Válasz mindenkinek – Beszélgetés 2046-ban a Budapesti Építész Kamara elnökével, Paulas Erika építésszel

Március elején "A nők helye" című tematikus hetünk részeként közöltük Molnár Zsuzsanna interjúját, melyben arról kérdezte Herczeg Lászlót, hogyan látja a nők helyzetét a szakmában a Budapesti Építész Kamara alelnökeként, valamint, hogy mit tehet a kamara az építész szülők támogatásáért. A cikk olvasóinkat is megmozgatta, most Soltész Noémi építészmérnök elképzelt interjúját közöljük. 

„Kisebbségben vannak a férfiak. Nagyon cudar világ lenne, ha abban kellene dönteni, hogy gyermeket vállaljanak a férfiak vagy a szakmájukat gyakorolják" – mondja Paulas Erika építész, akit férfinapi sorozatunkban a Budapesti Építész Kamara elnökeként, a Studio Paulas&Pécsi egyik alapítójaként és nem utolsó sorban három gyermek édesanyjaként kérdeztük arról, hogy miként látja a férfiak helyzetét az építész szakmában.

Soltész Noémi: Amikor egyeztettük az interjú időpontját, jelezte, hogy délelőtt nem ér rá, mert tanít az egyetemen. Röviden beszélgettünk és szóba került, hogy az Építészmérnöki Kar hallgatóinak ma már csak közel 5 százaléka férfi. Akkor megjegyezte, hogy ezt rossz tendenciának tartja. Miért gondolja így?
Paulas Erika: Amikor az üknagymamám első nőként diplomázott építészként 1900-ban Magyarországon, a férfiak aránya még 100% volt. Az azóta eltelt közel 150 évben fokozatosan kiegyenlítődtek az építészkarokon a nemi arányok, valamikor az ezredfordulón ez átbillent és a 40-es évekre szinte teljesen eltűntek a fiú hallgatók. Ez többek között azért történt így, mert az építészet vált a legkevésbé jól megfizetett mérnök szakmává, a presztízse fokozatosan csökkent. Ma a műszaki érdeklődésű fiúk inkább más karokat választanak, ahogy általában a rosszul fizetett szakmákat máshol is elhagyják a férfiak, és a jobb fizetés, a nagyobb megbecsülés felé mozdulnak. Többek között a tanári szakmával is ez történt: régen a tanítók közösségük megbecsült tagjai és kizárólag férfiak voltak, ma pedig alulfizetett, elhivatott hősök, nagyrészt nők tanítják a gyerekeinket. Ez nem jó senkinek, nem?

SN: A szakmagyakorlás szempontjából mit hozhat, hogy kevesebb férfi végez építészként?
PE: Ha a saját építészirodámban nézek szét, az alapítótársammal, Pécsi Eszterrel ketten nők vezetjük az irodát és a munkatársak körében is kisebbségben vannak a férfiak. Alig van már férfiak által vezetett iroda, elfogytak. Ha eltűnnek a férfiak a szakmából néhány évtized alatt, az azért nem jó, mert így a városaink, lakókörnyezetünk jövőjének alakításában nem mindenki egyenlő arányban vesz részt, előbb utóbb nem lesznek képviselve a férfiak szempontjai. Ez nem csak az építészeknek lenne rossz, hanem mindenkinek. Jövőre be fogjuk vezetni az egyetemeken a férfi kvótát, hogy ösztönözzük az egyensúly visszaállását. Ha egy marginalizált csoporton segítünk és helyzetbe hozzuk, akár kvótával, de főként más eszközökkel, abból a többség is profitál.

SN: Ahogy mondja, az Önök irodájában több a női munkavállaló, és ha szétnézünk a piacon, azt látjuk, hogy az irodák többségének vezetője is nő.
PE: Mesélek egy ma már hihetetlennek ható történetet: a 10-es években még azzal vigasztalt a diplomazsűri elnöke, amikor négyest kaptam a diplomatervemre, hogy nem baj, a nőknek úgyis a fakanál mellett van a helyük. Vagy másik példát mondok: pályám kezdeti éveiben gyakran nem fogtak velem kezet tárgyalásokon a férfiak, hanem puszit adtak köszöntésként. És ez nem vicc, komolyan így működött akkor a szakma. Így elég nehéz volt arra figyelnem, hogy építészként mi a feladatom, mit szeretnék adni a társadalomnak. Alig volt nők által vitt építészeti praxis, nagyon sok nő hagyta el a pályát. A tavalyi, 2045-ös felmérésünk szerint ma már egy női diplomázó pontosan ugyanolyan eséllyel válik egy tervezőiroda vezetőjévé, mint egy férfi, mert elértük, hogy az oktatás, majd később a szakma is egyenlően kezeljen mindenkit. Ma már nők alakítják a szakma játékszabályait, nők irányítják a szakmai szervezeteket, így nem az egymással való tesztoszteronszagú versengés, pozíciószerzés határoz meg minket, hanem a szakmaiság, az inkluzivitás és a nyitottság. 

SN: A BÉK elnökeként vagy mint egy építésziroda vezetője, mit tudott tenni a szakmából kieső kollégák újbóli integrálásáért és azért, hogy ez a folyamat támogatva legyen a szakma által? Vannak például erre a helyzetre létrehozott képzések vagy iránymutatás a rugalmas munkavégzés tekintetében?
PE: 18 éve, amikor először választottak meg nőt a BÉK elnökének, az volt a probléma, hogy a nők, annak ellenére, hogy többen voltak a szakmában, teljesen láthatatlanok maradtak a macsó közegben és nagyon nagy arányban hagyták el a pályát. Tehát egyetemeken kiképeztünk szakembereket, akiket aztán nem tudtunk megtartani. Ráébredtünk, hogy egy egymással folyamatosan munkáért és pozíciókért versengő, széthúzó, férfiak által uralt szakma vagyunk.

Az egyik első és legfontosabb feladatunknak ezen jelenségeknek a megértését tartottuk. Kutatást végeztünk itthon, megvizsgáltuk, hogy más országban mi zajlik, megkérdeztük a leendő és a gyakorló építészeket, a teljes kamarai tagságot, hogy mit kellene máshogyan csinálni. Tanulmányok születtek, könyvek és kiállítások, beszélgetések folytak, tényleg mindenkit megkerestünk. A folyamat végére egy munkacsoport kidolgozta, hogy mit kellene tennünk azért közösen, hogy ez megváltozzon. Többek között elértük, hogy a fiatalok közül sokkal többen lépjenek be a kamarába, cégvezetői képzést indítottunk, kötelezővé tettük a kamarai díjszabást, így az építészek elkezdtek normális megbízási díjakért dolgozni a fék nélküli árverseny helyett. Az építészirodák végre ki tudtak termelni annyit bevételt, hogy kifehéredhessenek, így a nők már nem kényszerültek arra, hogy legfeljebb egyetemi vagy hivatali alkalmazottként vállaljanak munkát, mert nem bejelentett tervezőirodai állásból kockázatos lenne elmenni szülni. Olyan ösztönzőket vezettünk be és képzéseket indítottunk el, melyek segítségével az egészségtelen, kizsákmányoló, éjszakázós-hétvégézős, stresszel átitatott építészirodák egészséges munkahelyekké váltak. A nők és a férfiak ma már bátran elmehetnek anya- és apaszabadságra, képzésekre, hosszabb alkotói szabadságra, vagy akár heti egy-két napot foglalkozhatnak mással, ha épp úgy akarják. Sokfélék vagyunk, mi építészek. Elértem, hogy újra főként tiszta tervpályázatokkal válasszák ki a nagyobb feladatokra a tervezőket, így mindenki egyenlő esélyekkel indult. Érdekes módon egyre több nő és egyre több fiatal építész nyert pályázatokat, nem pedig a szokásos körök. A sikeres munkaszerzések következtében átalakult az irodák vezetőinek összetétele. 

Most, hogy 8 év után leköszönök és átadom a helyemet a fiatalabb generációnak, egy olyan kamarát hagyok magam után, ami sokszínű, aktív, egymásra odafigyelő és önmagáért bátran kiálló, saját érdekeit jól felismerő közösséggé alakította magát. Ez azt is eredményezi, hogy az építészeknek több ideje marad a szakmára és ez nem meglepő módon csodálatos hatással van az irodák sikereire és a magyar építészet minőségére. De ezzel nem vagyunk egyedül, voltak és vannak remek külföldi példák.

videó: Kovásznai György: A monológ, 1963, részlet, forrás: Nemzeti Filmintézet – Filmarchívum

SN: Átvették ezeket a módszereket?
PE: Természetesen. Nem kell mindent nekünk feltalálni, szoros kapcsolatot tartunk más országok szakmai szervezeteivel, megosztjuk egymással a tudást, a tapasztalatokat és a jó gyakorlatokat. Össztársadalmi problémákat egyik ország kamarája sem tud egyedül megoldani, azonban egymástól rengeteget tanulhatunk. A közös tudás segítségével nem utólag reagálunk a helyzetekre, hanem előre gondolkodunk és a szakma jövőjét tervezzük.

SN: Nem tudom, hogy épp most vannak-e szülői szabadságon lévő kollégák az irodában. Ha igen, velük tartják a szakmai kapcsolatot, „noszogatják" őket, biztosítanak nekik munkát projektalapon vagy kisebb munkaórában?
PE: Igen, hiszen ez a mi érdekünk is. Folyamatosan tartjuk a szakmai kapcsolatot a távollevőkkel, jönnek gyerekestül az irodai programokra. Kamarai ajánlások, programok és képzések vannak, amik megkönnyítik a visszatérést azután, hogy valaki gyerekvállalás miatt vagy bármilyen más okból egy ideig nem építészként létezett. A kamara ösztönzi a munkaadókat a rugalmas, otthoni munkavégzést támogató vagy akár részmunkaidős munkakörnyezet kialakítására. Senki nem kerül többé sem látható, sem láthatatlan hátrányba a neme vagy a kora miatt. Senkinek nem kell választania, hogy családot vagy karriert szeretne, nem szorulnak ki a szakmából többé a tehetséges kisgyermekes építészek. Nem kell senkinek kompromisszumot kötnie.

SN: Milyen kompromisszumokra gondol?
PE: A szakmánk ünnepe a tervpályázat, mert ez egy olyan izgalmas verseny, ahol tényleg mindenki egyenlő eséllyel indul, kortól, nemtől és világnézettől függetlenül, csak a munka minősége számít. Itt születhetnek a legtisztább építészeti gondolatok, szellemi felfrissülés pályázaton dolgozni. Régen az volt a szokás, hogy ezért az élményért hajlandó az ember tovább bent maradni az irodában, olykor éjszakázni, hétvégézni. Amikor 35 éve megalapítottuk az irodánkat egyetem, majd néhány átéjszakázott gyakornoki munkaév után, eldöntöttük, hogy ilyen nálunk nem lesz. Kiderült, hogy tervpályázatot nyerni vagy egy munkát leadni lehet túlóra nélkül is, csak jól kell megtervezni a projektet. És így sem bennünk, sem a gyermekes kolléganőinkben nem okozott „tudathasadást" az az állapot, hogy szívesen dolgoznánk, de ott van a család iránti felelősség is. 

SN: Az apákban nem jelenik meg ez az érzés?
PE: Ó dehogynem. Csak évtizedekkel ezelőtt még ciki volt felvállalni, ha egy apa egyenlő arányban szeretett volna jelen lenni a gyermekeivel töltött időben. Akkor az volt az általános gyakorlat, hogy a nők maradtak otthon a háztartással és a gyerekekkel, a férfiak feladata pedig a siker és pénzkeresés volt, a stressz könnyek nélkül való tűrése. Ha nem voltak eleve leosztva a szerepek, akkor „jobb esetben" a nők esetleg választhattak, a család és a karrier között, de a férfiaknak ez a választási lehetőség nem adatott meg. Ezen folyamatosan próbálunk javítani. Csináltunk például egy kerületi programot, kifejezetten az építész apák támogatására abban, hogy merjenek bátran apák lenni, attól nem fog hátrányt szenvedni a karrierjük. Létrehoztunk egy építész kispapaklubot, az irodánkban a férfi kollégáinknak adjuk az óvodatervezési feladatokat – kicsiben mi így próbáljuk támogatni a kollégáinkat. Ez azonban egy általános társadalmi probléma, nem szakmaspecifikus, ezt nem az építészeknek kell megoldani. Viszont abban mégis különleges, hogy

Szerkesztőbizottság: 
(a lista frissítve: 2024. 04. 03.)

Balázs Anna 
Baróthy Anna, S39 Hybrid Design
B. Szabó Veronika, XYZ DesignLabor
Borsai Szandra 
Böröndy Júlia, Women in Architecture
Buzder-Lantos Zsófia
Csobolya Nóra, Nanavízió
Darida Mónika
Deák Malvin
Deichler Tímea, Deichler Jakab Stúdió
Deigner Ágnes, Konkrét Stúdió
Dvorzsák Jessica
Elekes Gabriella, Tiba Stúdió
Engloner Gyongyver, Hames Sharley
Farkas Zsófia
Fazekas Katalin, Kettőpera Stúdió
Fekete Csilla
Gencsi Katalin, Nanavízió
Gyetvai Zsuzsanna
Horváth-Farkas Zsófia 
Kajdócsi Eszter, KJT Építész Stúdió
Kammermann Lilla, girlscanscan
Kern Orsolya
Kiss-Gál Zsuzsanna DLA, by_atelier stúdió
Kiss Luca
Kócsó Dániel
Koller-Posztós Ágnes 
Kőszeghy Flóra
Le Marietta
Lohász Cecília, Város és Folyó Egyesület
Losonczy Anna
Madácsi Flóra
Mandel Mónika, Biophiliart Landscapes​​​​​​​
Mester Anna
Molnár Enikő
Monti Elvira
Pajer Nóra, Nanavízió
Payer Katalin, pályaelhagyó építész
Rab Judit
Soltész Noémi, Nanavízió
Somogyi Krisztina, építészeti kritikus
Strak-Takács Orsolya 
Szücs-Tassy Karina
Tarr Ivett, Minusplus
Tóth Györgyi
Varga Lilla, girlscanscan
Varga Noemi, Numbernow
Varga Piroska DLA
Werk Zsuzsi, építészhallgató
Zöldi Anna, Octogon