Világörökség — avagy öt görög, öt török hány ember?

Az olimpián történő részvétel célja és értelme sem az aranyérem. Borvendég Béla eszmefuttatása.

A világörökség mozgalom (UNESCO) akkor született, amikor az 1950-es évek közepétől Egyiptom elnöke, Nasszer – szovjet segítséggel – belefogott az új asszuáni gát tervezésébe, és kiderült, hogy 24 ókori műemlék, köztük két, több mint 3000 éves sziklatemplom kerülhet a felduzzasztott vízszint alá.

 

 

Nasszer, akinek vezéreszméje kezdettől fogva valamiféle arab, de nem iszlám szocializmus felépítése volt, úgy döntött, hogy a régi gát közelében olyan teljesen új műtárgyat építtet, amely lehetővé teszi 170 km³ víz tárolását, azaz kb. 600 ezer hektár föld öntözését, és az erőmű 12 turbinájának teljesítménye mintegy 2100 MV áramot is termel. (…) Az 1960-ban elkezdett gigantikus építkezés végül 1970-ben fejeződött be, és mintegy 1 milliárd dollárba került. Az építkezésnek azonban volt egy technikai, ám egyszersmind kulturális hátulütője. Az jelesül, hogy mintegy 23 ókori műemlék, köztük két, több mint 3000 éves sziklatemplom került volna a felduzzasztott vízszint alá. Hogy Nasszer például Abu Szimbelnek milyen sorsot szánt, nem tudható. Az sem, hogy a szovjet elvtársaknak mi volt a szándékuk vele. Még az sem, hogy annak a művelt Nyugatnak, amelyik alig tíz évvel korábban még hidegvérrel bombázta porig páratlan kulturális értékek és műemlékek tucatjait, miért most esett le a tantusz? Miért kotort hirtelen össze 80 millió dollárt a veszélyeztetett műemlékek megmentésére? Mindenesetre ekkor alakult meg nagy hirtelen az UNESCO Világörökség Bizottsága, amelynek ma már 148 ország a tagja, és melynek nyilvántartása 890 bejegyzett világörökségi helyszínt tartalmaz. (...)

 

 

Minden jó, ha a vége jó? Bizonnyal így igaz. Más kérdés – például a hazáját szerető, teljesítményeire és múltjára büszke magyar honfitárs nem érzi-e kiábrándítónak –, hogy hazánk területén csupán nyolc olyan hely létezik, amely felkerült a Világörökségek listájára. A felszisszenés nem megalapozatlan. Ámde, ha utánagondolunk, hogy az egész világon mindössze szűk 900 létezik, ez a szám nem aránytalan. Végtére mégis az a fontos, hogy már magára a listára felkerülni is olyan komoly erőfeszítést igényel, ami az ország, a vezetés figyelmét ráirányítja az addig talán elhanyagolt épületekre, tájakra, településekre. Ennek rendszerint az a következménye, hogy az illetékesek igyekeznek a javasolt objektumot prezentálható állapotba hozni és megközelíthetővé tenni.

Annál inkább, mivel a megfelelő időpontban az UNESCO illetékes bizottságának küldöttsége helyszíni szemlét tart, és a szemle eredményétől függ, hogy javasolják-e a kérés teljesítését, vagy esetleg bizonyos javaslatok figyelembe vétele és teljesítése után javasolják a kérelem ismételt benyújtását. Számunkra ebből a legfontosabb tanulság az, pontosabban az kellene legyen, hogy valamiként az olimpián történő részvétel célja és értelme sem az aranyérem kellene legyen, hanem az, hogy a sport, a testedzés az őt megillető helyet foglalja el a közgondolkodásban, a nevelésben és persze az egészség megőrzésben. Végső soron a hosszú és kiegyensúlyozott életben. Csak az a kórság, hogy ez nem mindenkinek üzlet. Biztosan nem az a magánkórházaknak, a gyógyszergyártó birodalmaknak, bizonyos tömegetető-itató világcégeknek, a csodadoktorok légióinak. A kígyó a saját farkát rágcsálja.

Hasonló helyzet alakulhat ki a Világörökségi védelmet élvező értékek terén is, ha a tulajdonos – a kezelő – arra törekszik, hogy nagyot kaszáljon vele. Könnyen előfordulhat, hogy az emlékre zúdított látogató tömeg ugyanúgy tönkre teszi azt fizikailag és erkölcsileg is, mint Asszuán a Nílus élővilágát.

Nem ritka manapság, hogy éppen kulturális érték hangsúlyos jelenléte vált ki társadalmi feszültségeket. Pontosabban ezeket használják fel kétséges, vagy netán alantas politikai célok elérése céljából. Ezt a cselvetést bőven volt módunk megtapasztalni Trianon után az elszakított országrészekben, de itthon is a ’45 utáni kommunista hatalomátvételt mintegy előkészítve. De még napjainkban is fel-felüti a fejét például Kárpátalján, a Felvidéken, vagy a Bácskában. És akkor még nem szóltunk a mostari Öreghíd vagy Dubrovnik vérlázító elpusztításáról.

Arról meg végképp nem, hogy ott és akkor valójában kik és miképp voltak a boszorkánykonyha tényleges főszakácsai. És hogy ők éppen most mit főznek a világpolitika kondérjában. Babilon rommezeje még ma sincsen feltárva, de már a Világörökség része. A csúfos véget ért iraki diktátor neve megörökítése céljából különféle építkezéseket, átalakításokat hajtatott itt végre. Az amerikai támadás és „győzelem” után megjelentek a Dick Cheney alelnök nevéhez köthető Halliburton konszern markolói és dózerjai, hogy ott szinte mindent tönkretéve katonai támaszpontot építsenek ki (lásd UNESCO jelentés). Persze a világszervezet szeretné a durva rombolás nyomait minél hamarabb eltüntetni, de egyelőre senki nem tudja megmondani még azt sem, hogy ez mennyibe kerülne.

Azt persze tudomásul kell venni, hogy minden értékőrzéshez, gondozáshoz, karbantartáshoz nem kevés pénzt igényeltetik. Ráadásul még az is elképzelhető, hogy ez nem rövidtávra szóló, sőt egyáltalán nem visszatérülő befektetés, mert haszna csak az adott közösség azonosságtudatának fenntartásában, vagy erősítésében jelentkezik. De ez is csak akkor, ha a közösség műveltségének, tudati és érzelmi nyitottságának köszönhetően erre fogékony. És éppen erről a pontról pillanthatunk bele a pokol bugyrába.

„Öt török, öt görög hány ember?” A látottak sugallata szerint bizony az csak öt. Ha meg a görögöt kérdezed, az csupán csak az öt görögre gondol. Még mindig!

Borvendég Béla
2009. július

a teljes cikk a Hintaló című rovatban olvasható, wienerberger.hu