Tájkép szezon után: spontán és tervezett – északi parti telepek Káptalanfüredtől Szepezdig

A Szezonális örökség idei utolsó részében a Balaton északi partjára látogatunk, hogy három, eltérő időben és különböző módokon létrehozott és kialakított üdülőtelep történetét és jelenét ismerjük meg. Wettstein Domonkos írásában Balatonakali, Balatonszepezd és Káptalanfüred üdülőtelepeit mutatja be, Janáky István, a balatoni építészettel kapcsolatban lejegyzett, költői írásainak keretezésében.

A nyaralótelepek spontán mintázatait Janáky István a kilencvenes évek elején kezdte el gyűjteni és publikálni. Az építész nélküli építés példái – Bernard Rudolfsky Architecture Without Architects munkája nyomán – már korábban is foglalkoztatták Janákyt. Az egész országra kiterjedő gyűjtése mára már közismert és további kutatásokat inspirált.[2] Bár számtalan vidéki tanulmányutat dokumentált, a Balaton-parti telepek iránt mégis különös érdeklődést mutatott. A témában két írása is megjelent a kilencvenes években: a Szent világiasság az Orpheusban, illetve a Balatoni leltár a Teljességügyi Értesítőben. Ez utóbbiban olyan tételeket sorol fel megfigyelései során mint: „4. Alpesi-tető-stílusú nyaralóház Széplakon, a hatvanas évek építészeti terméke, egy stilisztikai pongyolaság megtestesülése. Volt. Mára anyagai és ezáltal formái is megöregedtek, elfelejtették azt a közhely-mondatot, amelyet újkorukban hangoztattak. A csúf idegenségből a saját helyszínével - a kis széplaki telekkel - összefonódott helybeliség lett. Mikor megépült, nem itt volt, most itt van."[3]

Fotóihoz kapcsolódóan poétikus erővel bíró esszéiben kereste ezeknek a törékeny kis épületeknek az esztétikáját. A Balaton-parti házak karakterét így jellemezte: „Elhagyott, elfelejtett, kifosztott tulajdonságokat gyűjtenek: festői, önkénytelen fényt, páratlan arányokat, senki által nem sugallt hangulatokat, amelyeknek mása nincs. Menedéket adnak ezeknek a dolgoknak, amelyek magányosak, elesettek, gyógyíthatatlanok és amelyek visszakerülve a kíméletlen külvilágba, rögtön gallyra mennek. Őrzik a kimódolatlan pillanatokat, az öregedő színek lassú egybeolvadását, a kopások és karcolások sűrűsödő rajzolatainak hártyáit a felületeken."[4] Alkotó építészként ugyanakkor leginkább az ösztönös, a spontán formaképzés esztétikája érdekelte: „Az építők sokszor ostobák, kisszerűek, figyelmetlenek, érzéketlenek voltak. Ami építő tevékenységük nyomán, de annak akár ellenére is létrejött, e házak térbeli bűvkörei, tőlük akár függetlenül is léteznek."[5] Spontán és tervezett határterületén vizsgálódott és ez a kettősség még ma is karakterformáló a tóparti telepek összeképében.

A Balaton-parti telepek heterogén esztétikája ma is az érdeklődés középpontjában áll. A kiürülő nyaralótelepeket az Offseason projekt keretében dokumentáló Bartha Dorottyának novemberben nyílt kiállítása a Telep Galériában. A képek személyes nézőpontokból keresik a tópart civil kultúrájában rejlő értékeket, érdemes megnézni a december folyamán még látogatható kiállítást.

Teleptipológia

A spontán és tervezett karakter keveredése a telepek kialakulásával is összefügg. A Balaton-parti nyaralótelepek nem sorolhatóak a tudományos telepfogalom definíciójához. A magyar telepszerű építést kutató Körner Zsuzsa telepfogalmának kritériumait a sorozat korábbi részében már említettük: ezek az egyidejűség, a célzott népességi csoport és az egységesség.[6] A tóparti telepek eltérő korszakokban és körülmények közt jöttek létre, jellemzően csak részben felelnek meg ezeknek a feltételeknek. Kutatásomban a telepek tipológiai rendszerezésével és tervezéstörténeti szempontjaival foglalkozom. A déli parti nyaralótelepek közül a sorozatban is bemutatásra került már Földvár, Őszöd, és Szemes,  miközben Ferkai András révén Széplak kialakulása is ismert. Bár az északi parti telepek a topografikus adottságok és a megközelítés miatt lassabban alakultak ki, az egyes korszakok jellemző mintázatai ott is fellelhetőek.

Ezúttal három különböző korszak lenyomatát vizsgáljuk meg, röviden bemutatva a telepek kialakulását. Káptalanfüred, Akali és Szepezd telepei az északi part középső területének parcellázásáról tanúskodnak, a beépítéseik eltérő körülmények hatására formálódtak. A bemutatást azonban most nem földrajzi, hanem időbeli sorrendben járjuk végig. Először a századfordulón alapított szepezdi Víriusz-telepet, majd a két háború közt parcellázott Káptalanfürdet, végül a hatvanas-hetvenes években, koordinált telepítéssel kialakított akali Levendulástelepet. Érdemes megfigyelnünk a telepek felépülésében a civil aktivitás és szerepvállalás kérdését is. A különböző periódusok eltérő építési módokat mutatnak a reprezentatív villaépítéstől az egyszerű, szezonális használatú nyaralókon át a típustervek kontrollált alkalmazásáig. Az egyes korszakok eltérő kohéziót teremtettek, érdemes megfigyelni milyen szempontok, körülmények alakították a telepek összképét.

Szepezd, Víriusz-telep

A századforduló parcellázásai közül talán kevésbé ismert a szepezdi Víriusz-telep. (A korabeli helyesírás szerint Viriustelepként is ismert.) Nevét alapítójáról Virius Vincéről kapta, az olyan déli parti telepekhez hasonlóan, mint a szemesi Hunyady-telep és a boglári Jankovich-telep.[7] A morva származású Virius Vince egy osztrák tábornok írnokaként került a zalai Lesencetomajra[8], majd Aktívan részt vett a filoxéra elleni közdelemben és épp a szőlőtelepítés révén ismerte meg Szepezdet is. Lóczy Lajos ismert geográfus és Balaton kutató ajánlotta ugyanis neki az északi part középső területét a szőlőültetvények elhelyezésére. 1890-ben vásárolta meg a Szepezd melletti erdős területet, és később a turisztikai érdeklődés fellendülésével itt kezdte meg a nyaralótelep kiépítését. A parcellázás mellett a tágabb környezet rendezésére is nagy gondot fordított. Fontosnak tartotta a zöldfelületek kialakítását és a közlekedési infrastruktúra fejlesztését. 1912-ben az ő kezdeményezésére épült ki a kikötő, majd a fürdőtelep vasúti megállóhelye. A korszak más fürdőtelepein is kibontakozó településfejlesztő civil aktivitás rá is jellemző volt, 1909-ben részben az ő vezetésével alakult meg a Szepezdi Szépítő Egylet. Később a telep saját civil egyesületet is alapított, Fürdőegyesületének alapszabályát 1933-ban jegyezték be.

A hegyoldalra felkapaszkodó telep morfológiája élesen elkülönül a szepezdi ősközség organikus beépítésétől. Kialakulását az első villák elhelyezése határozta meg. Reprezentatív kialakításuk mind szerkezeti, mind formai szempontból a korabeli villaépítészet jellegzetességeit mutatja. A nagy alapterületű épületek az egész éves használatot is lehetővé tették, bár jellemzően csak szezonálisan használták őket. Az épületek mellett a fásításnak is fontos szerepe volt a telep karakterének kialakításában. Gesztenye fasorokkal szegélyezték a telep utcáit és a Szepezd ősközségéhez bekötő utat is. Az egykori villák közül még több ma is áll, igaz az államosítás és a tulajdonosváltás rajtuk is nyomot hagyott.

A Virius-villa reprezentatív kialakítása mellett a korszak építészetének jellegzetességeit mutatja a hosszúkás elrendezésű intézői ház is. A tornyos Faragó-villa a szocialista időszak átalakításainak nyomait viseli magán, jelenleg felújítás alatt áll. A telepen a későbbi korszakok mintázatai is fellelhetőek, ezek már rendezetlenebbül, az utólagos, spontán telepítések eredményét mutatják. Érdemes kiemelni a két háború közti időszakban épült premodern villát, amelyet Pólya Sándor 1932-ben tervezett Báthory Oszkár miniszteri osztálytanácsos részére. A lépcsős elrendezésű épület dekoratív részletképzésével és karakteres színvilágával hívja fel magára az út mentén a figyelmet. A telep mára már sűrűn beépült, de a beépítés alaprétegei ma is felismerhetőek nemcsak a villaépületek, de a tervezett módon kialakított közterületi rendszer és fásítás révén is.

Almádi, Káptalanfüred

A két háború közti telepítések jellegzetes példája az almádihoz tartozó Káptalanfüred. A Fürdőegyesületet 1937-ben alapították, az alakuló ülést Budapesten tartották[9], ami jól mutatja a régió szezonális társadalmának „külpontos" jellegét. 1938-ban a kormányzat gyógy- és üdülőhellyé nyilvánította Káptalanfüredet. A vonatkozó jogszabályok értelmében saját Üdülőhelyi Bizottságot kellett alapítaniuk, de ezt a feladatot a Fürdőegyesület választmánya látta el. A háború után újraszervezték a helyi szervezetet, az Üdülőhelyi Bizottságot, de 1948 után megszűntették ezeket a szervezeteket, a vagyonukat államosították.

A telepet az északi parti beépítésekre jellemzően a hegyoldalban alakították ki, a fás, erdős környezet ma is meghatározó az utcákat járva. A szepezdi villákkal ellentétben a káptalanfüredi házak már a két háború közti modern szezonális életvitelhez alkalmazkodtak, egyszerűbb kialakítással. Ebben az időszakban már éreztették hatásukat a Balatoni Intéző Bizottság által kiadott mintatervek. A beépítés kohézióját elsősorban a helyi vörös homokkő építőanyag adja. A Köcsi-tó partjához ma már egy tanösvény vezet, korábban azonban itt működött a kőbánya. A hegyoldalba felkúszó nyaralók falait, a támfalakat és a kerítéseket is jellemzően ebből a természetes kőanyagból építették. Az első évek nyaralói közül érdemes kiemelni Horváth József irodalomtörténész 1936-ban épült villáját, Vécsey Kálmán nyaralóját, illetve Bécsi Márton kanonok villáját, amely az államosítást követően iskolaként is funkcionált.[10]

A telep fák között megbúvó apró középülete az Angyalos Boldogasszony kápolna, melyet a háborús években 1940-44 között építettek fel a ferencesek Frank Ágoston és Goszleth Lajos tervei szerint. A szezonális használathoz alkalmazkodó kápolnák sorába tartozik, ahogy a sorozat korábbi részében már bemutatott őszödi és szemesi kápolna is. A kápolna a zárt belső tere mellett szezonálisan szabadtéri oltárként is funkcionál.[11]

A templom is, ahogy a környező házak is, a helyi vöröshomokkőből épült. Ma már nehezen elérhető alapanyag és épp ezért a helyi karakter kontinuitásának megőrzése is egyre inkább problémás. Az újabb építkezéseken máshonnan származó kőanyagokkal próbálkoznak, ami ellentmondásos összeképhez vezet. A helyi civil aktivitás ugyanakkor továbbra is jelen van a településen, a civilszervezetként működő Fürdőegyesület újjáalakult és aktív szerepet vállal az épített örökség védelmében.

Akali, Levendulás-telep

A háború utáni időszak új társadalmi berendezkedése az üdülőtelepek morfológiájában is megjelenik. Az egyre telítettebbé váló tóparton egyre kisebb parcellákat alakítottak ki, egyre sűrűbb beépítéssel. Szükségessé vált a tervszerű beépítés és tipizálás lehetőségeinek megvizsgálása. A Balatoni Intéző Bizottság típustervsorozatokat bocsátott ki, ugyanakkor a különböző típusterveket vegyesen, rendszertelenül építették fel. Ebből adódóan bár az egyes épületek kialakítása megfelelő volt, a telepek összképe továbbra is zavaros maradt. A beépítési sűrűség és a településkép kezelésére kidolgozott telepszerű kísérletekről korábban már volt szó a sorozatban. Hasonló megfontolásból hozták létre az almádi Lottótelepet és kísérleteztek a kollektív nyaralási formákkal a társasüdülők keretében.

Akali esetében egy olyan tervszerű beépítést dolgoztak ki, ahol az egyéni nyaralókat társas nyaralók és csoportos beépítések váltották fel. A megbízást Csorba Zoltán kapta, aki a Balatoni Főépítészségen Farkas Tibor munkatársaként dolgozott. A Levendulás-telep nevét a környék levendula mezőiről kapta. A település vezetése 1965-ben kezdeményezte a parcellázást, a rendezési tervet a VÁTI-n keresztül rendelték meg. Csorba Zoltán így ír tapasztalatairól: „Úgy láttam, hogy végre lehetőség nyílik a korábbi gyakorlattal ellentétben korszerű sorházas beépítés alkalmazására, mivel az azt megelőző évben kerültek kiadásra a TTI gondozásában a hétvégi házak és nyaralók ajánlott tervei, amelyek között sorházas telepítésre alkalmasak is voltak, így a Szmetana György által tervezett 30 m2 alapterületű „Bodza" és a 40 m2 alapterületű „Gyékény", illetve „Hínár"."[12]

A változatos beépítésben koncentrált bokrok kialakítására törekedett, ami az infrastruktúra gazdaságos kialakítását is lehetővé tette. A sorházas beépítési módok mellett a 450 m2-es telkeken szabadonálló elrendezésnek is helyet biztosítottak. A parcellákat az épülettervekkel együtt értékesítették, a tulajdonosoknak vállalniuk kellett, hogy a terveknek megfelelően építik fel az épületeket. Az egységesség zálogának nem egy centralizált beruházás szükségességét, hanem a koordinációt és az építtetőkkel kialakított személyes kapcsolatokat jelölte meg.

Csorba Zoltán tíz évvel később írta meg értékelését a telepről. A cikk érdekessége, hogy a közösségi aktivitásra és annak szervezeti kereteire is kitér. Egyrészt problémaként jelöli meg a közösségi zöldfelületek elhanyagolását: „Ugyancsak fontos tanulság az, hogy láthatóan gondot okoz a közös zöldterületek létesítése és fenntartása. Gyakorlatilag ezek a területek meglehetősen gondozatlanok. Az egyes telek- tulajdonosok, akik saját telküket bekerítették hajlamosak a közös terület egy részének gondozására a kerítés előtt is a közös területen, de a közösség együttes fellépésének alig van nyoma." [13]

Másrészt a hetvenes években írt cikkében javaslatot tesz az üdülőtelepek közösségi önszerveződésére, ami a szocializmusban betiltott fürdőegyesületek civil szerveződéseihez lenne hasonlatos:

A kollektív életforma és a tevékeny üdülés összekapcsolására tesz javaslatot, amikor a zöldfelületek közösségi kultiválását hangsúlyozza. „Ismert, bár nem eléggé hangsúlyozott tény, hogy a természetes környezet kialakítását célzó aktivitás — pl. a kertészkedés — a rekreáció fontos része. E kis nyaralótelep példája is felhívja a figyelmet, hogy bizonyos feltételek mellett a tevékenység összehangolható, és alkalmas lehet arra, hogy létrehozza és fenntartsa saját környezetét. Ehhez azonban nem elég a szervező munka: a szervezeti forma és a felelősség bizonyos formája szükséges. A jószándékú kezdeményezésre van példa, de ez még nem elegendő arra, hogy rendezett zöldkörnyezetet teremtsen. Talán a legfontosabb tanulsága a kis nyaraló telepnek mégis az, hogy kisebb egységből jött ugyan létre, de összeérett egységes képet mutat."[15]

Akali nyaralótelepének közelmúltbeli történetét részletesen is feldolgozta a helyi kötődésű néprajzkutató, Törő Balázs. Az ő kezdeményezésére indult el a nyaralóövezet jellegzetes kerítésmintáit dokumentáló Formákon túl projekt is. Kutatása során számos interjút készített a nyaralótulajdonosokkal, akik elmesélték a kölcsönös segítségnyújtáson alapuló társasmunka, azaz a kalákában építés körülményeit. „A nyaralóépületek zömükben két-három nyár alatt, jelentős családi, baráti összefogás eredményeként épültek fel. Legtöbb beszélgetőtársam kiemelte, hogy a tavaszi jó idők beálltától kezdve a hétvégéket is gyakran az építkezéssel, vagy legalábbis annak előkészítésével töltötte a család, gyakran évekig sátrazva, vagy ilyen-olyan állapotú faházakban, fészer jellegű építményekben húzva meg magukat." [16]

Szepezd, Káptalanfüred és Akali telepeit végigjárva láthattuk, hogy a különböző korszakokban eltérő körülmények közt kialakuló telepek más-más eszközökkel kísérelték meg a kohézió kialakítását. A századforduló reprezentatív, egész éves használatot is lehetővé tevő villáit követően a huszadik századi telepek karakterét már az egyszerűbb, szezonális nyaralók formálták. Az elmúlt évtizedekben ugyanakkor a szezonális jelleget egyre inkább felülírja a négyévszakos használat, amely funkcionális és szerkezeti követelményei révén a könnyed tóparti formák eltűnésével jár együtt. A rekreáció szezonális karaktere szorosan összekapcsolódott a sajátkezű építéssel, a spontán alakítással és a játékos formákkal.

Szezonális örökség: A Balaton kultúrtáj, de kérdés, a vízparti üdülőterületek huszadik századi emlékei is a tájegységi örökség részévé válnak-e? A harmincas, majd a hatvanas évek balatoni építészetében identitásformáló elemmé vált az a szezonális használatból adódó fesztelen karakter, amely a korszakban alkotó építészek számára is inspirációt jelentett. A balatoni építészetet elemző doktori kutatásomban a „re-kreáció" alkotásmódszertani folyamataként írtam le ezt a különleges, az alkotás alapelemeit kereső, kísérletező építészeti mentalitást. A kutatás során feldolgozott huszadik századi tervek és épületek rehabilitációja ma egyre inkább aktuális kihívást jelent. A sorozat ennek az egyre inkább eltűnő Balaton-parti identitásnak ered nyomába.

Wettstein Domonkos

[1] Janáky István: Balatoni leltár. In: Teljességügyi Értesítő 12, 1992 ősz 38-39.
[2] Bartha András Márk: Saját kezű építés. Építőanyagok második élete a Balaton körül. DLA doktori értekezés, BME Építőművészeti Doktori Iskola, Budapest, 2020.
[3] Janáky István: Balatoni leltár. In: Teljességügyi Értesítő 12, 1992 ősz 38-39.
[4] Janáky István: Szent világiasság. Orpheus, 4 (1993) 4. pp. 173-179.
[5] Janáky István: Szent világiasság. Orpheus, 4 (1993) 4. pp. 173-179.
[6] Körner Zsuzsa: A telepszerű építkezések története Magyarországon 1870 és 1945 között. Építés - Építészettudomány 31 (2003) 1-2. pp. 105-132.
[7] https://www.epiteszforum.hu/szemes-es-szeplak-avagy-hogyan-nyaralunk-a-balatonon--ferkai-andras-irasa
[8] Virius Vince tevékenységéhez részletesen lásd: Kovács Emőke: Virius Vince - a szepezdi fürdőtelep atyja. Likebalaton, 2019.09.01.
[9] Balatonalmádi helytörténeti gyűjtemény.
[10] Forrás: Káptalanfüredi Fürdőegyesület http://www.kaptalanfuredfe.hu/
[11] Forrás: Káptalanfüredi Fürdőegyesület http://www.kaptalanfuredfe.hu/
[12,13,14,15] Csorba Zoltán: Egy kísérleti nyaralóteleppel kapcsolatos tanulságok. Városépítés, 1977/2 34-35.
[16] Törő Balázs 2021: Befogadott turizmus? Formálódó terek, közelítő felek Balatonakali nyaralókultúrájának korai időszakában. Korall 22. (2021) 84. pp. 55–80.
[17] Janáky István: Szent világiasság. Orpheus, 4 (1993) 4. pp. 173-179.

Irodalomjegyzék:
Körner Zsuzsa: A telepszerű építkezések története Magyarországon 1870 és 1945 között. Építés - Építészettudomány 31 (2003) 1-2. pp. 105-132.
Callmeyer Ferenc, Rojkó Ervin: Hétvégi házak-nyaralók. Műszaki Könyvkiadó, Budapest, 1972.
Csorba Zoltán: Egy kísérleti nyaralóteleppel kapcsolatos tanulságok. Városépítés, 1977/2 34-35.
Bartha András Márk: Saját kezű építés. Építőanyagok második élete a Balaton körül. DLA doktori értekezés, BME Építőművészeti Doktori Iskola, Budapest, 2020.
Janáky István: Balatoni leltár. In: Teljességügyi Értesítő 12, 1992 ősz 38-39.
Janáky István: Szent világiasság. Orpheus, 4 (1993) 4. pp. 173-179.
Janáky István: A hely - Janáky István épületei, rajzai és írásai. Terc, Budapest, 1999.
Janáky István: Az építészeti szépség rejtekei Magyarországon. Terc, Budapest, 2004.
Balatonalmádi helytörténeti gyűjtemény.
Káptalanfüredi Fürdőegyesület
Polniczky József: Káptalanfüred évtizedei 1930-2000., Káptalanfüredi Fürdőegyesület, 2001.
Polniczky József: Káptalanfüred évtizedei képekben 1930-2000. Almádiért Közalapítvány, 2011.
Kovács Emőke: Virius Vince - a szepezdi fürdőtelep atyja. Likebalaton, 2019.09.01.
Schleicher Vera 2018: Kultúrfürdő. Kulturális kölcsönhatások a Balaton térségében 1821–1960 között. L’Harmattan, Budapest.
Törő Balázs 2021: Befogadott turizmus? Formálódó terek, közelítő felek Balatonakali nyaralókultúrájának korai időszakában. Korall 22. (2021) 84. pp. 55–80.
Szász László: A balatonszepezdi Viriusztelep története és építészeti elemzése. Hallgatói tanulmány, BME Urbanisztika Tanszék, 2013.

A tanulmány az alábbi kutatásokra támaszkodik:
Wettstein Domonkos: Regionális stratégiaalkotás a Balaton-part rekreációs célú építészetében (1929-1979), BME Építészmérnöki Kar, Csonka Pál Doktori Iskola, 2018. Könyvalakban megjelent: Wettstein Domonkos: Balatoni építészet – Stratégiakeresés a huszadik században. Tarsoly Kiadó, Budapest, 2022.
Wettstein, Domonkos: Építészek és nyaralók. A szakmagyakorlás átalakuló formái a Balaton-parton a hatvanas és a nyolcvanas évek között. Korall: Társadalomtörténeti Folyóirat 23 (2022) 88 pp. 79-99.

Szerk.: Winkler Márk