Tónus a Vonal mentén: a "Helyi Kontraszt"

Nézeteim az első tónuslépcsőről 

Kulcs-szavak:
Elemi folt, felület-követő vonalháló, határsáv, környezeti belemetsződés, képsík-mozaik, kerület-követő felderítés, köztes tónus, figyelmünk fókusza, szerkezeti alapvonal-háló, tónus-kezdemény, tónus-lépcső, tónus-váltó, vonalháló-réteg, vonalfél-szomszédság, vonalmenti ellentét-pár.

Ez az írás az építészeti szabadkézi rajz alap-tónusozásáról kialakult véleményemet mutatja be. Sokféle úton közelíthető meg eredeti célkitűzésünk - a mélység látszatának hű kifejezése. Mindenki másképpen árnyékol. A rajzolási sorrend is szubjektív fogalom. Szeretném megismertetni az olvasókat az én megközelítésemmel.

A tónusozás célja, avagy a vonalas kifejezés határai

Tónusok révén a mélységi hatás látszatát növeljük, miközben a vonalrajz részleteit gazdagítjuk. A tónus világos és sötét mezők ritmusos váltakozása. A szélsőséges fehér és feketék között az átmenetek szürkéi helyezkednek el. A legvilágosabb és legsötétebb mezők között eltérő világosságú tónuslépcsők feszülnek.

Vegyük például a hó-taposó "Pisten-Bully" traktor hernyótalpának a nyomát! Tiszta vonallal rajzolva ezt a részletet, a terep csíkos felszíne érthetetlen "vonalkódnak" tűnik mindaddig, amíg barázdái el nem érik a felület peremét. A metszék már vonalasan is értelmes. A recézett domborzat pozitív és negatív henger-formái köztes mezőben csak tónusozással jeleníthetők meg. A gyakorlatban ez úgy fest, hogy a fénnyel átellenes palást-oldalt önárnyékkal választjuk el a megvilágított sávtól. Az árok peremét pedig a vetett árnyék és önárnyék közé szorított reflexfény csíkja érzékelteti.

A tónusozásnak köszönhetően a tárgyak és környezetük részleteződnek, a térsíkok tagozódnak. Megismerjük a távolságokat és a fényviszonyokat. A felületek gazdagodnak, az anyag-fajták elkülönülnek. Tónus-különbségeik révén a színekre is utalást tehetünk.

Ceruza-rajzon a tónusokat hártyaszerű vonalháló-rétegekből állítjuk össze. A tónushártyák képzelt rétegeződését szemlélteti a 2. ábra.

A tónusozás sokrétű felépítményéhez szilárd alapra van szükségünk. Illusztrációm szerint a szerkezeti alapvonal-háló egyféle "asztal", amely a tónusozás áttetsző fóliáit hordozza. Az egyes rétegek időnként felcserélődnek - időrendben és a síkban is szinte folyamatos az átfedés.

Az előkészítés tisztavonalas fázisa nemcsak a tárgy-kontúrokat és a "környezeti belemetsződéseket" tartalmazza, hanem az árnyék- és fényhatárokat, az anyag- és szín-váltásokat is! A tónusozáshoz tehát minden jelentősebb tónusváltás határvonalára szükségünk lesz. Egyébként absztrakt "vonalat" is azért látunk, mert eltérő tónusú foltok határát észleljük. Az elő-tónushoz sorolom a vonalas felület-osztásokat és az anyagjelöléseket. Gyakran előfordul, hogy elő-tónusozás közben az osztások bizonyos mezőkben annyira besűrűsödnek, hogy az már szinte árnyékolásnak hat.

Tanulmányom az alaptónussal, mint vonalmenti tónus-különbséggel foglalkozik.

A "Helyi Kontraszt" megközelítése - Árnyékok a székláb körül

Vizsgáljuk meg a székláb önárnyékos oldalának azt a részletét, ahol az önárnyék a vetett-árnyékkal találkozik! Az önárnyék a tárgyon belül van. A vetett-árnyék a környezethez tartozik. Az érintkezési szakaszon - az eddig egységesen sötétnek vélt - képsík-mozaik belső határsávja külső szomszédjához képest világosabbnak látszik.

A kezdők hajlamosak egyetlen megfigyeléssel elintézni a tónusozás többlépcsős folyamatát, amikor csak a tárgyon belül vetik össze a megvilágított oldalt az árnyékban levővel. Típushibának számít az önárnyékos tárgy-oldal azonnali, teljes besatírozása. A főtéma kidolgozása során a környezethez tartozó tónusok helyi hatásait is mérlegelnünk kell.

Az alaptónus megvalósításának lépései

Felfogásom szerint a tónusozást a "helyi kontrasztok" megfigyelésével, vagyis a vonalmenti ellentét-párok helyszíni feltérképezésével érdemes indítanunk.

A helyi kontraszt kivitelezése úgy történik, hogy a képsík-mozaikok határaira összpontosítunk. "Figyelmünk távcsövét" ráirányítjuk az első mező kerületének egy-egy szakaszára. A vonalmenti tónus-különbségek megállapítása érdekében a vonalháló többi részét ideiglenesen kitakarjuk. (Alkalmas demonstrációs eszközünk erre pl. egy lyukas CD-lemez is.) A célterület kontúrvonalát "kerület-követő felderítéssel", azaz oldal-kihagyás nélkül követjük. A kérdéses határsávot annyira kinagyítjuk, hogy figyelmünk fókuszában csak egyetlen, kurta vonal-szakasz maradjon. Ekkor a szemügyre vett kontúrvonal a "megfigyelés körét" kettéosztja.

A mező-felek szomszédsági viszonyban vannak. A vonal két oldalát vonalfél-szomszédságnak (vonalmenti ellentét-párnak) neveztem el. Feladatunk most e szomszédságok összehasonlítása világossági szempontból. A tónusozás kezdetén, ideiglenesen, a helyi különbségeket végletekben állapítjuk meg. Minden képsíkbeli vonalnak két oldala van. Eldöntendő az a kérdés, hogy melyik oldal a sötétebb? Valamelyik oldal-félnek feltétlenül győznie kell a sötét-világos viadalában! Az esetek döntő többségében egyértelműen kiválasztható a sötét oldal. Ahol van vonal, ott tónus-különbség is adódik.

Megfigyelésünk eredményét "tónus-kezdeménnyel" rögzítjük. Az egyszerűség kedvéért eleinte csupa szélsőséges értékekkel dolgozunk. A fél-oldal vagy teljesen "világos", vagy egészen "sötét"! Az átmenetek szürkéit későbbi vonalháló-rétegek fokozataival nyerjük majd. Fehér papíron dolgozva, a világos oldal egyelőre maradjon üresen! Legnagyobb kontraszt a "semmi" és a "valami" között feszül. Kétoldali, azonos "szürke" ugyanis kioltaná egymást, s a kontraszt-hatás megszűnne.

Ezután a tónus-kezdemények összehangolása következik. A világos és sötét végleteket szürke-skálák révén kötjük össze, vagyis megfelelő átmeneteket képezünk. Ceruza-technikában az első vonalréteg kontúrral párhuzamos sorozatként jelenhet meg. Az eredeti határvonal belesimul a sötétebbik oldal-félbe.

A "helyi kontraszt" elvét más technikákban is eredményesen alkalmazhatjuk.

A megfigyelések száma

A legelső képsík-mozaikhoz tartozó "helyi kontrasztok" meghatározásához legalább annyiszor kell odanéznünk, ahány oldalú síkidom a kérdéses mező. A megfigyelések számát a kapcsolódó kontúrok tovább növelik, hiszen ezek a szomszédos területeket újabb zónákra tagolják. A sarkokba torkolló mezőhatárok egyszeresen számítanak. Duplán veendők viszont az oldalakba befutó keretvonalak. Ekkor ugyanis az eredeti határhoz többféle képsík-mozaik kapcsolódik, amelyeknek világosságát előbb egymástól is el kell különíteni. Képletben kifejezve:

M_sz = k+2Kv_él+Kv_s

• ahol M_sz = a megfigyelések száma,
• k = a képsík-mozaik kerületének oldalszáma,
• Kv_él = az oldalba metsző keretvonalak száma,
• Kv_s = a sarkokba futó keretvonalak száma.

Fenti összefüggés csak a legelső képsík-mező esetére igaz, mivel a kapcsolódó mezők körüljárásakor egyre több ismétlődéssel találkozunk. A vonalmenti ellentétek felderítésének zöme az első, központi képsík-mozaikra esik. Mint megannyi döntés (korábban feltett összehasonlító kérdéseinkre) szaporodnak a tónus-kezdemények! Végül az adatok füzére összeér, s az alap-tónusozás helyszíni szakasza − a helyi kontrasztok megállapításával − lezárul.

Hasáb-példa

A megfigyelések számára szerkesztett képletet kövessük az alábbi példán (6-10. ábrák)!

Végezzük el a helyi kontraszt kerület-követő felderítését először az oszlop önárnyékos oldalán! A mellékelt rajz szerint a választott képsík-mező kerületéhez kettő darab, oldalélbe metsző keretvonal ("környezeti belemetsződés") tartozik.

Kv_él = 2

A vizsgálandó mező oldalainak száma (k) = 4
A sarkokba futó keretvonalak száma (Kv_s) = 6

Körbejárva a mezőt, összeszámolhatjuk, hogy első képsík-mozaikunk határsávjainak megfigyeléséhez összesen 4+2x2+6 = 14 db "odapillantás" szükséges.

Gyakorlati tanácsok a ceruzás tónus-lépcsőkhöz

A ceruzarajz fejlesztése idején a vonalháló-rétegeket szaporítjuk, a kimaradt közöket kiegészítjük, a szélsőségek között pedig átmeneteket képezünk. A vonal-sorozatok irányát is ekkor csoportosíthatjuk (pl. söprű-alakú foltokban). Elrendezzük vonalközöket, rendbe szedjük az átfedéseket. Tisztázzuk a folt-határokat, eldolgozzuk a réteg-határokat. Így alakul egyedi alkotássá a tónusrajz!

A téma belső logikáját követve, foltról-foltra (pontosabban: térsíkról-térsíkra haladva) gondosan nézzük át vonal-sorozatainkat! Szempontjaink a következők:

• A vonalak minősége (a vonalak helye, vastagsága, hossza, iránya, tömöttsége, pereme, folytatólagossága, szomszédjától való távolsága; a vonalak köze),
• A vonal-rétegek száma (a folt mint "seprű" alakja és határai, a rétegeződések átfedése, a foltok egymásba-olvadása, a szomszédságok viszonya, a vonal-sorozatok iránya s ezek egymással bezárt szöge, stb.)

Árnyékfolton belül gyakran találunk fényt. Az árnyékos mezőket csak fokozatosan sötétítsük! Helyi kontrasztos megfigyeléseink nyomán elindított, rövid vonal-sorozatainkat (vagyis a "tónus-kezdeményeket") a kidolgozás során a köztes tónusok szürkéivel rendezzük össze. Egy-egy mező belseje az átmenetek felrakása után szinte mindig világosabb marad, mint a perem-területek. A rajzlap széleinek részleges sötétítése tovább növeli a mélységi hatást. Különítsük el egymástól a fényes és az árnyékos zónákat! Külön fázisban járjuk körül újra a fényeket (ezt nevezzük fényvadászatnak).

A vonalréteg-hálók számának felső határát a vonalak között megőrzendő legkisebb távolság határozza meg. A tónusozás egyik eredményeként a kontúrok beleolvadnak valamelyik vonalfél-oldal tónusába.

A helyszíni tónusozás döntő hányada a (pillanathoz és nézőponthoz kötött) helyi kontrasztok vázlatos rögzítésével telik. Véleményem szerint a vonalmenti tónuskülönbségek lelkiismeretes feltárása a természet után készítendő látvány hitelességének egyik záloga. A kidolgozás gyakran emlékképekből táplálkozik - megfigyeléseink jegyzet-szerű tónus-kezdeményeit utólag összefésüljük. Ekkorra a helyszíni hatások közül biztonsággal kiszűrhető a lényeg, s összegezhetjük a téma szempontjából valóban fontos dolgokat.

Összefoglalás

A "helyi kontraszthoz", mint vonalmenti tónushoz a vonalas szerkezeti felépítés után, de még az általános tónusozás előtt folyamodunk. A főtéma kidolgozása során a környezethez tartozó tónusok helyi hatásait is mérlegelnünk kell. Figyelmünk fókuszát szakaszosan ráirányítjuk a kontúrok határsávjaira. A vizsgálandó képsík-mozaik belső világossági viszonyait ("kerület-követő felderítéssel") szomszédaiéhoz viszonyítjuk.

Ahol van vonal, ott tónus-különbség is adódik. Fény és árnyék kölcsönhatásukban érvényesül. ("Nincsen hegy völgy nélkül.") Tónus-rajzunkon a fényeket árnyékok kísérik, a sötét részeket világosabb foltok zárják körül. Átellenes képsík-mozaikok azonos tónusú sávjai a közös határ mentén pontban találkoznak, miképp a sakktábla-mezők.

A tisztavonalas, "fehér grafika" a vonalháló mentén először csupán szélsőséges, világos-sötét ellentét-párokkal mélyül. Később a képsík-mozaikon belül a már korábban feltérképezett tónus-végletek közé átmeneteket illesztünk. A felületek, anyagok, térsíkok és színek eltérő világossági fokozatait további tónusrétegekkel mutathatjuk be.

Fogalom-magyarázó kisszótár

Elemi folt: A tónusozott képsík-mozaik legkisebb összetevője. Alakja közel háromszög. Mindegyik elemi folt egy "éles" peremből és két halványabb szegélyből áll. Az elemi folt éles peremével illeszkedik a kontúrvonalra. Az éles perem és a tompa oldalak között a világossági skála kezdeti átmenetei érvényesülnek. Így a tónus-kezdemény is "elemi folt".

Felület-követő vonalháló: a vonalkázás iránya párhuzamos a felületre merőleges metszősík nyomán keletkező metszésvonallal.
Határsáv: A kontúrvonalakat kétfelől szegélyező, eltérő világosságú mezők
Képsík-mozaik: A vonalrajz kontúrokkal határolt mezője. Az előkészítő tisztavonalas háló nemcsak a tárgy- és a környezet keretvonalait tartalmazza, hanem az árnyék- és fényhatárokat, az anyag- és színváltásokat, tükröződéseket, valamint minden egyéb jelentős határvonalat, amely tónus-váltást jelez (12. ábra).

Rejtett tónus-váltó: képzelt határ ellentétes tónus-kezdemények között. Köztes tónusok révén ezen a szögfelező-szerű virtuális vonalon fordulnak át az azonos képsík-mozaikon belül csatlakozó szélsőségek.