Tiszta lappal – Az Andrássy út 52. műemléki felújítása

A hajdani Haggenmacher-palota immáron Hotel Oktogonként működik tovább. Az épület valaha az egyik legdrágább lakóberuházást jelentette az Andrássy úton, melyet az Ybl Miklós irodájában dolgozó Schmahl Henrik vett át megbízásként. Az Archikon a Párisi-udvar után most ismét egy Schmahl palotát keltett életre, mely munkáról Kelecsényi Kristóf, Schmahl Henrik kutatója írt kritikát. 

1880 júniusában küldönc érkezett Ybl Miklóshoz, a Múzeum utca 1. szám alatt, a Nemzeti Múzeum kertje mellett álló takarékpénztári palotában működő tervezőirodájába, egy lezárt borítékkal, melyen az idős mester neve németes írásmóddal, Nicholaus Ybl formában volt feltüntetve. A hátulját a nyári melegben épp csak kihűlt vörös viaszpecsét zárta le, benne a HH monogrammal. A küldeményt átvevő rajzoló a mester íróasztalára helyezte a borítékot, hogy ott várja meg a címzettjét, aki épp a Királyi Operaház kivitelezésén tartott helyszíni szemlét. Ybl és vele helyszíni művezetője, helyettese, Schmahl Henrik egy másfél óra múlva futottak be, szokásukhoz híven teljes csendben, és az iroda két végén lévő szobáikba vonultak. (Talán ezért is jöttek ki olyan jól egymással – egyik sem volt a sok beszéd híve.) Kisvártatva szintén megérkezett Schickedanz Albert, aki a királylépcső színezéséről akart még pár szót váltani a vezető tervezővel, aki azonban – ismerve Schickedanz néha mániákusnak tűnő ragaszkodását egy-egy dologhoz – behívatta az építés helyszíni művezetőjeként működő, jóval hidegebb fejű Schmahlt is. Miután húsz perc alatt sikerült pontot tenni az ügy végére, a hirtelen beállt csendben szinte egyszerre vették észre azYbl tervezőasztala mellett szinte kicsinynek tűnő íróasztal közepén a pecsétes borítékot.

"Értesítem, hogy a tegnapelőtti napon nejem és jómagam telket vásároltunk a Közmunkatanács nyilvános áverésén a Sugárút és az Eötvös utcza sarkán. Feltett szándékunk, hogy monunentalis épülettel gazdagítsuk e nagy vállalkozást, és ezt csakis az Ön közreműködése által látjuk biztosítottnak" – kezdte sorait Haggenmacher Henrik, aki egy háromemeletes palotát kívánt emelni, és nyomatékot szándékának egy szokatlanul nagy építési összeggel, 300.000 forint megjelölésével adott, amennyiből még nem épült sugárúti palota, és ami szép tervezői honoráriumot is ígért. A beállt csendet Schickedanz szakította meg azzal a mondattal, hogy ő úgy tudja, az Operaház építésnél már oly sok kellemetlenséget okozó államtitkár – aki felesége révén a kőművesmunkákat kivitelező cég tulajdonosának veje volt – már a legutóbbi, egyáltalán nem a tervezőktől eredő fennakadásnál is megjegyezte, hogy túl sokat vállal ez az Ybl. Ezt Schmahl is megerősítette. Egy ekkora építkezés elvállalása még akkor is gondot okozhat – mondta –, ha a tervezési szerződések ezt egyébként nem tiltják. Ybl a fejét alig láthatóan csóválva maga elé meredt, majd a tőle megszokott egyenességgel egyszer csak Schmahl felé fordult: "Ön már csinált egy sugárúti házat Henrik, nincs kedve még egyhez?"

                                                                                 ***

A fenti sorok ugyan a fikció kategóriájába esnek, azonban annyi valóságalapjuk mégis van, hogy az 1881 és 1883 között megépült Haggenmacher-palota tervezését Schmahl Henrik még az Ybl-iroda munkatársaként, az Ybl-iroda falai között csinálta meg, párhuzamosan az Operaház kivitelezésének ekkor zajló befejező munkálataival. Sokszor ugyanazok a cégek voltak a vállalkozók: a Trieszt mellől érkező mészkőfaragványok például a vasúti kocsikban együtt utaztak az Operaház egyes elemeivel.

Schmahl valóban a kiépülő Sugárút akkori legdrágább magánépületét csinálta meg, ami sok más hazai középületet is lekőrözött abban, hogy még a mellékutcai homlokzat is kőből van. Egy ilyen épület kétségtelenül jó kiindulási alapnak látszik ahhoz, hogy a világháborúkkal, államosítással és leginkább az épület nagyfokú elhanyagolásával járó 20. századot követően szállodaként éljen tovább.

Az Archikonnak már nem egy idősebb mester passzolta le a munkát, hanem egy meghívásos pályázat révén jutott a feladathoz. Szépítés nélkül állítható, hogy egy ilyen esetben e pályázatok inkább arról szólnak, hogy ki képes több vendégszobát úgy elhelyezni az épületben, hogy mindaz keresztül is megy az építési hatóságokon. Emellett persze a belsőépítészeti koncepció is nyom valamennyit a latban, és itt nem tudja a művészettörténész szerző nem megemlíteni azt az amúgy apró geget, hogy az első látványterveken az itáliai reneszánsz festményekről „leugrott" emberalakok megjelenése milyen rég nem látott szellemességet vitt ebbe a műfajba.

A lényeg azonban az alapvető építészi kihívás, amivel a tervezők szemben álltak:azaz a hagyományos, kéttraktusos, 19. század végi pesti lakóházstruktúra minél inkább jövedelmező hotellé formálásának mikéntje. Ebben pedig nagy rutinja volt már az Archikonnak. Az egytraktusos szárnyakban a traktusközi belső főfalak mentén futtatott, közlekedővel megoldott, középfolyosós elrendezés végül  a téglafalként bemutatott tűzfal mellé húzódott, az új, füstmentes lépcsőházi és felvonómagot pedig nem az egykori cselédlépcső helyére, hanem az Andrássy úti szárny belső traktusába, a főlépcsőház és a szomszéd ház közé szorult részre helyezték a tervezők. A bűvös (szoba)szám így a 123 lett, amiből végül 121 valóban várja már a Budapestre látogatókat.

Amivel a tervezőknek többek közt még meg kellett küzdenie, az a Haggenmacher-lakásból fennmaradt néhány történeti enteriőr megőrzésének és az új funkcióba történő belesimításának kérdése volt. A feladatot sikerrel oldották meg, a kandallós, fa fal- és mennyezetburkolatos szobák egyike tárgyalóként, különteremként hasznosult, míg a másikból egy kötetlenebb társalgó- és közlekedőtér lett a hotel I. emeletén.

Nagyobb kihívást jelentett a falburkolat és a stukkózott mennyezet miatt válaszfalakkal nem megosztható, utcára néző szoba, amelyekben végül egy a térbe helyezett, tükörfelületekkel ellátott „doboz" lett a megoldás a fürdőszoba és a kapcsolódó gépészet elhelyezésére. Ott járva, ez a kortárs réteg elsőre meghökkentő, és talán kevesen kerülgetnénk mindennap szívesen otthonukban, ellenben egy pár napig belakott térhez igen érdekes élményt képes hozzáadni – különösképpen a hotelszobák egész világot behálózó egyenvilágában. Jelen sorok írója eddig csak rajzlapon találkozott műemléki térben ilyen megoldással, azonban az itt látottak kétségtelenül meggyőzők abban a tekintetben, hogy az ilyen megoldásoktól nem szabad teljesen elzárkózni kevésbé jelentős, de védett történeti terekben. (Belsőépítészet: este´r partners)

A belső udvar már-már rutinszerűnek nevezhető lefedése ebben az esetben is teljesen érthető igény volt. A belsővé vált, több szint belmagasságú térben is jól érvényesül a loggiás közlekedőn eredetileg is alkalmazott pepitamintás kőlap felnagyítása. Erre került rá a földszinti hátsó szárnyakban udvarkapcsolattal és az egykori cselédszint helyén is kialakított étkező asztalainak egy része. Ennek érdekében ugyan a földszinti és a félemeleti homlokzatot át kellett alakítani, azonban az alkalmazott megoldás se nem disszonáns, se nem historizáló – jól megválasztott egyensúlyról van szó.

Nem utolsósorban pedig a nagyméretű nyílások jó lehetőséget adtak arra, hogy az Andrássy úti szárny többemeletes belső, kőből készült loggiáját megcsodáljuk. Sajnálatos, hogy a belső közlekedők miatt szerepét vesztett függőfolyosónak az új funkcionális rendben nincs szerepe, ugyanakkor kétségtelen, hogy ez nem könnyű feladvány. A hatalmas kapualj restaurált formájában középületek hasonló tereit megszégyenítő látványossága lett az Andrássy útnak, sajnálatos ugyanakkor, hogy minden jószándék ellenére, a részben restaurált, részben rekonstruált felületek neoreneszánsz groteszkfestései kifejezetten gyengén sikerültek.

A kifogástalan állapotba hozott homlokzaton a díszvilágításon kívül egyéb változást nehezen vesz észre a szemlélő, a neoreneszánsz épületekre jellemző erőteljes főpárkány fölött a kis hajlásszögű, és így nem igazán látható, emeleti szobasort is magába foglaló tető a korábbi síkba épült vissza. Sőt, hogy néhány centit nyerjenek a gépészeti térnek, az eredetileg téglából falazott, a kéményeket összefogó falat is rekonstruálták modern, de a tető eredeti anyaghasználatától nem idegen anyagból.

Az utóbbi években az Archikon a hazai műemlékfelújítások egyik fontos és rutinos szereplőjévé vált, jelenleg is épp a historizmus egyik legfontosabb hazai emlékének megújításán, a Kossuth Lajos téri Igazságügyi Palota komplex rehabilitációján dolgoznak. A tapasztalat e házon is meglátszik, szigorúan műemléki irányból nézve pedig ugyan mindig vannak és lesznek dolgok a mérleg mindkét serpenyőjében, az összkép és a legtöbb részlet is egyértelműen pozitív. A ház történetének újabb fejezetét egy szép, tiszta lappal lehet megnyitni.

                                                                                    ***

Schmahl, Ybl és Schickedanz Lotz mesterrel tartott operaházi egyeztetését követően még kihasználták a fennmaradt időt és mielőtt visszatértek volna a Múzeum utcába, 1883 augusztusában együtt siettek át az Eötvös utca sarkára, hogy megnézzék a használatbavételi engedélyt éppen megkapott Haggenmacher-palotát. Egy ideig szótlanul álltak a páratlan oldal előtt húzódó szervízút és a fő útpálya közötti sétányon, majd Ybl egy szó nélkül megindult a Sugárúton át, nyílegyenest a nyitott kapu felé. Munkatársai lábukat kapkodva próbálták követni a konflisok, kocsik és biciklik közt ugrálva. Mikor felocsúdtak, látták, ahogy Ybl szokásához híven sétapálcájával ütögetve vizsgálta a lábazat és a földszint köveit, majd eltűnt a kapuban. Mire ketten utolérték, már várakozóan nézett feléjük és biccentett egyet Schmahl felé, majd hozzáfűzte: No, most már mindent tud, menjünk!

Kelecsényi Kristóf Zoltán

Szerk.: Pleskovics Viola