Város és folyó - Szentpétervártól Szentpétervárig
A folyóparti városok egyik örök, régről származó kérdése, hogy miként tudnak együttélni létrejöttük egyik fő okozájával, magával a folyóval. Azzal a természet törvényei által uralt, ily módon az ember számára öntörvényűnek tetsző jelenséggel, amely egyszerre életadó forrás, és életveszély. Szabályozása, az ember és természet viszonya tükrében, mérnöki kérdés. Tamáska Máté konferenciabeszámolója Margburgból.
Rögtön egy szemléletbeli különbség. A konferencia helyszínén, a marburgi Herder Intézet előadótermében már a plenáris előadások előtti beszélgetések rávilágítottak a városkutatás kultúrafüggőségére. Az egyik német résztvevő örömmel konstatálta, hogy most szűk és ismert körben beszélgethetünk az urbanizációról, értve alatta az egész kontinenst Szentpétervártól Barcelonáig. Elsőre meglepett a könnyedség, ahogyan a több ezer kilométeres távolságokat egyetlen otthonos térként értelmezte a kolléga, mivel én épp a távolságot láttam a helyszínek között. Hiába, a világ nyugatabbik felén a nemzetközi összehasonlítás nagy léptéke már kontinenseken ível át, követve a kutatók által bejárt turisztikai célpontokat. Az előadások ezen túl még egy fontos jelenségre rávilágítottak. Nevezetesen arra, hogy az urbanisztikai és folyószabályozási módszerek jóval a XX. század végi nagy globalizáció előtt globalizálódtak. A XVIII-XIX. század mérnökei és tudósai saját szakmai mezőjükben országhatárokat nem ismerő könnyedséggel mozogtak.
Mondanunk sem kell, hogy a város és folyó kapcsolatának manapság legforgatottabb, de legalábbis legtöbbet hivatkozott szerzői a tengeren túl dolgoznak. Mindenekelőtt Richard White nevét érdemes megemlíteni, aki több kötetben dolgozta fel a Mississippi és a Columbia folyók iparosításának történetét. Az őáltala bevezetett „organic machine” – szerves gép hasonlat utal a folyók kettős arculatára, természetességükre és épített mivoltukra. Utóbbi eredményeként a XIX-XX. század átalakította a folyómedreket, stabilizálta a partvonalat, állandósította a vízszintet. Más kérdés, hogy a természet átalakításának negatív hatásait a XXI. századnak kell majd kezelnie.
A konferencia előadásai azonban nem a jövővel, hanem a múlttal, azon belül is a XVIII-XIX. századi klasszikus iparosítással foglalkoztak. Alexej Krajkovszki (Center for Environmental and Technological History) Szentpétervár esetében a metaforák és a vizualitás fontosságát emelte ki. Közismert, hogy a történeti orosz városok többsége szárazföldi település, mint Novgorod, Szuzdal, de maga Moszkva is. Ehhez képest a XVIII. század elején alapított Szentpétervár topográfiájában újat hordozott, hiszen a Néva torkolatában, közvetlenül a Finn öbölben kapott helyett. Ezt hangsúlyozandó a várost előszeretettel ábrázolták a tenger felől, ahol is a város sziluettje csupán háttere a vízen zajló életnek. Szentpétervár alapított város, és mint ilyen utópisztikus is. Vagy ahogyan Michel Foucault nevezi a megvalósult utópiákat, heterotípia. A városalapító Nagy Péter és kísérete európai utazásai során, mint egy élő képeskönyvből válogatta össze a vizuális konstrukciókat, amelyekhez az új várost hozzáigazították. A példaképek közül itt csupán egyetlen aspektust van mód kiemelni. A vízparti városok fejedelme kétségkívül Velence. Ám Szentpétervár mégsem ennek a mintáját követte, hanem Amszterdamét, amely az újkorban jóval racionálisabban használta a vízpartokat. Jórészt holland mintára készültek a folyómedret rögzítő támfalak és a rakpartok. Utóbbiaknak köszönhetően nem csak a kikötő, de a város egésze bekapcsolódhatott a vízi utak kínálta kereskedelmi vérkeringésbe. A rakpart a XVIII. századi Szentpétervár korszerűségének metaforája, a korabeli városábrázolások elmaradhatatlan szereplője.
Ahogyan Szentpéterváron a rakpart, úgy a XIX. század végi Moszkvában a csatorna tekinthető modernitás szimbólumnak. A rendszer kiépítését kísérő vitákat Anna Mazanik (CEU) mutatta be. Elsőre azt gondolhatnánk, hogy miközben a rakpartok direkt módon avatkoztak be a város és folyó kapcsolatába, addig a csatornázás inkább rejtve maradt a szem elől. Valójában a csatornázás révén megszüntethetővé váltak a felszíni széles vízelvezető árkok, sőt a kisebb patakok is, így hatására új, urbánus utcakép született. Az előadó kiemelte, hogy Moszkva csatornázásának a vitája a XIX. század második felében megelőzte a tényleges igényeket. Az orosz főváros ugyanis jórészt még földszintes, kertes házakból állott. Így nem is elsősorban építészeti, hanem járványügyi kihívások indokolták a csatornahálózat létesítését. Hosszú távú hatása a városkép átalakulásában azonban elvitathatatlan, hiszen a népesség koncentrációjának alapjait teremtette meg.
Úgyszintén a közjó érdekeit és a városlakók egészségét tartotta szem előtt Francesc Darder, akinek munkásságáról Oliver Hochadel (Spanish National Research Council) számolt be. A barcelonai állatkert igazgatóját a századforduló évtizedeiben kevésbé maga a szennyezés, mint a nyomában fellépő „üres folyók” aggasztották. A halak ugyanis emberemlékezet óta fontos élelmiszerforrást jelentettek a városlakók számára. A fogyatkozó őshonos állatok pótlására Darder import fajokkal kísérletezett. Ma persze vitatkoznánk azon, hogy a nem őshonos fajták betelepítése előremutató kezdeményezés volt-e, de Dardert inkább a kérdés szociális oldala érdekelte. Célja az olcsó élelmiszer előállítása volt. A legnagyobb kihívást az emberek meggyőzése jelentette. Látványos halfesztiválokat és kiállításokat szervezett, így népszerűsítve az olcsó és egyszerű halgazdálkodást. Erőfeszítései inkább érdekesek, mintsem sikeresek voltak. Megakadályozni ugyanis nem tudta, hogy a halász figurája az iparosítás következtében végképp eltűnjön a városi közterekről.
Ugyanezt a folyamatot, mármint a halász figurájának eltűnését, követte nyomon Julia Lajos (HSE Campus in St. Petersburg) Szentpéterváron. A halász titokzatos foglalkozás, amely részben láthatatlan helyhez, a víz alatt világhoz kötődik. Társadalmi státusza sosem volt túl magas, ami éppúgy adódott a szezonalitásból, mint abból, hogy a kifogott halakat nehezen lehetett elraktározni. A nem éppen elegáns foglalkozást a közbeszéd Szentpéterváron a finnekkel azonosította, ezzel is kihangsúlyozva a halász idegenségét, társadalmi peremhelyzetét. Ám bármennyire is a szegénységgel asszociálták, a hal, egészen pontosan a sózott hal és a halárus az 1950-es évekig hozzátartozott Szentpétervár hangulatához. A városkutatók csak a legutóbbi időkben kezdtek felfigyelni olyan alapvető, a városi tereket meghatározó jellegzetességekre, amelyeket nem a szemünkkel, hanem fülünkkel, orrunkkal, lábunkkal, kezünkkel stb. fogunk fel. A sózott hal illata – szaga, kinek-kinek neveltetése szerint – és a kikiáltó hangja olyan puha valósága volt a térnek, amelyet a leghitelesebb rehabilitációs program sem fog tudni feleleveníteni. Hacsak nem a halfesztivál, amely ünnepként árulja mindazt, ami egykor hétköznap volt: a folyót és annak természetes hangulatát.
Tamáska Máté
A konferencia adatai: Cities and river environments – a versatile relationship. Marburg, 20-21 November 2014, Herder Institute for Historical Research on East Central Europe – Institute of the Leibniz. Szervezők: Eszter Gantner – Lotz Christian.
Az írás az Európai Unió és Magyarország támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával a TÁMOP 4.2.4.A/2-11-1-2012-0001 azonosító számú „Nemzeti Kiválóság Program – Hazai hallgatói, illetve kutatói személyi támogatást biztosító rendszer kidolgozása és működtetése országos program” című kiemelt projekt keretei között valósult meg.
