rajzasztalon egy sarok elem nem úgy jött ki, ahogy a fotón látszik. Sok esetben ez plusz napokat igényel. Nincs olyan, hogy rutin, minden nap újra és újra tanulnom kell ezt a szakmát!

És ha nincs fotó, se terv, sőt az épület olyan régi, hogy párhuzamokból is alig akad példa?

Középkori épület rekonstrukciójára például éppen ezért nem vállalkoznék. Nincs hozzá elég tudásom. Viszont nem egy tervrajzom van, amit csupán leírások után készítettem. Elveszett terveket próbálok ilyenkor újraalkotni, főként tudományos munkák illusztrációjaként. Így jelenítettem meg  a Mária Terézia gödöllői látogatására készített pavilont is. Korabeli metszetek stílusában rajzolok azzal a tréfával, hogy magát a feliratokat is latinul németül, régi betűstílusban írom. Bor Ferenc nagyot kiáltott, amikor meglátta a pavilon tervét: „Csak nem meg lett a gödöllői tervrajz?”

Létezik-e kortárs Baliga Kornél terv?

Partner nélkül én soha nem dolgoztam, de a Teréz körút és a Szondi utca sarkán álló Generali Székház posztmodern homlokzatának tervezésében például részt vettem. Terveztem modern üzletportálokat a fővárosban és Cegléd városközpontjában is. A kortárs építészet fogalma azonban relatív. Első, önálló munkám a pécsi Palatinus Szálló belsőépítészeti munkája volt. Ez egy 1910 körüli épület, melynek belső kialakítását az első világháború miatt végül nem fejezték be. Mi már a modern gépészetre reflektálva tudtuk kialakítani a századfordulós enteriőrt. Ez nem rekonstrukció volt, hanem konstrukció. Ezt én terveztem. A Sándor-palota mai képe sem egy valamikori  állapotot rekonstruál. Kortárs belsőépítészek munkája, ahol mind a Pollack-, mind az Ybl-, mind a Hikish-féle átépítésekre emlékezve szenteltünk egy-egy termet. Ez olyan, mint amikor Liszt Ferenc feldolgoz egy Haydn témát. Akárcsak a zenében, nevezzük mi is ezt rekonstrukció helyett parafrázisnak.

Tehát a stílszerű építészet működhet jelenkori alkotófolyamatként a kortárs formák mellett. És az újjáépítések?

Ráday Mihálynak nagyban köszönhető volt, hogy a historizáló építészetre elkezdtek visszavágyni az emberek. Én ekkor már nyakig benne voltam a tervezésben, de attól a ponttól a társadalom is utolért. Találkozott két sín, ami eddig szöget zárt be és most párhuzamosan halad tovább. Európában ez egy teljesen elfogadott dolog. A háború után a lengyeleknek engedték a visszaépítéseket, de a németeknek nem. Augsburg városházának Aranytermét ugyan eleinte didaktikusan renoválták, de aztán felhajtás nélkül a teljes rekonstrukcióba is belekezdtek, és a  Münchner Residenz termeinek rekonstrukciója is tart a mai napig. A német kortárs építészet ettől még nincs veszélyben. Nagyon jó, progresszív kortárs örökséget kell létrehozni, de mellette miért ne épülhetnének jó rekonstrukciók is?

Ezt az épületek közönsége, emlékezetkultúrája dönti el, de mennyi szerepe lehet a politikának?

A 30-as évek végére, de még a háború előtt megkezdődött egy szemléletváltás: ha nem is volt általános, de néhány építész már körzővel és vonalzóval a kezében várta, hogy lebonthassa az avíttat, a régit és tervezhesse az újat. Nem terveztek értéktelen dolgokat. Viszont mindig szegények leszünk, ha kidobunk valamit, ami értékes, csak most éppen nem divatos. Lehet, holnap már az lesz. A kommunizmus gondolkodásmódjába sem fért bele a régi királyi palota helyreállítása, bár megmenthető lett volna. Ez tisztán politikai döntés volt, mégis, a szellemiség már ott is találkozott az építésztársadalom törekvéseivel.

Azt mondja, ne bontsunk el olyat, ami épp nem divatos. Mi a helyzet a Budavári Palota kapcsán megfogalmazott elképzelésekkel?

A BTM már megnyitott, de a Nemzeti Galéria helyén még folytak az építkezések, amikor fiatalon ott jártam. Felmerészkedtem a trónterembe, ahol láttam még bontásra ítélt aranyozott stukkómaradványokat. A tervező, Németh István a tanárom volt. Ha eltekintek attól, hogy a várba készült, kimondhatom, hogy korának belsőépítészeti csúcsteljesítményét hozta ott létre. Volt rá forrás, akarat és minőségi anyagok. Viszont számos térszervezési hiba is történt a kiállítások szempontjából. Ami a homlokzatokat illeti, a Hauszmann-féle sziluett egy dombszerű megoldás volt, ahol a kupola felé fokozatosan emelkedett minden idom. Hidasi Lajos ezt a harmonikus arányrendszert rontotta el, mikor két csontos váll fölé emelt hydrocephalust a város egén. A jelenlegi építkezések egyébként olyan rekonstrukciók, melyek helyén csak a gaz nőtt. Sem az új Főőrségi épület, sem a Stöckl-lépcső, sem a Lovarda visszaépítése nem pusztított el semmit. Az értékes részletek bontásával én sem értek egyet, de a 60-as, 70-es évek hibáit mindenképpen orvosolni kell.

Mit gondol, miként tekintenek majd vissza a munkásságára több száz év elteltével?

Nem egyszerű dolog erről beszélni, hiszen nekem nagy álmom, hogy a Gödöllői Királyi Kastély, a fertődi Esterházy-kastély, vagy a Budavári Palota helyiségei újjáépüljenek. A sors ezt az utat szánta nekem és én emiatt roppant elégedett ember vagyok. Ez a kor is bele fog simulni a történelembe, mint a többi. Pierrefonds kastélyának Viollet-le-Duc általi újjáépítése ellenérzést váltott ki a maga idejében, ma pedig építészettörténeti fordulópontként tekintünk rá. Ars poeticám a történelmi komfortérzet. Ha az ember belép ezekbe az épületekbe, nem érezhet hiányérzetet. Gondolja azt, hogy ez egy teljes egész. Hibátlan, kedves, szeretni való. Erre törekedtem mindig is. Ha jót tervezünk és építünk, akkor azt a jövő is értékelni fogja.

Pleskovics Viola