Szárító – Az egykori tímárműhely megmentése és közösségi alkotótérré alakítása

2014-ben a Debreceni Egyetem Építészmérnöki Tanszékének két oktatója alternatív oktatási tér megalkotásáról álmodozott. A Debrecen belvárosában talált, romos állapotú, egykori szárító műhely revitalizációját a tanszéki kollégák és hallgatók közös erővel igyekeztek megvalósítani. 2024-re a Szárító új közösségi térként született meg. A hallgatói pályázat alapján az építészeti terveket a dmb műterem készítette. A végeredmény a kortárs kézműves esztétika jegyében oktatók, hallgatók és tervezők együttes munkájával jött létre.

Debrecenben a bőrművesség több mint hatszáz éves múltra tekint vissza. A bőrrel foglalkozó iparosok a város fejlődésére, településszerkezetére is hatással voltak, a műhelyek koncentrált elhelyezkedésére utalnak a máig fennmaradt utcanevek – Csapó, Varga, Tímár – is. A tímárok, a bőr kikészítését végző mesterek nemcsak egy utcát népesítettek be, hanem a helyi széljárásnak megfelelően a város délkeleti részén egy egységes városnegyedet is alkottak.

A terület az évszázadok során – a gyakori tűzvészek miatt – sokat változott, majd a 19. század elejére alakult ki a részben még ma is tetten érhető utcarendszer: Cser, Tímár, Varga, Bárány utcanevekkel. Ez az utca- és telekszerkezet egészen az 1980-as évekig szinte érintetlenül maradt fenn. A telkek utca felöli oldalán jellemzően a lakóházak álltak, majd ezeket követték a telkek belseje felé a különböző műhely- és raktárépületek. A mesterség háttérbe szorulása már a 19. század vége felé elindult, de a második világháborúig a műhelyek nagy része tovább működött. A világháború utáni államosítás azonban teljesen ellehetetlenítette azt, majd hamarosan a lakók is kicserélődtek. Ennek ellenére a városszövet és az épületek egészen az 1980-as évekig fennmaradtak. Az akkori városi fejlesztések, új tehermentesítő utak, majd a Wesselényi lakótelep megépítése viszont szinte teljes egészében eltüntette az évszázados múltat. Egyetlen telek és a rajta lévő épületek maradtak fenn, melyeket egykor Sárga Jakab, majd Sárga István tulajdonolta.

A telek utca felőli lakóépülete már az 1800-as évek elején meg volt, a többi műhely- és raktárépület folyamatosan épült egészen az 1940-es évekig. Az utolsó építés 1939-ben kapott építési engedélyt; kétszintes műhely- és szárítóépület volt, mely már csak néhány évig tölthette be eredeti funkcióját, majd évtizedekig üresen várta sorsa jobbra fordulását. Az utca felőli lakóépületet és a közvetlen mellette lévő többi épületet az 1990-es évek elején mentették meg a pusztulástól, és a felújítás után itt alakították ki a ma is működő Tímárház - Kézművesek Házát. A hátsó műhelyépület ekkor külön telekre került és továbbra is használaton kívül maradt. Így talált rá 2014-ben az építész tanszék. Az időközbeni telekalakítások és új használat miatt az épület szinte megközelíthetetlen és láthatatlan volt a közterületről, csupán az emeleti szint felső része és a tetőeresz volt érzékelhető az újonnan létrehozott utca felől, a magas téglakerítés felett. A környéktől jelentősen elütő, rossz műszaki állapota ellenére is egyértelműen érzékelhető volt egyedi építészeti karaktere.

Az épület első valós megismerésének nagy hatása volt. A tanszék ekkoriban kereste a kis létszámú képzésnek ideálisabb téri helyzeteket a hagyományos, zárt struktúra – folyosók és cellás termek – helyett és rögtön érződött a műhely épület tereiben, az udvaron, az építészeti részletekben az a kreativitásra inspiráló közeg, ami ezt meg tudná teremteni. Rugalmasan alakítható és belakható többfunkciós terek voltak a képzeletünkben, melyeket könnyedén el lehetett képzelni az ekkor még düledező, de hatalmas szellemi és fizikai értékeket magában rejtő épületben.

A következő lépés keretében – látva az önkormányzat és az egyetem nyitottságát –, kétfordulós hallgatói tervpályázatot szerveztünk, ahol először a pontos építészeti programot, a majdani közösségi tér építészeti és téri részleteit definiáltuk, majd ezt követően részletes terv készült, ahol a cél közösségi alkotótérként való megújulás az építész hallgatók, a város kreatív diákjai, alkotói számára, újraélesztve az egykori kézműves műhelyhangulatot, mely évszázadokig jellemezte a Tímár negyedet.

A fejlesztés építészeti szempontjai a tanszék gondolkodásából, munkamódszereiből merítkeztek: a meglévő épület építészeti, ipartörténeti értékének minél teljesebb körű megőrzése, egyfajta elsősegélyben részesítése, átmentése és emellett az új funkció ideális, költséghatékony kiszolgálása. A nyertes pályázati terven alapultak a részletes építészeti tervek, igazodva az előírásokhoz, kidolgozott használati elképzelésekhez.

A meglévő épület esetében megmaradt az egykori térrendszer: két szinten, szintenként két-két, összesen négy műhelytér. Az új működéshez kapcsolódó kiszolgálófunkciók bútorszerűen integrálódnak ebbe a rendszerbe. Az állandó használatú épített tér ideiglenesen használható részben fedett udvarral bővült, mely akár az épület kiegészítéseként, akár attól függetlenül, önálló, multifunkciós térként is használható. A kontinuitás egyik fontos eleme a kézműves jelleg, az anyagszerűség, mely szervesen köti össze az egykori használatot és a meglévő építészeti kialakítást. A megtisztított téglafalak rusztikussága, ezáltal az átalakítások, beavatkozások – falhornyok, nyílások – olvashatósága egyértelműen reflektál a mostani fejlesztés részletmegoldásaira: a látszó vezetékezésre, az új anyagok megkülönböztetésére. Hasonlóan kapcsolódnak egymáshoz az eredeti látszó szerkezetek és az újonnan beépítettek – a fém trapézlemez és az acélgerendák. Az egykoron a technológiához és a funkcióhoz tartozó megoldások – a fazsaluzatú nyílások a szárítóhelyiségnél, az egyszerű fém, kis elemes ablakok a műhelytérben – drágán és nehézkesen lehettek volna újragyárthatóak, ezért az anyag megőrzése helyett a gondolatiságot, a józan megoldások keresését tekintettük folytatandónak. Így jött létre a sztenderd méretű nyílászárókból és a náluk nagyobb nyílások miatti kitöltőelemekből egy, az egykori kézműves atmoszférára reflektáló játékos nyíláskiosztás.

Az udvar lefedése egyfajta formai, absztrakt metaforája a szárítópadláson teregetett bőrök téri világának. A szárítótér állandóan változó – a szárítandó bőrök mennyiségétől függő – világa elevenedik meg az udvar szezonálisan változó kialakításával. Az elejétől kiemelt cél volt a befejezetlenség, a folytathatóság, a használat közbeni belakás, alakíthatóság. Ahogyan a műhelyek is inkább egy téri keretet jelentenek, amit aztán a munka, az alkotás, az alkotó lak be az adott felhasználásnak, eszközöknek, használóknak megfelelően, úgy itt is egy építészeti keretrendszerről van szó, amit a hallgatók, a projektek pontosítanak, alakítanak céljuknak megfelelően. A műhelyterek, a többfunkciós udvar birtokbavétele nem új bútorokkal, tervezett belsőépítészeti eszközökkel történik, hanem a kézműves jelleghez igazodva a hallgatók tervezte és általuk megvalósított tárgyakkal, talált, újrahasznosított bútorok barkácsolt beillesztésével, az eredetihez hasonló, állandóan változó belső teret és hangulatot eredményezve. Ezt jól illusztrálja a bejárati kapu körablakának alakulása. A tervezett geometriával elkészített nyílás a belakás során lett a nevét – SZÁRÍTÓ – logó szerűen hordozó cégére az alkotótérnek.

A tavaszi félév végi hivatalos átadást követően a nyári szezonban már több eseménynek is teret adott az épület, elindult a használat, folytatódott az alakulás. Ez fog felgyorsulni az őszi szemeszter kezdetével, ahol cél, hogy minden gyakorlati kurzus rövidebb-hosszabb időszakokra, de birtokba vehesse a teret: a hallgatók kiszakadhassanak a hagyományos oktatási terekből és szabadabb, kreatívabb téri helyzetben tudjanak dolgozni.

A használatba vett műhelytér egyértelműen értelmezhető az egykori kézműves funkció kortárs átirataként, az építészeti részletmegoldások pedig mélyen gyökereznek a meglévő épület történetében, kontextusában. Az egykoron önmagában nem jelentős, de az adott mesterséghez mégis szorosan kötődő épület egy letűnt korszak egyedüli mementója maradt, amire nem műtárgyként, hanem eredeti funkciójának újraélesztésével kívánunk emlékezni.

Szentirmai Tamás DLA

Irodalom
Szentirmai Tamás: Értékből értéket: Egy egykori épület ipari épület megmentése, a Szárító műhely létrehozása. CÍVISPORTA 2024 pp. 75-86. , 12 p. (2024) ISSN 2560-015X
Falvai Balázs: Szárító Műhely – a Debreceni Egyetem építészhallgatóinak új inkubátorháza. Építészfórum, 2021, ISSN 1586-409X (letöltve: 2024.08.20.)
Nagy Pál, V. Szatmári Ibolya (szerk.): A debreceni tímármesterség történeti emlékei. Karcag, 1997 ISBN 9637218211
Sápi Lajos: Debrecen település- és építéstörténete. Déri Múzeum Baráti Köre, Debrecen, 1972
Virányi Zsolt: Nagy-Gál István u. 6., 9791 hrsz-ú ingatlanon álló Tímárház helyi védelem alá helyezéséhez szükséges építéstörténeti szakértői dokumentáció. Debrecen, 2017

Szerk.: Borenich Levente