Valósággá váló díszleteink
A Hauszman tervet, mely a budai Várnegyed, a Palotanegyed és a Polgárváros átfogó rekonstrukcióját hívatott megvalósítani, már számos kritika érte. Roth János cikkében látvány orientált múltteremtésről, műemlékvédelmi hitelességről, építészeti korstílusokban meglelt hatalmi önazonosságról ír a Hauszmann-terv kapcsán.
A nyár elején, a Krisztina kőrútról, megszokásból felpillantva a Budai Várra valami furcsa érzésem támadt, mintha a látvány nem a szokásos lenne. Visszafelé, dél felől érkezve, amikor hosszabban tárul fel a Dózsa György téri vároldal látványa, jöttem rá ennek okára. Az épülő Lovarda első ívei kezdtek kimagasodni a megszokott képből. Ahogy lentről megítéltem előregyártott elemeket, vasbeton árkádos paneleket emeltek a helyükre, látványos gyorsasággal építve a díszletet. A májusi látványban még a díszlet építéshez nélkülözhetetlen segédszerkezetek, kitámasztások is láthatóak voltak, ahogy ezt annak idején a zuglói Filmgyár udvarán is láttam, amikor az ötvenes évek kosztümös történelmi filmjeit forgatták. Mára ez a lapokból összeszerelt „ház” valóságos épület látványává vált, lefedéssel, tömeg érzetben utánozva Hauszmann eredeti épületét.
Semmi kétségünk sem lehet afelől, hogy felöltöztetése is a jelmeztervező tervei szerint fog megtörténni, pénzt, fáradtságot, paripát nem kímélve. Paripát azért is említek, mert jelmezes huszárokat már idén is láthattunk fáradhatatlanul járőrözni a hajdani Polgárváros - ma Kormányzati negyeddé váló – utcáin. Ha igaz a hír, már lovas baleset is történt a Várnegyedben. Turistalátványosság vagy sohasem-volt múltépítés adja ennek az indokát? Mindenesetre a kultúra „csendes” intézményei, az MTA intézetei, a műemlék felügyelőség, részben a levéltár már kiszorultak innen, látványosabb jövőt kell építeni – mondom rezignáltan!
Hasonlót tapasztalunk az ország Főterén. A növényzettől megszabadított tér déli oldalán épül Hülttl Dezső által rajzolt homlokzatok másolásával, de a korszerű metróállomás megtartásával egy úgyszintén díszlet irodaház, aminek a földszinti íves árkádjai már kibontakoztak a korábbi kortárs épület bontását takaró kerítés mögül. Pénz, fáradtság már szóra sem érdemes!
Csak ezeket a példákat említem, de hamarosan a Vár Főőrség épülete és a vele egybeépített Stöckl lépcső is a főváros friss díszleteit fogja szaporítani. Hosszan sorolhatnánk a közelmúlt egyéb hazai példáit is – a fűzéri, diósgyőri várakat, a visegrádi és a nyírbátori kastélyt, ahogy ezt nálamnál sokkal hivatottabb művészet-történészek, műemléki szakemberek számos fórumon megtették. A Budai Várnál maradva ezek a valósággá váló díszletek késztetnek néhány gondolat megfogalmazására.
Jelenlegi formájában a Budai Vár rekonstrukciója, a Hauszmann terv, számos építészeti bírálatot kapott, ezek ellenére a megvalósítása kormányprogrammá vált. Folyamatosan kerülnek elő a terv elemei, melyek már a Palota rekonstrukcióján túl a Várnegyed teljes átformálását jelentik.
A köztársasági államforma újraértékelése merül fel a budai Várhegy új víziója kapcsán, hiszen Európában általánosan elfogadott, republikánus, gyakorlat a volt uralkodói székhelyek kulturális hasznosítása (Louvre, Ermitázs, Berliner Schloss), ami a hetvenes évektől kezdve a budai Palotában is megvalósult és máig megfelelően működött. Az akkori hatalom lemondott a Várdombról, a nemzeti képtárat, a nemzeti könyvtárt és akadémiai intézményeket telepítve fel. Hatalmi központját a plebejus Pesten rendezte be.
Ezzel ellentétben a jelenlegi terveket akár így is leírhatjuk: Akarnokságból a magát előszeretettel polgárinak nevező rendszer, óriási közpénzek felhasználásával, mintegy restaurációt hajt végre, végrehajtó hatalma egyes intézményeit telepíti a kultúra helyére. A cél eléréséhez a változást nyilvánvalóvá tevő látványos díszletek is nélkülözhetetlenek.
A hatalomvágy szimbolikus kifejtése mindig is építészeti kérdés volt, és szorosan kötődött a kultúrához. Most azt tapasztaljuk, hogy a háború előtti korszakok eklektikus – leginkább neobarokk – épületeinek rekonstrukciója, újraépítése, egyfajta díszletezés jelenti ezt a szimbolikát. Természetesen lehetne másként is, a XXI. századi „modernizáció” építészeti és formai jegyeit használva fel. A Hauszmann tervet támogatók a múlt század – szerintük - tudatos rombolásaira, valamint Hauszmann, Ybl, Feszl eredeti terveinek meglétére hivatkozva tartják indokoltnak ezt a múltba révedést.
„A nagy építészelődök kész tervei mögé menekülést a történelem- és nemzetfelfogás anakronizmusai mellett az építészethez való ambivalens kapcsolódás is magyarázza… A kortárs alkotások, tervek között dönteni ugyanis rizikós: szakértelmet és képzettséget, intuíciót, kvalitásérzéket, kulturális tájékozottságot és érdeklődést feltételez, az eredmény sosem tetszik mindenkinek. A kormányzat tagjai ezekkel az erényekkel nem rendelkeznek."1
A Várpalota, a Lovarda és a Stöckl lépcső eredeti kontextusaira gondolva, megállapíthatjuk, hogy épp az a társadalmi valóság nincs többé, amelyben az eredeti épületek működtek. Nem érdektelen, hogy ezek a létesítmények már saját korukban sem számítottak ”korszerűnek”, sőt célszerűségük is kérdéses volt. Belső tereik nem a téralkotásban, hanem a dekorációban jeleskedtek. A monarchia Magyarországa még megengedhette magának az ilyen, óriási költséggel járó, gesztusokat. Ismerjük a történet szomorú végét.
Sok más építésszel együtt számomra ezek visszaépítése nyilvánvalóvá teszi a „látvány orientált múltteremtés” képtelenségét. Akadnak persze sokan, akik a korszerű műemlékvédelmi elvek „hitelességre” történő átírására, vagy a hauszmann-i kőkonszignációk adaptálására is vállalkoznak. A hitelesség több annál, érzékenyebb fogalom, hogy az eredetihez hasonló kőanyagot használunk-e, vagy a mai kézműves tudásunk mennyire épül az elődjeinkére? Vagy mi alapján tekintünk egy régi tervrajzot, fényképfelvételt hitelesnek, amikor láthatólag nem fedik egymást? De akár a mai többszintes parkolóra –elismerten nagy bravúrral - ráépített Lovarda hitelesnek tekinthető-e?
Szakmai tudása alapján nagyra becsült tervező építész tényszerűen, de számomra fájón minősíti saját munkáját. „A maró gúnnyal elítélt nosztalgiahullám kortünet, hattyúdal, a történeti építészet halott. A Stöckl lépcső legyen a sírjára virág”2
Egy másik Várhegy, a pannonhalmi „Mons Sacer” közelmúltban történt sikeres rekonstrukciója szolgálhatna példaként a kortárs építészet és a múlt helyesen értelmezett viszonyára. „Kialakították az új épületek ahistorikus, a modorosság bármely nemét – akár a modernizmus stílusidézetét – elkerülő minimalista világát… Kikerülik a didaktikus, illusztratív ideológiai térképzés minden ismert jellegzetességét… Eltűnt a historizmus és nemzeti identitás közötti szoros viszony, a monasztikus szerzetesközösség számára elég nyilvánvalóan nem érvényes a XIX. századi egyház szerepvállalása.”3
A döntéshozók felelőssége mélyen a mai magyar kultúrában gyökerezik. Az építész szakma, a tágan értelmezett építőművészet sosem volt a magyar társadalom érdeklődésének homlokterében. Ez a középosztályra, de annak művelt, értelmiségi rétegére is igaz. Valószínűleg a megkésett polgári fejlődés is nagy szereppel bír a magyar építész kulturális szerepének megítélésében. Csak a XVIII. század óta foglalkoztattak mai értelemben vett építészeket az egyházi és főúri építkezéseken, de akár iskolázottságuk, akár származásuk okán ők is csak a reformkor óta tekinthetők magyar építésznek.
A tradicionális, nagyrészt paraszti és kisvárosi építőkultúrát nem szerves, évszázados átmenetként érte a modernizáció, az urbanizáció és ezek új építési feladatai, hanem pár évtized alatt. A mérnöki, építőművészeti tudás, az új anyagok ismerete és célszerű használata csak társadalmi és szociális átalakulások során, de leginkább az állami feladatok ellátásával vált nélkülözhetetlenné. A magyar középosztály is talán két emberöltő óta ismeri az építésztervező fogalmát. A tervezés honoráriuma még ma sem olyan természetes, mint az orvosé vagy az ügyvédé.
A városi középosztály a XIX. század vége óta tekinti kulturáltsága részének az építészet megítélését. Példái a kor eklektikus épületei, vizuális iskolázottsága - ha ilyenről egyáltalán beszélhetünk - ezeket tartja „műépítészet”-nek. Már az első világháború előtti új építészeti törekvések (a szecesszió és a háború előtti „nemzeti stílus keresés”) is csak az európai tájékozottságú, szűk, művelt közönségben találtak visszhangra. Az 1920-as éveket az eklektikához történő visszatérés jellemezte, egyfajta reakció az új keresésével,”az individualizmussal” szemben, a háború, a forradalmak, Trianon visszatartó élménye alapján. A neo-barokk, melynek népszerűsége máig él, szinte az utolsó, közérthető, tévesen „polgárinak” gondolt stílus.
Az Európában térhódító korszerű építészet - a „modern” - csak a második világ háborút megelőző időszakban lett hazánkban elfogadott, de akkor is csak szűk, városi, középosztály számára. „ A mai építészetben a formáknak a kihangsúlyozása háttérbe szorult és helyettük más szempontok jutottak előtérbe, más feladatok és kérdések… ezeknek megoldása az épület minőségére nézve döntő fontosságú lett. Ezért sokan úgy jellemzik a mai építészetet, hogy a gyakorlati igények kiszorították a formákat… és megszűnt ezzel a szépnek szerepe is. Ilyen definiciókat csak olyanok szoktak használni, akik az építészeti szépet azonosítják a formákkal, éspedig kizárólag azokkal, ezzel szemben más eszközét a szépségnek nem ismerik el.” - írta 1936-ban dr. Kotsis Iván.
Az 1948-as kommunista hatalomátvétel az építészet kulturális szerepét is átrendezte. A tervezés államosítása lehetővé tette, hogy a szocialista-realista stílus általánossá váljon. „Építészetünk új útja csak a haladó magyar hagyományok tudatos felhasználása révén válhat a magyar kultúrforradalom szerves és elválhatatlan részévé” - jelentették ki. Ezzel az időszakkal a „modern” ismét eltűnt a társadalom építési kultúrájából. A közvélekedés előtt így váltak megtagadottá, kozmopolita, nemzetietlen példákká a háború előtti pár esztendő és az újjáépítés kiváló kortárs épületei. A vizuális kultúra hiányát tükröző furcsa visszahatás, hogy a magyar társadalom a szocialista rendszer politikai elutasításával a teljes kommunista-szocialista időszak építészetére vonatkoztatja ma is a szocreal fogalmát, belefoglalva az 1960-70-es évek - Európával lépést tartó - igazán korszerű építészetét is! A „szocreal” szitokszó lett, nem kultúrtörténeti fogalom, ami a lakótelepekre, de budai társasházakra és minden lapostetős épületre egyaránt vonatkozik. Az építész szakmában persze a korszerűségre való törekvés búvópatakként megmaradt, így jöhettek sorban létre a hatvanas évek kiváló magyarországi épületei, melyekről az idén „Hosszú hatvanas évek” címmel rendeztek Bécsben sikeres kiállítást, bizonyítva az akkori magyar építészet mai aktualitását is.
A középosztály és a reá oly sokszor hivatkozó mai hatalom megtagadja, önigazolásként elutasítja ezeknek az éveknek az építészetét. A budai Palota '60-as évekbeli átépítése, az új kupola, a múzeumi hasznosítás miatti átalakítások és igényes belső kialakítás, a melléképületek bontása, a középkori erődítések korszerű műemlékvédelmi elveknek megfelelő rekonstrukciója csak e szemlélet alapján képezheti vita tárgyát és tehető kérdésessé.
Mindez persze nem újdonság. Budapesten maradva gondoljunk csak arra, hogy a '80-as években a felbomló rendszerben lassan kialakuló új uralkodó osztály miben találta meg reprezentációs, stílusválasztási igényének építészeti megjelenítését? A korábbi évtized társasházait figyelmen kívül hagyhatjuk, ezekben a középosztály inkább csak lakni igyekezett, még nem telt többre. De ismerjük az „Új Rózsadomb”-ot. A modernizmus-szocializmus tagadása, az igény, hogy az „új osztály fia” önmagát elhelyezze a „történelmi osztályok” között, a minél régibb, annál jobb látszatát követelte meg építészétől. Minél kevésbé ipari, annál igazibb, annál eredetibb. Sok építész könnyen vette ezt az igényt, hiszen divatos lett a posztmodern eklektika világképe. Így jöhettek létre ezek az épületek, „a szándék egyértelmű volt: emlékeztetni és emlékezni, archaikusnak lenni és gazdagnak látszani… és mit sem tudni semmiféle tradícióról” - idézem György Péter írását.
De létezik a kortárs magyar építészet, régen túllépve a posztmodern zsákutcáján. Jó és jól feltett kérdésekre, melyek a hatalom tényleges, társadalomépítő feladatain és kulturális igényein is alapulhatnának korszerű műszaki és építőművészeti válasz lenne adható.
Roth János, építész
1. Metszet 2016/1. Lővei Pál: Hiteles légvárak
2. Masznyik Csaba : Őrzünk, amig létezünk. A Stöckl lépcső rekonstrukciója Metszet 2016/5. 39.o.
3. György Péter :Állatkert Kolozsváron-Képzelt Erdély 2013. Két hegy: Dobogókő, Pannonhalma
