Visszatérők: Varsó Óvárosa

Varsó példáját sokan hozzák fel, amikor a rekonstrukció gyakorlatának megvitatásáról van szó Budapest esetében is. De ismerjük-e miről is volt szó egyáltalán a lengyel fővárosban: pontos rekonstrukcióról vagy inkább egy jól megfogalmazott üzenetről? A világ legismertebb visszaépítési projektjéről Krzysztof Mordyński lengyel író, az Álmok Varsóról - A város újjáépítésének víziói 1945-1952 könyv szerzője, valamint a Varsói Egyetem Múzeumának történésze írt cikket az Építészfórum számára.

Varsó több mint hét évszázda létezik, legrégebbi városrészének épületei mégis alig hét évtizede állnak csupán. A Stare Miasto, azaz az Óváros a II. világháború alatt szinte teljesen elpusztult, de az 1950-es években újjáépítették – meglépve a műemlékvédelem ekkorra kialakult dogmájának egyik fő tiltását, azaz a stilizáló rekonstrukciót. Varsó járókelőit ma azonban mégis a régi épületek „eredetisége" nyűgözi le. Ezt a hatást nem csupán a visszaépítések minősége eredményezi, de a varsói történelem építészethez és városhoz fűződő viszonya is.

Az Óváros egyik legfontosabb ütőerére, a Świętojańska utcára lépve az ember figyelmét előbb-utóbb biztosan felkelti az egyik bérház földszintjén helyet foglaló szobor: a mű a hagyományokra utal egy helyi viseletben, virágos kosarat tartó hölgy ábrázolásával. Lábánál egy puttó áll, amely a reneszánsz korszak jellegzetes díszítőmotívuma, viszont kezében egy elsőre furcsa eszközt, konkrétan egy kőműves simítót látni. Piotr Kann szobrászművész célja az volt, hogy a járókelők figyelmét felkeltse: az Óváros üzenetet hordoz és a rekonstrukció tényére is emlékezteti mindazokat, akik nem ismerik a múltat.

Hasonló jelzéseket szerte a negyedben találunk, és ezek mindegyike a történeti motívumok és díszítések között bújnak meg. Láthatunk itt falazó angyalokat ábrázoló reliefeket, kőműves eszközöket romanticizáló díszítményeket, sőt, az egyik homlokzaton olyan falfestményt, amely a rekonstrukciót építő munkásokat ábrázolja. Bár az Óváros visszaépítése a történeti rekonstrukciók műfaját képviseli, azért a modern idők jelzése is kiolvasható belőle nem csupán a külcsínben, de a kerület tervezésében és kihasználhatóságában is.

Varsó városa különösen nagy pusztítást szenvedett el a II. világháborúban, amelynek oka az, hogy több hullámban érte támadás: először a németek 1939. szeptemberi csapása okozott károkat, aztán a megszállók 1943-as támadása rombolt a gettó elpusztítása céljából, ezt pedig az 1944-es felkelés következménye tetézte. Mindezt végül az 1945 januárjáig tartó végső bombázás pecsételte meg, melynek következtében a német csapatok szándékosan alá is aknázták a legjelentősebb műemlékeket. Utóbbi szándék tervezett célpontja volt a királyi palota is, amelyet mindenféle stratégiai indok nélkül tettek szinte tényleg teljesen a földdel egyenlővé.

A rombolás olyan szintű volt, hogy egyesek kételkedtek a helyreállítás értelmében. Volt olyan ötlet is, miszerint inkább magát a fővárost kellene máshova telepíteni. A legrosszabb állapotban az Óváros volt: aki erre tévedt a háború után, csak romhegyeket látott. Felmerültek elképzelések, hogy a háború tragédiájának mementójaként így hagyják ezt a részt és teljesen máshova építik fel a negyed új másolatát. Ez a megközelítés azonban nem egyezett a lengyel társadalom kívánságával, számukra a műemlékek, és mindenekelőtt Varsó legrégebbi részének újjáépítése a háború feletti győzelmet hivatott szimbolizálni. Nem a katonai, hanem az erkölcsi győzelemre értették mindezt. Az élet győzelmét a halál felett, az építését a pusztítás felett, a kultúráét a nácik barbársága felett.

Miközben önkéntesek százai dolgoztak a város romjainak eltakarításán, 1945-ben megtartották azt a neves örökségi konferenciát Krakkóban, amely a lengyel kulturális örökségen esett súlyos attrocitás okán végül megkérdőjelezte az Alois Riegl doktrínái szerint működő örökségvédelmet. A szörnyű háború miatt a rekonstrukciók tiltása kérdőjeleződött meg ekkor egész Európában.

A történelemhamisítás elve miatt a visszaépítéseket és purista helyreállításokat elvetette a szakma már ekkoriban is, de Varsóban új szempontok alakultak. A visszaépítéssel nem az abszolút hitelesség és az emberek megtévesztése lett volna a cél, sem a történtek elfejtése. Pont ellenkezőleg, egy üzenettel akarták felhívni rá a figyelmet. A szigorú, Riegl-féle szabályok itt nem voltak alkalmazhatóak, mert egy egészen más szituációról volt szó, és azt követve inkább Hitler tettét szentesítették volna. Jan Zachwatowicz, a projekt műemléki felügyelője is határozottan ellenezte a romokban történő megőrzést mondván, hogy a jövő nemzedékének "nincs szüksége egy használhatatlan, maximum gyomok és gyíkok sütkérezésére alkalmas rommezőre, de egy élő és teljes képet adó építészeti jelre nagyon is szüksége van". Így végül megszületett a döntés: eredeti helyén építik vissza az Óvárost.

Napjainkban Varsó városa nagyon különböző építészeti negyedek, stílusok kavalkádját mutatja, amely talán elsőre nem túl attraktív az idelátogató számára. Ez az inkoherencia azonban nem vonatkozik az Óvárosra. A falak mögött emelkedő bérházak és a föléjük tornyosuló tetők, tornyok és kémények látványa teljesen természetesnek tűnik, csak a Kastély térről töri meg az illúziót a 2012-ben emelt Nemzeti Stadion és néhány felhőkarcoló messzi látványa. Az újjáépítési tervben az egységen kívül gondoltak arra is, hogy az Óváros ne csak látványában működjön, de kortárs városnegyedként is reflektálnia kell majd a modern igényekre.

Maciej Nowicki 1945-ös városterve szerint  három szempontnak kell harmoniát képeznie: a rekreációnak, a hagyományőrzésnek, de a modernitásnak is. A városterv szerint a Visztula partján a legfőbb utak és parkok váltakoznak, míg a nyugatabbra lévő emelkedésen húzódik a Królewska, beljebb vele párhuzamosan pedig a város új főutcája, a Marszałkowskiej, melyek már inkább a modern igényeknek adnának otthont, utóbbi a város új irodanegyedének is tekinthető. Viszont a Królewska végpontján az Óváros következik, amely a kulturális hangsúlyt kapná meg: az Óvárost múzeumok, tudományos és kulturális intézmények, előadások és találkozók helyszínének képzelte. Ez a rendszer működik nagyjából ma is, hiszen többek között az Óváros ad otthont a Királyi palota kiállításainak, az Irodalmi Múzeumnak vagy éppen a Varsói Múzeumnak is, melyek után a rekreáció a Visztula partján teljesedik ki.

A robosztus városfalon átjutva rögtön a szűk utcák hálójában találjuk itt magunkat. Az útvonalak a középkori elrendezést követik, ez a XIII. század óta szinte változatlan. Az varsói Óváros Budapesttel, Prágával vagy éppen Krakkóval ellentétben nem a mai modern városközpont szívében helyezkedik el, hanem annak a peremén. Éppen ezért az utcahálózatot drasztikus modernizálás, átalakítás nem érte és a téglalap alakú Ópiac tér körül megmaradt az eredeti, fegyelmezett, gótikus sakktáblás telekelrendezés.

A középkorban kezdetben nagyon kisvárosról volt szó, amelyet nagyobb mágnások telepei öleltek körbe, így a területfejlődés akadályozva volt. Mindezt végül a 18. század végén olvasztották be a „nagy Varsóba", így a piarctéren élt gazdag polgárság elköltözött új és divatosabb negyedekbe, s az Óváros többi lakosainak többsége is a Teatralnego környékén rendezkedett be. Ekkor indult a negyed hanyatlásnak és egyfajta szegénynegyed vált belőle. Az épületek többsége megmaradt 18. század végi formájában, hiszen felújításuk, átalakításuk pénz hiányában nem történhetett meg. Így is maradt mindez a II. világháború kitörésééig.

Miután a rekonstrukció mellett döntöttek, meg kellett határozni azt is, hogy pontosan melyik időt veszik figyelembe a visszaépítéseknél. Az utolsó ismert formát, vagy az Óváros fénykorának tartott 18. század végi állapotot, vagy netán a középkori összképet? A romok eltakarítása ugyanis  lehetőséget adódott egy régészeti kutatásra is, amely felszínre hozta az eddig rejtett gótikus nyomokat. A középkori boltívek, portálok, ablakkeretek feltárása után úgy döntöttek, ezeket nem rejtik el újra a világ elől, és láthatóak lesznek majd a visszaépített házak falain. A legnagyobb felfedezést azonban az eredeti városfal töredékeinek előkerülése jelentette. A 18. században a várárok helyére épületeket emeltek, most viszont az eredeti nyomvonalán visszaépíthették a falakat, amely egy impozáns kontúrt is nyújt a városrésznek.

Elegendő dokumentáció hiányában mégsem dönthettek a középkori állapotok megidézése mellett, és a középkori házak java amúgy is fából épült. Szintén nem dönthettek az Óváros utolsó ismert formája mellett, hiszen akkoriban egy nagyon elhanyagolt és negatív értelemben foltozott városképről volt szó. Díszítéseit tekintve az egyes munkák egyénileg ugyan hordoztak ekkoriban értéket, harmonikus összhatást azonban nem, így a korszak szakértői sem támogatták ennek az időszaknak a visszaidézését.

A 18. század végi, utolsó fénykornak is tekinthető állapot mellett döntöttek, és ennek szellemében is kezdte meg az irányítást a rehabilitáció főépítésze, Mieczysław Kuźma. A polgárházak korabeli ábrázolásoknak köszönhetően voltak újratervezhetőek, de korábbi lakók beszámolói is segítették az építészeket. Az Ópiac tér körül álló műemlékek voltak a „legszerencsésebb helyzetben", ugyanis azokat a helyi műszaki egyetem hallgatói felmérték még a háború előtt.

A polgárházak többsége el is készült 1952 és 1959 között – ezek főként a klasszicista stílust képviselték, köztük egy-két reneszánsz homlokzat is született, a székesegyház mögött pedig még álltak barokk házak is a 20. században. Megelevenedtek a régi ablaknyílások, vakolatarchitektúrák. Törekedtek arra is, hogy a helyszínen megtalált eredeti, viszonylag épebb töredékeket visszaépítsék, az újonnan rekonstruált részleteket pedig a régivel egyező anyagokból készítették el újra. Az Ópiac tér északi oldala maradt meg a legjobb állapotban – itt néhány épület esetében még eredeti famennyezet is épségben túlélte a háborút, ami nagy ritkaságnak számított. A Varsói Múzeumot ezen épületek falai között rendezték be.

A negyed teljes homlokzati díszítését nem lehetett visszaidézni kellő fotódokumentáció hiányában, azonban a munkálatra összefogott művészcsapat kidolgozott egy koherens tervet. A falfestmények, sgraffitok, bádogos díszművek, faragványok utalnak az antik művészetre, operálnak azonban a modern korban népszerű motívumokkal is, de a lényeg, hogy teljesen új koncepcióról volt szó. Természetesen elegendő dokumentáció birtokában olykor volt lehetőség teljesen hiteles rekonstrukcióra is: ez különösen elmondható például a Pod Murzynkiem vagy mondjuk a Fukier-ház homlokzatáról, ahol egyébként 1810-től kezdve híres magyar borokat szolgáltak fel. Bohdan Urbanowicz, az egyik restaurátor szerint a vezérelv az volt, hogy olyan művészi formákat keressenek, amelyek léptékében, színeikben, motívumaikban reflektálnak az adott ház karakterére. A polikróm díszítést valóban a restaurátorok és művészek vitték fel a homlokzatokra, ami a gépi gyártás időszakában hatalmas érték volt és valóban a hitelesség és egyediség értékét közvetítette.  

A legnagyobb dilemma végül az eredetileg XIV. századi eredetű, kezdetben városi plébániatemplomként emelt székesegyház visszaépítése volt. Számos átépítés tüntette már el az épület eredeti gótikus vonásait, amely a lengyel történelem eseményeinek egyik legősibb tanúja volt. A háború után konkrétan a presbitérium egy kis része és a masszív, ám felborult oszlopok maradtak csak meg belőle. 1948 és 1956 között a rekonstrukció fő irányítója Jan Zachwatowicz volt, aki meghozta azt a későbbiekben is vitatott döntést, hogy a templomot inkább a középkori formát követve idézzék meg újból. Ehhez viszont hiteles forrás nem állt rendelkezésre, viszont a háború előtti állapotot még inkább elvetette a többség, hiszen azt a XIX. századi angol neogótika stílusában alakították át. Ez idegen volt már akkoriban is a varsóiak számára, Zachwatowicz viszont az őshonos gótika, azaz a „visztulai sítlus" kiépítésével úgy gondolta, figyelemfelkeltő kontraszt jöhet létre a környező világi épületek teljesen más stílusával szemben.

Az  Óváros visszaépítése példája lett egy történeti kerület érdekes modernizációjának is. Valódi lakónegyedként született újjá, ami azt jelentette, hogy a hozzá tartozó infrastruktúrát is megteremtették. Óvodák, iskolák, irodák és üzletek, különféle szolgátatások is részét képezték a tervezésnek. Igaz, több iskola és óvoda a falakon túl, de még sétaközelben épült fel. A várfalakon belül azonban a régi épületek immáron modern csatornarendszerrel, központi fűtéssel rendelkeztek. Számtalan felesleges melléképület kihagyásával több zöld terület és kert jöhetett létre, a negyed így tulajdonképpen élhetőbbé vált eredeti változatánál. A  cél az volt hogy művészek, festők, írók, szobrászok kapjanak itt lakást, hiszen számukra is inspirációt nyújt majd a környezet és kulturális negyeddé lendíthetik fel a régi szegénynegyedet.

Az első ütemet 1953. július 22-én adták át, ami a palotától az Ópiac téren át a barbakánig tartó szakaszt jelentette. Az újjáépült negyed kezdettől fogva nagy népszerűségnek örvendett. Mindez kulturális szerepén túl a helyi propagandában is fontos fordulópont volt. A hatóságok az egész országból szerveztek ide túrákat, hogy az új politikai rendszer sikerekét hirdessék, de a lengyel emberek valami mást „vittek haza". Látták, mire képesek a lengyelek, ha összefognak. Látták mire képes a közös munka. Amikor a korábbi tervek ellenére a király palota felújítására végül nem került sor, létrejött egy bizottság, amely 1971 és 1977 között adományokból végre tudta hajtani a visszaépítést. Erről a tettről máig úgy emlékezik meg Varsó, mint a kommunizmus elleni összefogás első szeléről.

1980-ban a visszaépítés végül felkerült az UNESCO Világörökségi Listára annak ellenére, hogy rekonstrukcióról van szó, az indoklás pedig nem más volt mint, hogy: Varsó történelmi központjának több mint 85 százalékát elpusztították a náci csapatok. A varsói polgárok ennek ellenére a háború után összefogtak és a lengyel kultúra identitását képező épületeket, templomokat, palotákat újjáemelték. Ez egy törétnelmi összefogásnak és egy negyed történeti rekonstrukciójának máig teljesen egyedi példája. Ma az Óváros jelenti Varsó egyik legnépszerűbb turisztikai látványosságát. A látogatók szemmel láthatóan élvezik a környezetet, a helyiek azonban néha idegenként érzik magukat a turizmus miatt, amelynek köszönhetően az árak is megnőttek Varsó más részeihez képest. Akárhogy is, a Królewska ösvényén a mai napig hétvégente még egy tűt sem lehet elejteni, ezt a negyedet ugyanis Varsó minden más részéhez képest több érdeklődés övez.

 

Krzysztof Mordyński
Történész, művészettörténész, a Varsói Egyetem Múzeumának kurátora. Főbb kutatási területe Varsó építészet- és várostervezési története, főképpen a II. világháború utáni időszakban. Az Álmok Varsóról - A város újjáépítésének víziói 1945-1952 könyv szerzője, (amely KLIO díjban részesült 2021-ben) és a témában számos kiállítás, tanulmány és ismeretterjesztő szöveg írója.

 

Szerk. és fordítás: Pleskovics Viola