Szélsőséges feltételek között - Clark Hotel

Annak idején is sokat foglalkoztam tárgyi témával, az alaprajzi variációk mellett rengeteg homlokzati megoldást próbáltam ki és „illesztgedtem” a megadott környezeti felvételekbe. Sem „landmark”-ot, sem jó épületet nem voltam képes kihozni a szerintem hibátlan alaprajzi és funkcionális megoldásból. Mint irtam volt az előzőekben, feladtam a „küzdelmet”.

A hozzászólásokat végig olvasva, figyelmesen olvastam a „FenyvesiHK” 2018.04.18 véleményét. A Descart-i utalást – a legutóbbi  és meglehetősen implicit közleményt– úgy - ahogy értem. Bajban vagyok a fenti és  idézett irással. Valahogyan azt vélem tükröződni az irásból, hogy egy láthatatlan hatalom kényszeriti a városlakókra valamint a szemlélőkre a különböző helyeken megépült épületeket, közöttük a szóban forgó épületet is.

”A Clark ellen utálkozókat nem a másság irritálja, hanem az, hogy nincs közük hozzá.És ez tökéletesen beleillik a hatalmi ágazat egyéb,fej fölötti döntési mechanizmusába.Ki kérdezi meg manapság a város használóját, a városlakót, hogy mi a véleménye?”

Bevallom őszintén, hogy nem ismerem pontosan a tervezés és az épités történetét. Gyakorlatomból kiindulva, az a folyamat egy meglehetősen intenziv együttműködés a megbizó, az engedélyező (város, tanács etc.), az épitész valamint a vele társuló szakágak  között. Ebben a feszűlt és ellentondásokkal telitett „együttműködésben” az épitész az a személy – a szakma – a fórum, aki a város használóját, a város lakóját köteles reprezentálni. KÖTELES! reprezentálni. A megbizó, a tulaj maximális hozamra törekszik (minél alacsonyabb befektetési összeg létező legnagyobb haszonnal).  A jóváhagyó szerv – mivel politikus! – táncol a két pólus között, szeretné pozicióját a választások után is tartani ugyanakkor az adóból származó jövedelem is nagyon fontos.  Az épitész szeretne egy jó épületet „alkotni”, érti a kötöttségeket, pontosan tudja, hogy mit jelent a költségvetés felső határa és igenis! (az általánositó állitásokkal ellentétben!) az is állandóan fejében van, hogy a környezet nagyon de nagyon fontos (legyen az épitett vagy a természet által létrehozott).  Tisztában vagyok azzal, hogy az épitész „hatalma” erősen lehatárolt. Azt is tudom, hogy nem egy láthatatlan hatalom az, mely őt „ideális” működésében gátolja. Az épitész maga az a személy, aki pragmatizmusát illetve annak mértékét meghatározza. Valahogyan az a benyomásom, hogy jelen esetben a pragmatizmus határesetével állunk szemben.

Fentiek nem az emlitett irás kritikája. Csupán azt szeretném hangsúlyozni, hogy nagyon sok függ az épitész hozzáállásától.  

Tisztelt Zöldi Anna,

Köszönöm és nagyra értékelem az információt, mely a kérdéses témára vonatkozik. Sajnos nem volt alkalmam az emlitett vitán és értékelésen részt venni és minden bizonnyal elmulasztottam a jelenlegi fórumon követni a történteket. Valójában soha nem hallottam arról, hogy egy második pályázatot is rendeztek volna tárgyi témára. Lehet, hogy azt is illetve annak meghirdetését is figyelmen kivül hagytam.

Nem értem, hogy mit jelent azon döntés, mely szerint a tervtanács az „illeszkedést” tartja irányadónak. Szerintem a „landmark” jellemző nem zárja ki az illeszkedést s mindanyian tudjuk, hogy illeszkedéssel is lehet nagyon jó épületet tervezni illetve egy jó terv alapján kivitelezni, azaz egy „landmark” megvalósitható.

Nem tehetek mást, mint „épitészkedni” akkor, amikor a megépült épület értékeit s hiányosságait taglalom. Ismétlem, nem láttam az alaprajzot és a vonatkozó műszaki terveket. Kénytelen vagyok a képek szemlélete alapján véleményt alkotni. Meglehetősen zavarónak tartom a FG tervei alapján megépült bank épület terveivel történő ősszehasonlitást. Azon épület helye még véletlenül sem hasonlitható jelen feladat okozta környezeti nehézségekhez és azon épület homlokzati megfogalmazása még véletlenül sem nevezhető egy sablonos raszter megoldáshoz. Az alaprajzok ismerete hiányában is könnyen feltételezhető, hogy a függőleges ritmust a vendégszobák ritmusa diktálta. A nyugati irányban mélyülő „fülkék” utalnak arra, hogy a szobák hosszának egyenlősége egy alaprajzi köriv segitségével lett kialakitva. A függőleges hierarchiát nem arányok hanem egy esetlegesnek tünő „elhatározás” diktálta. (Miért pontosan ott kettős a függőleges osztás ahol az van és miért nem máshol hiszen egyik határoló épület sem diktálja annak helyét és miért nem hármas az vagy miért nem teljes magasságú, hiszen a vizszintes ritmust a vendégszobák belmagassága diktálta és a födémek lezárására millió megoldás van?) A nyugati oldalon, a meglévő épülethez való csatlakozásnál egy meglehetősen ügyetlen háromszög alakú padlástér lezáró tűzfal maradt exponálva, mely jól látható a közölt felvételeken.

Tudom, mind az előbbi nem több, mint falra hányt borsó. Engem azért zavar a megépült épület, mert munkáim során az esetek szinte száz százalékában ilyen és ehhez hasonló „rasztert” voltam kénytelen tervezni azon esetekben, amikor javasolt megoldásaimat a megbizó túl drágának találta. „Ez igy egyszerű, ilyen megoldással nem csinálhatok” hibát mondták volt mind a tulajdonos mind feletteseim. Mondanom sem kell: szállodákról volt szó!

 

  

 

Valószinüleg még sokan emlékeznek arra az épitészeti tervpályázatra, melynek témája a jelen telekre épitendő szálloda volt a feladata. A tervezési program technikai része mellett, egy meglehetősen hangsúlyozott determináns volt a tervezett épület „landmark” karaktere. A pályázaton nyertes terv egy meglehetősen sajátos megoldással lepte meg a biráló bizottságot. A vendégszobák látványa mellőzte a folyóparti panorámát. Szokatlan kialakitás, szálloda tulajdonosok és mindazok, akik felelősek az üzemeltetés helyes voltáért, az esetek nagy százalékában, elutasitják az ilyen vagy ehhez hasonló tervet. Ha jól emlékszem, az épitészeti szakma képviselőin kivül, a tulajdonos képviselője is tagja volt a tisztelt biráló bizottságnak. Nem tudom a pontos összetételét a zsűrinek. Feltételezem, a szakma képviselői voltak túlsúlyban s mint olyan – követve a „landmark” fonalat valamint a kifejezés értelmének meglehetősen erős befolyását –  ők döntöttek a nyertes terv javaslat mellett, az mellett mely  nem tervezett vendégszobákat a kivánatos látvány irányába. Számomra nehezen érthető, hogy a jelen lévő és a tulajdonost vagy az üzemeltetőt képviselő személy nem hivta fel a figyelmet arra a „hiányosságra”. A szakma képviselőinek döntését megértem, hiszen a javaslat igazán sajátos és egyedi volt  (ne felejtsük: „landmark” karakter!).   Alaposan elemezve a nyertes által javasolt homlokzati megoldást, még az is a szakma javára irható, hogy a nyertes terv homlokzatát képező anyag és textura eléggé semleges volt annyira, hogy képes volt valamilyen átmenetet képezni a két határoló épület alapvetően különböző épitészeti stilusa között. Nem ismerem a pályázatot követő „történelmet”. A lényeg az, hogy a nyertes terv szerzői eltüntek a porondról és egy másik , a pályázaton tudomásom szerint nem résztvevő, épitész kapta meg a tervezési feladatot  s tervei alapján ma már ott áll az épület.

A közlések környezeti felvételeket mutatnak be, eddig nem találtam alaprajzokat és hasonló műszaki terveket. Azok nélkül az ember sokszor a sötétben tapogat. Pályafutásom alatt nagyon sok szállodát terveztem s szinte minden egyes azokból megépült. Volt közöttük „Westin”, „Holiday Inn”, és még sok más, sőt egy alkalommal még egy „Ritz Carlton” is. Gondoltam, gyakorlatom elegendő ahhoz, hogy induljak ezen a bizonyos pályázaton is. Hozzákezdtem és rövid idő eltelte után minden helyére került. A homlokzat képzés nem ment. Nem voltam képes „landmark”-ot produkálni az egyébként tiszta és rendszerezett alaprajzi és tömeg kialakitásból. Nem akartam alkalmazni azt az olyan sokszor rám kényszeritett „pragmatikus” megoldást, azt a megalkuvást, mely egy „elfogadható” és meglehetősen semmit mondó épület megépitésében végződik. Nem vettem részt a pályázaton. Véleményem szerint a megépült épület sematikus és karakter nélküli, nagyon messze van a „landmark” s valójában egy igazán jó épület jellegzetességeitől. Az alkalmazott „raszter” utalhat iroda épületre, utalhat lakóépületre és természetesen utalhat egy bármelyik láncot reprezentáló szálloda épületre. Egy jó arányokkal szerkesztett, „punch window”-kal áttört és egy magassági hierarchiát reprezentáló homlokzati megoldás jobban alkalmazkodott volna a meglévő környezethez.

 

"...megépíttetném a Clark Hotel hasonló íves homlokzatú ellenpólusát a tér túloldalára." Frappáns felvetés, vonzó is, mert szimmetriát teremtene az Alagút körül. Ne feledjük ugyanakkor, hogy a ma nyitott, Sikló felőli oldal járműforgalomtól mentes, parkszerű képződmény, míg a hotel oldalán az intenzív forgalommal terhelt Hunyadi János út nyílik. A Széchenyi tér-Lánchíd-Alagút tengely szerintem így is létezik, sőt, a budai oldalon éppen a körforgalmú tér miatt vált nagystílűvé.

A háború előtti, az Alagútra rávezető utca, mint budai hídfő, kicsit szűkkeblű megoldás lehetett. A körforgalmú tér a késő negyvenes-kora ötvenes évek (ma eleve gyanúba fogott) belbudai alkotásainak egyike. Pedig a Lánchíd utca dunai oldalának lebontásával, a Buzogánytoronnyal, a Királyi Palota helyreállításával, a Dísz tér, a Balta köz ötszintes bérházainak és a Hadtestparancsnokságnak a lebontásával, a Külügyminisztérium saroképületének eltakarításával, a Rados Jenő-i Pénzügyminisztérium felépítésével, a Levéltár tornyainak visszabontásával egyetemben - bármi is történt akkoriban a magyar politikában - a Budai Vár és környékének fejlesztése helyes irányba indult el. Anthony Gall épülete pedig szerintem is a legjobb megoldás arra a sarokra.

Kiváló írás! Ezúton szívből gratulálok a Fórumnak és új főszerkesztőjének egymáshoz!

Izgalmasak a kortárs befogadását érintő felvetések, ezek a kérdések nagyon erősen foglalkoztatnak mostanában. Félig-meddig az említett, üveg-acél építészetbe "belenövő" generációhoz tartozva meg kell mondjam, az a bizonyos "elfogadás" sok esetben inkább csak "beletörődés". Elfogadás csak olyan értelemben, ahogyan a megváltoztathatatlan(nak tűnő)t fogadjuk el.

A másik gondolatra reagálva: megérdemelne egy terjedelmesebb írást az a kérdés, hogy ha nemcsak a köz, de még az építész szakma gyakorlói is annyi nosztalgiával rendelkezik és elutasítással fordul a mai házak zöme felé, akkor vajon biztos-e, hogy jól csináljuk...? Meglepő és spontán kísérletet végeztem a minap, ami egész véletlen ide kapcsolódik. Megosztottam az elképesztő Thököly úti szecessziós bérház körgangjának fotóját. Tetszett, na meg ott járok el napi szinten előtte. Az ismerősemből, szakmabeliekből és teljesen laikusokból egyaránt hihetetlen reakciót váltott ki ez az egyetlen kép a hámló vakolattal, elszíneződött festéssel, kicsit rozsdás korlátokkal. Soha még ilyen egyöntetű, tömeges pozitív visszajelzéshullám egy építészeti témájú posztomra sem érkezett. Miért van az, hogy mégis minden irányzat közül a modernista hagyomány tartja magát ilyen makacsul a szakmai elit világképében? Lassan 100 éves, gyakorlatilag ennyi idős korára történetivé öregedett minden más az elmúlt pár évszázadban, illetve beilleszkedett egy fejlődési sorba, amibe a modern tulajdonképpen sosem tette.

Félreértés ne essék, én a Clarkot támogató szűk tábort erősítem, pusztán Iván erős nyitó gondolatsorára nem tudtam nem reagálni.