Rákosrendezői hogyan tovább III. – Rákosrendező fejlesztésének zöldfelületi kérdései

Budapest Városháza háromrészes cikksorozatban érinti a Rákosrendező jövőjével kapcsolatos városszerkezeti, építészeti és zöldfelületi kérdéseket. A harmadik részben Bardóczi Sándor, a város főtájépítésze osztja meg gondolatait: “Nem vitás, hogy egy modern Semiramis függőkertje akar itt megjelenni, amely nem áll messze a Közel-Kelet erőforráspazarló és hosszú távon fenntarthatatlan ingatlanfejlesztési modelljeitől."

Egy, talán sokak számára megdöbbentő ténnyel kell kezdenem: a rendelkezésre álló műholdas infrafotó elemzések alapján Rákosrendező Budapest legnagyobb összefüggő zöldfelületi intenzitásnövekedését felmutató térsége volt az elmúlt 30 évben. Másik megközelítésben azért tudjuk kijelenteni, hogy Budapesten ebben az időszakban nem csökkent drasztikusan, hanem stagnált a zöldfelületi intenzitás, mert Rákosrendezőn, a felhagyott ipari és rendezővágányok területén spontán megjelent és felnőtt egy olyan, a város összmérlege kapcsán is jelentős biomassza, amely sok más rozsdaterületi társával együtt kompenzálni tudta a kertvárosok, a nagy zöldfelületű gazdasági és intézményterületek, illetve zöldmezős beruházások által generált – egyébként óriási mértékű zöldfelület pusztítást. Ennek a város ezen térségére ható mikroklimatikus jelentősége nem kitárgyalt téma, mint ahogyan az sem, hogy a rozsdaterületek egyébként abszolúte kívánatos rehabilitációja rövid és középtávon hogyan rajzolhatja át a város zöldfelületi arányát. Különösen akkor merül fel ez a kérdés élesen, ha a rehabilitáció egyáltalán nem számol értékes zöldfelületi elemek megtartásával, hanem – ahogyan egyelőre sajtóhírekből értesülhettünk róla – azt a koncepciót követi, hogy egy vasbeton födémet épít a rendező pályaudvar fölé, és a terület beépül a városban még nem tapasztalt méretű magasházakkal, a maradék vasbetont pedig „parkosítják".

Semiramis függőkertje és fenntarthatósága
A Magyar Államnak, ha eddig nem is, de mostanra már lehet azért némi fogalma arról, hogy mekkora pénzbe kerül fenntartani zöldfelületet vasbeton födémen, ahol majdnem mindent, amit a talajkapcsolatos növényzet esetében megold a természet (ingyenes ökológiai szolgáltatások), azt az ilyen födémeken gépekkel, energiával, emberi erőforrással és kudarc esetén újratelepítéssel kell megoldani. Kicsiben erre ugyanis jó modellel szolgál mára a Dózsa György úti mélygarázs és a Néprajzi Múzeum fölötti vékony biotikus hártya a maga rendkívüli, altalaj és talajvíz, illetve talajélet és tápanyag nélküli kitettségével. Azért írom, hogy kicsiben, mert míg a Városliget esetében ez 3-4 hektárnál nem jelent többet, a Rákosrendező esetében ez tízszeres léptékben vízionált – egyelőre csak suta és laikus politikusi mellékmondatok szintjén. Nem vitás, hogy egy modern Semiramis függőkertje akar itt megjelenni, amely nem áll messze a Közel-Kelet erőforráspazarló és hosszú távon fenntarthatatlan ingatlanfejlesztési modelljeitől. Mindezt persze egy olyan hazai kulturkörnyezetbe helyezve, ahol a fenntartással és annak költségeivel a legtöbb fejlesztési modell nem számol. A Philón vagy Hérodotosz által az ókori világ hét csodája között leírt Semiramis függőkertje a csodák közül elsőként semmisült meg, amely az elképzelés fenntarthatóságát legalábbis árnyalja.

A tervek érzékenységén múlik minden
Nem akarom azonban a Rákosrendezőn tapasztalható szukcessziós folyamatot, amely során a „természet" visszahódította az ipartól és a vasúttól a területet, valamiféle paradicsomi állapotként jellemezni. Ha az űrfelvétel elemzések megszépítő messzeségéből rázoomolunk a területre, netán vagyunk elég merészek személyesen is bemerészkedni ebbe a nagyvárosi dzsungelbe, akkor többnyire aggresszíven terjeszkedő bálványfákat, gyalogakácot, zöld juhart és egyéb idegenhonos inváziós fás és lágyszárú növényeket fedezhetünk fel ebben a sajátos társulásban, elegyesen persze honos hazai nyár, mezei juhar, korai juhar, kökény és vadrózsa vagy galagonya fajokkal. Ez utóbbiak, gondosan kiválogatva, érzékeny tájépítészeti tervek alapján jó bázist, kedvező alapot tudnának teremteni a teljes térség reális és mértéktartó bérlakás és intézményi átalakulása során egy, a közterületeket kondicionáló zöld infrastruktúrának, illetve az új „parkvárost" jól kiszolgáló, 20-40 hektáros közparknak, miközben a terület közel kétharmada beépíthető lehet az iparvágányok költséges lefedése nélkül. Még ebben az esetben is jelentős mértékben szűkülne az a zöld tömeg, amely a spontán szukcesszióval kialakult, s összvárosi szinten az eddig egyensúlyt teremtő zöld növekmény eltűnne, ezzel negatív irányba billentve a város zöld mérlegét, de messze nem lenne olyan drasztikus a változás, mint egy tabula rasa esetén. Azaz, ha megmentjük a Rákosrendező spontán beerdősült zöld tömegének értékesebb részeit, s a veszélyes invazívokat lecseréljük klimatikus és esztétikai szempontból egyaránt megfelelő növényekre, akkor egyrészt nem kell évtizedeket várni az új városrészben sem a zöldfelületi borítottságra és árnyékra, másrészt a kiegészítések egy élhető és fenntartható rozsdaterületi rehabilitációt eredményezhetnek a mostani harmadik világbéli állapotok helyett. 

Időzített bomba a mélyben
A megoldandó kérdések között foglalkoznunk kell az ipari múlt, és ezzel együtt a térség talaj- és talajvízszennyezettégével (pakura, egyéb olajszármazékok, toxikus nehézfémek) és a II. világháború során a térséget sújtó bombázás utóhatásaival.  Rákosrendezőt a tűzszerészek a mai Magyarország területén a legkevésbé hatástalanított, fel nem robbant bombákkal és aknákkal leginkább „szennyezett" területként tartják nyilván. A terület fejlesztésre való előkészítésében mindig ez a tény jelentette az egyik legkomolyabb nehézséget, de erről ma nagyon kevés szó esik a területfejlesztési elképzelések között. Pedig igen komoly és nagy költséggel járó előkészítési munka ez. 1944 júniusában, júliusában és szeptemberében több hullámban érte jelentős bombatámadás a fővárosi pályaudvarokat, kiemelten a Józsefvárosi személy- és teherpályaudvart, valamint a két legnagyobb rendezőpályaudvarunkat, a Ferencvárosit és a Rákosrendezőt. A pályaudvarokat több mint 10 ezer bombával szórták meg a náci hadigépezet ellátási útvonalait megbénítani szándékozó amerikai bombázók, amely 2745 tonna robbanóanyagot jelent az összes budapesti pályaudvarra vetítve. Rákosrendező kiemelt célpontja volt ezeknek a támadásoknak, három alkalommal is indult célzott bombázás a teljes működésképtelenné tételére. A tűzszerész szervezetek joggal feltételezik ezért, hogy a mélyben még ma is működőképes szerkezetek száma itt a legmagasabb a fel nem tárt és nem hatástalanított területek közül. 

Mindezek mellett számolni kell még a rendező pályaudvar több mint 100 éves ipari múltjával, amelynek során a vasúti haváriák, a múltban meglehetősen lazán kezelt környezetvédelmi szempontok teljes vagy részleges hiánya az áruszállítás és a deponálás, rakodás során, valamint a bombázásokban megsemmisült hadianyagokat, vegyi anyagokat szállító tehervonatok szennyezése mind-mind a rendezőpályaudvar talajában és a talajvízben akkumulálódott. Ezek vizsgálata, ártalmatlanítási terve nélkül tartós emberi használatra a terület ma nem alkalmas. A növényzet számára is csak feltételekkel az. Ugyanakkor a talajszennyezés semlegesítésében, ún. remediálásában jelentős szerepet tölthetnek be az erre alkalmas, a szennyezést elviselő, sőt a talajból felszívó, ezáltal a talajt megtisztító növények. A bioremedáció, illetve a fitoremediáció ismert és fejlődő eljárások, példának okáért a hasonló ipari múlttal küzdő londoni East End városrehabilitációs programjában (amelynek intenzív szakasza volt a Londoni Olimpia és a helyén létesülő Queen Elizabeth Park létrejötte és a Lee folyó ökológiai rehabilitációja) sikerrel használt, és a teljes talajcserét kiváltó, költséghatékony eszközzé vált. Mindezek a lehetőségek nálunk is rendelkezésre állnak – de az előrelépést nem a vágányok lefedésében kell keresni. 

Kék infrastruktúra
A Rákosrendező azért is sajátos pályaudvar és rozsdaterület, mert egy szakaszon teljesen maga alá temeti és csatornába kényszeríti a Rákos-patakot. A Fővárosi Önkormányzat megbízásából 2017-ben a BFVT és a Tér-Team mestertervet készített, amely a rákosrendezői szakaszon a nem működő vágányok területén mintegy 180 folyóméternyi hosszon számol a patak kiszabadításával. Osztott padkás rézsűvel rehabilitálná azt, a partján pedig növényültetéssel egy renaturalizációt hajtana végre. A Budapesti Fejlesztési Központ és a BFVT későbbi, immár Rákosrendezőt célzó urbanisztikai tanulmánytervei ennél is továbbmennek. A kialakult növénytakarót, a turisztikailag is fontos Vasúttörténeti Parkot, a Nyugati pályaudvar hosszú távú rendezését és a Podmaniczky utca menti, Nyugati pályaudvar mögötti, vasútüzemi szempontból már alulhasznosított területsávot alapul véve egy, a Rákos-patak zöld tengelye és a Nyugatit a Városligeten és a Rákosrendezőn keresztül a Vasúttörténeti Parkkal összekötő zöld tengely „keresztutcájáról" (gyalogos és kerékpáros sétánykapcsolat és ökológiai folyosó, zöld út) beszélnek, vagyis két városi jelentőségű zöldhálózati elem reménybeli kialakítása lehet a cél. Itt, ebben a kereszteződésben nyílhat esély arra, hogy a Rákos-patak az elképzelt parkban kilépjen a medréből és egy kialakított nagy vízfelület segítségével (záportározó) egyrészt részt vegyen a villámárvizek és a felszíni csapadékvíz helyben szikkasztásában és elpárologtatásában. Így működhetne a szivacsváros koncepció részeként, a környék csatornahálózatát rendkívüli esőzések idején tehermentesítő záportározóként, a környék hőszigeteit a víz és a zöldfelület párologtatásával természetesen légkondicionáló klímavédelmi „berendezésként", és rekreációra (horgászat, vízi sportok, korcsolyázás) alkalmas parkelemként. Így lehetnének a hátrányokból előnyök, a tájsebekből pedig élhető város.

Két út, két következmény
Azt látom, hogy Rákosrendező rehabilitációja régóta megoldandó kérdése a budapesti rozsdaterületi rehabilitációs programnak. A Főváros ajánlata a terület sorsára az, hogy legyen belőle egy zöldfelületekben, öröklakásokban és bérlakásokban gazdag, alapintézményekkel, sportlehetőségekkel, rekreációs zöldfelületekkel gazdag, kondicionált és élhető modern városrész, ahol a 15 perces város ideája a hasonló pozíciójú, ipari rozsdából már átalakult társainál megvalósult, olyan jobb sorsú városokban, mint Stockholm, Oslo, London, Párizs, Amszterdam, Berlin, Dublin, Hamburg, Barcelona, Bilbao, Milánó, Bécs vagy Sevilla. Hasonló példák tucatjai bizonyítják, hogy a rozsdaterületi városrehabilitáció képes olyan emberi léptékű parkvárosokat létrehozni terhelt vasúti és ipari területeken, ahol nagyságrendekkel jobb élni. Az állam ajánlata pedig az, hogy legyen belőle egy maxi-Dubaj, annak minden magamutogatásával, környezeti, közlekedési, közmű, élhetőségi kockázatával és öncélúságával, amelynek a végeredménye nem a nyugodt élhető város. 

Nem a nyugodt élhető város, hanem a stroke közeli agyérgörcs és a maximalizált profit, amely kevesek nagy hasznát gyarapítja a város jelenlegi lakóinak pedig nem biztosít jobb életfeltételeket.

„Ó, mondd, te kit választanál?"

Bardóczi Sándor, főtájépítész
Budapest Főváros Önkormányzata Főpolgármesteri Hivatalának Tájépítészeti osztályvezető

Szerk.: Borenich Levente