A drezdai királyi palotáról való diskurzusnak különleges aktualitást ad, hogy nemrég napvilágot láttak a Budavári Palota belső látványtervei is. A Robert Gutowski Architects vezette tervező- és kutatócsapat munkájának eredménye már-már mozielőzetessel ér fel a folytatáshoz: a palota Duna-parti díszteremsorának színes rendereit láthatjuk, benépesítve kortárs látogatóközönséggel. Ez szintlépést jelent az épület külső és belső rekonstrukciójának folyamatában, így érdemes egy pillantást vetni a szász főváros egykor még a mienknél is rosszabb sorsú palotájára, ahol ma már némileg épphogy előttünk járnak.
Szászország évszázadokig önálló terület volt a német államok konföderációján belül, uralkodója a késő középkortól kezdve választófejedelem. Drezda tulajdonképpen fővárosnak volt tekinthető, így uralkodói székhelyként már a 15. században jelentős reneszánsz várkastély állt az Elba partján, melynek kétemeletes szárnyai egy négyszögletes udvart zártak körbe. Ezután az 1500-as évek közepén a meglévő épületet mintegy kétszeresére bővítették, majd a század utolsó éveiben keleti irányból hozzá kapcsolódva fejedelmi istállót is emeltek. A 17. század végén nyerte el nagyjából mai formáját az épületegyüttes. A két nagy belső udvar köré csoportosuló palotaszárnyak egyszerű kiképzésű homlokzatait főként díszes kapuzatok és a német reneszánszra oly jellemző összetett oromzatok tagolták – ez a külső forma később már keveset változott.
Drezda igazi aranykorát a 18. század első harmadában, I. Frigyes Ágost uralkodása alatt élte. A karizmatikus király szerette a fényűzést, az elődei által felépíttetett palotaegyüttes pedig éppen regnálása hajnalán, 1701-ben égett le. Ez alkalmat adott az átépítésre, melynek során az organikusan kialakult reneszánsz összképet nem változtatták meg, de főemeleten új reprezentatív belső térsorokat hoztak létre, fejedelmi lakosztályt és fogadótermeket egyaránt a kor stílusában: a barokkban. Egy szinttel lejjebb, egy boltozott teremsort alakíttatott ki Erős Ágost, mely zöld falszínéről és boltozott mennyezetéről kapta a Grünes Gewölbe nevet. Ez nem volt más, mint egy nyilvános múzeum, ahol uralkodói parancsra a szász fejedelmi kincstár legkülönlegesebb darabjait állították ki, és amely majdnem háromszáz éve, 1724-ben nyílt meg.
Nagyszabású építkezés folyt ekkoriban a régi palotától nyugatra, ott épült fel a híres Zwinger, egy pavilonegyüttes a korábbi erődítmény romjain, de pusztán dekoratív céllal, díszletet biztosítva a pompás barokk felvonulásoknak. Az 1700-as közepe táján került tető alá az udvari katolikus templom Gaetano Chiaveri itáliai építőmester tervezésében. A 19. században a királyi palotától északra lévő téren történtek változások, 1841-ben felépült az új operaház Gottfried Semper tervei alapján. Az Theaterplatznak nevezett nagyszabású városi tér folyamatosan alakult tovább a század folyamán, az 1848-as forradalomban például a Zwinger szenvedett súlyos károkat, újjáépítésekor nagyrészt megőrizték a barokk kialakítást, de egyik oldalon egy modern képtárat tervezett hozzá Semper kortárs stílusban – mely akkor a neoreneszánsz volt. Valamivel később leégett az operaház, amit aztán 1878-ra szintén az akkori divat szerint állítottak helyre, elvetve az eredeti, majd 40 évvel korábbi formát.
Építészeti változást nem hozott az 1871-es év, de ekkor az új egységes Német Birodalom létrejöttével megszűnt Szászország, mint független állam, noha – Bajorországhoz hasonlóan – megtarthatta a Berlinben székelő császárságtól független udvartartását. Mivel tehát a külsőségek megmaradtak, az építészeti keretre is változatlanul volt szükség. Sőt a századforduló idején a palotán még végeztek kisebb belső és külső átalakításokat, kívül a neoreneszánsz stílussal rímelve az eredeti várkastélyra, belül pedig a folyamatosan változó igényeket és divatot követve. Például ekkor készült a favázas, fémlemez borítású neobarokk sóhajok hídja, ami az udvari templom kegyúri karzatát kötötte össze szintben a királyi lakosztályokkal; illetve szintén az 1900-as évtized terméke az az istálló külső falára került mázas meisseni porcelán csempékből álló monumentális falkép-fríz, amely időrendben ábrázolja a szász uralkodókat és legfontosabb tetteiket.
Ebben az állapotban állt fenn az épületegyüttes és az egész Theaterplatz az első világháborút betetőző 1918-as forradalomig, mely elsöpörte a monarchiát tartományi és szövetségi szinten egyaránt Németországban. Azonban a következő világégésig karbantartáson kívül nem történt érdemi változás, a köztársasági államforma mellett a palota már csak múzeumként üzemelt – egészen 1945. február 13-áig. Az ominózus téli éjszakán történt bombázás szinte példátlan gyorsasággal döntötte romba az „Elba parti Firenze" óvárosát; ez a megszámlálhatatlan emberáldozat mellett évtizedekre ható építészeti dilemmákat is hagyott az utókorra, melyekre mindenkit megnyugtató megoldást napjainkig sem talált a város.
A második világháború végével a romeltakarítás, és az életkörülmények minimális helyreállítása után megindulhatott a történelmi belváros újjáépítése, amit azonban a pénzhiány mellett az ideológiai nehézségek is hátráltattak. Először a barokk Zwinger újult meg az 50-es években, majd a képtár is megnyílt. Az udvari templom 1965-re lett kész, ezután hosszabb szünet után, csak a 70-es évek végén láttak neki a Semper-féle operaház rekonstrukciójának, és végül éppen a bombázások 40. évfordulóján adták át, 1985. február 13-án.
Tulajdonképpen ez az esemény adott lendületet a Residenzschloss felújításának is, mivel a Theaterplatzon összegyűlt hatalmas ünneplő tömeg úgy hallgathatta Erich Honecker operaház-avató beszédét, hogy a tér túloldalán a palota üszkös, ablaktalan romjai meredtek az égnek, s falain jeges téli szél fújt át – éppen csak elkezdték felállványozni. Az NDK vezetője szónoklatában ígéretet is tett, hogy 1990-ig a drezdaiak újra birtokba vehetik a felújított schlosst, azonban a rendszerváltásig alig kezdődtek meg a munkálatok.
Végül a 90-es években gyorsult fel az újjáépítés, melynek első szakasza a városképi szempontból legfontosabbat, a külsőt érintette a homlokzatok helyreállításával és az épület tető alá hozásával. A leglátványosabb elem, a Haussmann torony sisakjának felhelyezése volt 1991-ben, majd további másfél évtizedig tartottak a külső munkálatok és belső állagmegóvó beavatkozások. Így 2006-ra az épületegyüttes kívülről teljesen megszépült, kivéve a nagy udvar sgraffitto-díszítésű homlokzatait. Belülről pedig megtörtént a hiányzó főfalak és födémek pótlása, valamint a falkutatás és a megmaradt enteriőrtöredékek konzerválása.
Ekkor még csak egyetlen térsor, a boltozatos Zöld Termek nyíltak meg eredeti pompájukban. A Grünes Gewölbe gyűjteménye a háború végével Oroszországba került hadizsákmányként, de a szovjet vezetés 1958-ban visszaadta az NDK-nak, ám akkor még a palota romos állapota miatt az Albertinumba kerültek a műtűrgyak. Azonban 2006 óta a gyűjteményt eredeti helyén, a teljesen rekonstruált barokk Zöld Termekben állítják ki, melyeket 18. századi inventáriumok alapján a lehető leghitelesebben az Erős Ágost kori állapotba hoztak vissza.
Az elmúlt másfél évtized folyamán egyre inkább kiteljesedett a palota belső helyreállítása, melynek során a különböző funkcionális egységeket a különböző rekonstrukciós elvek széles skáláját használva alakították ki. Teljes enteriőr-újraalkotást láthatunk Erős Ágost barokk fogadótermeiben, a háló- és trónteremben, melyeket 2019-ben nyitottak meg.
Aranyozott, faragott faburkolatok, stukkók, aranyszövéses falikárpitok és fotók alapján újrafestett mennyezetfreskók adják meg a tökéletes illúziót, ahogy az 1730-as években készült terekben járunk. Ugyanekkor nyílt meg a főemelet keleti végén az ún. kis bálterem (Kleiner Ballsaal) és egy hozzá kapcsolódó vörös szalon, ízelítőt adva a 19. század végi enteriőrökből is.
Ezen kívül semleges kortárs stílusú kiállító- és közlekedőterek is létesültek, valamint bizonyos történeti elemeket idéző modern helyiségek, mint pl. a fegyvergaléria. A nagy lovagterem boltozatát posztmodern jellegű ívelt mennyezet pótolja, a tér hatása azonban hasonló, mint a kora újkori lehetett. A tervezett további rekonstrukciók közül a legnagyobb feladatot a szertartásterem és a nagy bálterem visszaállítása jelenti majd, ezek még folyamatban vannak, eredetileg idénre tervezték átadásukat. A nagy díszudvar sgraffitto homlokzatait teljesen újrakészítették, a középső loggia figurális falképeit is fotók alapján festik újjá. A kisebbik palotaudvart azonban domború üveg héjszerkezettel fedték le a helyreállított reneszánsz homlokzatok fölött. A gazdag gyűjteménnyel bíró kiállítás, az enteriőrrekonstrukciók és a kortárs megoldások egyvelege maradandó palota-élményt kínál a Drezdába látogatóknak, az épület városképi szerepének visszaállítását pedig mindenki csak helyeselheti. A kapcsolódó városi terek, a kapualjakon át megközelíthető udvarok bejárhatósága az eredeti városszövet magvának integráns részei, élettel való megtöltésük vitális az óváros jövője szempontjából.
A szász főváros műemléki szempontból „hot spotnak" mondható az elmúlt évtizedekben, gondoljunk csak világörökségi helyszín státuszának törlésére 2009-ben egy modern híd építése miatt, amely az UNESCO szerint megtöri a 18-19. századi városképet, de amelyről a város és vezetése nem akart lemondani. Továbbá a közelmúltbeli visszaépítések epicentrumának is tekinthető Frauenkirche 2005-ös felavatása is a várost fémjelzi. Láthatjuk, hogy a belváros épületei a Zwingertől a Miasszonyunk templomig terjedő területen folyamatos rombolásokat és újjáépítéseket szenvedtek el az elmúlt évszázadok alatt, de ma is azt a mozgalmas, mégis harmonikus várossziluettet láthatjuk az Elba túlpartjáról nézve, ami miatt a város kiérdemelte az Elbflorenz becenevet.
Annyi bizonyos, hogy bár kisebb léptékű a drezdai palotarekonstrukció, de mindenképp tanulságokkal szolgálhat a Budai Királyi Palota tervezői számára, azzal a fő különbséggel, hogy a későn kezdett revitalizáció miatt korábban itt nem épült számottevő modern hozzáadott érték. Azonban a funkciót tekintve példásan átgondolt helyreállítás működni látszik az összegyűjtött jelentős műtárgyanyag és a kiérlelt enteriőrrekonstrukciók egyensúlya nyomán – folytatva az épületben megnyílt egyik első német múzeum, a Grünes Gewölbe nemes hagyományát.
Székely Márton
Szerk.: Pleskovics Viola