Ferrum irodaház – Kritika a Mesteriskola négy mesterének nézőpontjából

Az építészeti kritikának általában három előfeltétele van: az általános szaktudás, az elemzésre kerülő alkotás ismerete és a saját megítélői nézőpont megléte. A Gereben-Marián tervezőpáros által tervezett FERRUM irodaház  sajátos módon négy különböző nézőpontból kerül bemutatásra: a Mesteriskola kvartettjét Golda János, Jancsó Miklós, U. Nagy Gábor és Tomay Tamás alkotják.

2019. november 29-én a Mesteriskola építész kvartettjének témája a Gereben-Marián tervezőpáros Bp. XIII. Lomb utcai FERRUM irodaház emeletráépítéses bővítése volt. A beszélgetés résztvevői: Golda János, Jancsó Miklós, U. Nagy Gábor, Tomay Tamás építészek, valamint a Mesteriskola hallgatói és vezető építészei voltak. A beszélgetésről hangfelvétel nem készült, ezért az Építészfórum ismertetéshez a visszaemlékezés alapján íródnak a vélemények. A beszélgetés résztvevői megjelöltek egy számukra 10 pontos épületet, és ahhoz mérten pontozták 0-10 pont között a FERRUM irodaházat. A mesterek pontozásának az átlaga 8,75 pont volt. A hallgatóság – kb. 25 fő – a beszélgetés végén pontozta az épületet, annak átlaga 7 pont lett. A Mesteriskolás alkalmakon bevezetett szokás szerint a legmagasabb pontot adó résztvevő mondta el először a véleményét ill. indokolta a pontozását, itt is ezt a logiká követjük az írások közreadásánál.

2/31
A Lomb utca a 13. kerületben az átépítést megelőzően és a FERRUM irodaházzal

Tomay Tamás: Én most viszonyítási alapként Turányi óbudai emeletráépítésére adtam 10 pontot és ehhez mértem a beszélgetésünk tárgyát, amire szintén 10 pontot adtam. Nem foglalkoztam azzal, hogy érdemes volt-e, megérte-e megtartani a meglévő épületeket, sem azzal, hogy a Tervezői szándék ellenére, bár az ő közreműködésével, az utca és a belső udvar között többszintes üvegfal készült, megszüntetve a szabad átjárást, áttekintést.

Korábban, még az építés előtt, egy műtermi ismertetésen ragadott meg a terv makettjének igen erős állítása, úgy mondanám intencionalizmusa. Akkor úgy láttam, ez akár didaktikussá válhat, majd kiderül, gondoltam. A megépült bővítés, mely igazából foghíj beépítés is – és ez lényeges – végül építészeti gesztussá szelídült, okosan kijátszva-megkerülve az esztéticizmust, de az illusztrivitást meghagyva, a reklámtól elvárhatóan brutálissá fokozva, nagyvonalúságba csomagolva.

Ebben a nagyon heterogén környezetben rend lett, a sokféleség autonómiát kapott. Hogy ez a „didaktikus protézis" [1] (Reimholz Péter, 1986) lenne, kétlem. Tapasztalatom szerint a szándékok idővel eltűnnek, jó vagy rossz formák maradnak a helyükön, vagyis ha mégis, akkor, azt  U.N.G. esetleg kifejti.

Végül a 10 pontot a mű perfekcionizmusával indokolnám: ezen belül is azzal, hogy az új korten acél burkolat színel a régi-új vakolat síkjával, nincs tagozat, se negatív, se pozitív, nincs modor, bár van egy apró bátortalan takaró, ami előbb-utóbb magától lehullik.

Golda János: Pazár Béla miskolci Adeptus irodaházát választottam tízpontos viszonyításnak, és ehhez képest 9 pontot adtam a FERRUM irodaháznak.

Két évtizede épült kertvárosi, villaszerű, aszketikus téglaépülethez hasonlítom választott témánkat, az átalakuló Váci úti vegyes, ipari szövetben lévő telephely pontos, erőteljes gesztusokkal operáló, emeletráépítéses rekonstrukcióját. Almához a körtét. Önmagát magabiztosan hirdető, könnyen olvasható, kellemesen transzparens átmeneti és belső tereket kínáló téri világot vetek össze egy rejtőzködő, titkokat őrző, furán idegen, zárkózottan öntörvényű házzal. Jó léptékű belső udvar körül áramló, régit az újjal önfeledt körtáncban összefogó térfolyam az egyikben – a dolgozószobákat kétszintes centrális belső tér köré statikusan szervező rigorózus geometrikus alaprajzi elrendezés a másikban. Közös bennük az építészeti gondolat ereje és minősége, a strukturált, szerkesztő gondolkodás és az arra épülő megvalósítás profizmusa, de nagyon különböző a két megközelítés szellemi háttere. Totálisan másik világokhoz tartoznak. Pazár még mániásan hisz az építést és az építési helyhez való viszonyt öntörvényűen kifejező épület igazában, az egyéb vizuális jelek és üzenetek fölöslegességében. Húsz évvel később a Gereben-Marián ház ennél több is, kevesebb is. Meghatározóvá válik a program, a látvány, a beágyazódás, a sztori, a könnyed uralás, a laza hangulat, ami virtuális üzenetként is fontos, talán még fontosabb. Hirtelen a hirdetések boldog jövőjében találjuk magunkat és örökre elveszítjük a régi telephely szürke szabadságát. Szerencsére a szomszédos kétszintes vasbeton csarnok – mint többcélú rendezvénytér és parkolóház – kitágítja a képet és némi esetlegességet visz a történetbe, valamit visszahoz a régi telephely kiszolgáltatott életszerűségéből. Nagyszerű, profi munka, ami a bizonytalan jövőbe mutat, és csak az emiatti tanácstalanságom miatt 9, és nem 10.

U. Nagy Gábor: Részben áthágva, részben megfeledkezve arról a „játékszabályról", miszerint hazai építészeti mű legyen a referencia, Heinz Bienefeld Szent András plébániatemplomát (Wesseling-Keldenich, 1964) választottam a Gereben-Marián épületének értelmezéshez. Nyilvánvalóan sem a helyzet, sem a használat célja és jellege szempontjából nem adekvát a kettő, mégis – a jelentős mértékű „kiegészítés" és a beavatkozás előtti állapot építészetileg nem különösebben értékes volta miatt – relevánsnak éreztem az összehasonlításukat.

Gereben-Marián épületének három, számomra fontos – az alkotói módszerrel és az építészeti jelentéssel összefüggő – „tulajdonságát" emeltem ki a beszélgetésben. Ezek közül kettő aktuális, egy pedig inkább divatos viselkedések hordozója. Elsőként azt a kulturális jelenséget hoztam fel, ami a „tökéletlent", a „hiányost" vagy „sérültet" kijavító-kiegészítő elemet (eszközt, eljárást, stb.) teszi az alkotás és a kommunikáció legfőbb témájává, jelentéshordozójává[2]. Ez megjelenik a mára önálló programkörré érett protézis-designban, ami az érintettek társadalmi-kulturális emancipációján bőven túlmutat, és az úgynevezett „normális" biológiai-fizikai adottságokat, képességeket meghaladó lehetőségeket teremt meg. Ebben a „kulturális kommunikáció" hangsúlyos megjelenése az új elem.

A FERRUM Irodaház másik, aktualitásában fontos „tulajdonsága" összefügg azzal, amit Tomay Tamás „intencionalizmus"-nak[3] nevez. Magam ezt inkább annak a kortárs jelenségnek tartom, amiben a mű „egy-értelmű" olvasata már eleve része a műnek[4], úgy is, mint egyfajta algoritmus vagy tervezési módszer, de leginkább úgy, mint kommunikációs kényszer abban a világban, amiben a művek közvetítése leginkább képeken keresztül zajlik. Ez a képek általi kommunikáció azonban nem magát az építészeti művet, hanem az építészeti mű képét közvetíti. Ebben tűnik – meggyőződésem, hogy tévesen – különösen „hatékony" eszköznek az értelmezést felkínáló diagram és az ezt kiszolgáló, olykor hatásvadász építészeti fotó.

A harmadik „tulajdonság" a megbízó (és feltehetően a tervezők) által megfogalmazott „brand" – az iparinak vagy rozsdaövezetnek, mint identitást adó környezetnek, ugyanakkor a loftnak, mint divatstílusnak a sikerességére hajazó – pillanatnyisága. Ez, az „épp most" aktualitásában mozgó „piacbarát" jelleg teszi az épület új részeit, a perfektségükkel és profizmusukkal együtt sajátosan bemutatóteremszerűvé. Az épület szinte minden részlete egyformán „beszél" és eladni igyekszik magát.

Félreértés ne essék – Gereben-Marián FERRUM Irodaházát egyértelműen kiemelkedő épületnek tartom, a fenti, személyes „olvasat" célja az értelmezés. Egy olyan Bienefeld épület referenciájának a segítségével, ami több, mint ötven év távlatából tekintve is kívül tud maradni az említett „egy-értelmű"-ségen, vagyis az „időszerűség" múlandóságát meg sem érintve az „időtlenségében" létezik ma is[5].

Jancsó Miklós: Nem könnyű tízpontos emeletráépítést találni a Műegyetemen, keresni annál szórakoztatóbb. A K épület (Hauszmann Alajos, 7 pont) harmadik emelete (Csonka Pál, 9 pont) a továbbépítés észrevétlenségével tüntet. Az St épület (id. Janáky István és Farkasdy Zoltán, 10 pont) emeletráépítésének megoldhatatlan feladata (Farkasdy Zoltán, 8 pont) bárkin kifogott volna, hiába a se-tető-se-homlokzat ravaszkodás. 

A harmadik műegyetemi ráépítés lett végül a befutó, az L épület (Pecz Samu, 9 pont) északi teraszára tervezett, harsányan láthatatlan alumínium-üveg szint a hetvenes évekből. (A tervező Vizer Gizella, a magyar építészet ismeretlen katonája). A bővítés nélkülöz minden személyességet, a hibák és az erények is a korról szólnak. Tulajdonképpen nem érdemelne 8 pontnál többet, de kapott egyet azért, mert eredeti állapotában áll (lassan ötven éve nem költöttek rá egy fillért sem), és egy plusz pontot azért, mert (valakik, valamiért, hagyjuk is) el akarják tüntetni. 

A Lomb utcai FERRUM épületbővítésre 8 pontot adtam, és arról beszéltem, hogy a ház jó, de nem érdekes. Több olvasata van ennek a barátságtalan kijelentésnek. Gyakorló építészként drukkolok, hogy sikerüljön a koncepciót végigvinni, ne legyen beüvegezve az átjáró, maradjon minél üresebb a legfelső szint, és együttérzek, amikor ezek nem sikerülnek. Ismerős harcok ezek, de rajtunk kívül nem érdekelnek senkit. 

Tanárként olyan volt az épületlátogatás, mint bármelyik tervbemutatás. Megvannak az egyes részek, minden úgy van, ahogy a kis ábrán. Se több, se kevesebb. A kérdés, amitől az egész érdekes lehetne: mi van, illetve van-e bármi az építészeti koncepció mögött?

Bloggerként (magyarmalter) el vagyok kényeztetve. Vidéki házakat gyűjtök, válogatok és posztolok nap mint nap, túl a négyezrediken, még mindig élvezettel. Ezek a házak ritkán tökéletesek, de látni bennük valami… valami… mit is? Talán valami szemtelen őszinteséget. Amit kár lenne elvárni a műépítészektől.

--------------------------------

A Mesteriskola (MÉSZ Mesteriskola, ÉME Mesteriskola) 1953 óta működő, kétéves, rangos posztgraduális építészeti képzés Magyarországon. 1957–1992 között a Magyar Építőművészek Szövetsége (MÉSZ), 1992 óta az Építész Mester Egylet (ÉME) felel a működéséért. A képzés jelenleg a XXV. ciklusnál tart. 

A képzés fontos, hagyományos eleme a közös épületlátogatás, amit kritikai hangvételű megbeszélés követ. A kvartett sajátos épületkritikai forma, amit Tomay Tamás szervez a Mesteriskola tanárainak a bevonásával. A most közreadott szövegek tehát egy összeszokott szakmai közösségben elhangzott, szabad véleményformálás átiratai: a példák, utalások és a megnyilatkozások stílusa ebből adódóan sajátos.

A négy párhuzamos szöveg közreadásával az Építészfórum nem csak a FERRUM irodaházról való gondolkodást kívánja elmélyíteni, hanem a kritikai gondolkodás relativitására, a szemléletmódok közötti különbözőségekre és az alkotó építészek gondolkodásának a sajátosságára is fel kívánja hívni a figyelmet.

Somogyi Krisztina

[1] Reimholz Péter: Kronologikus implantációk és didaktikus protézisek. Magyar Éptőművészet 1986, 077/5

[2] Áttételesen és közvetve kapcsolódhat a több százéves restaurálási technikából származtatott kintsugi[2] vagy kintsukuroi és wabi-sabi[2] filozófiához is, ahhoz a  restaurálási gyakorlathoz, ami a törött cserép darabokat aranyporral kevert ragasztóval összeillesztve, a „tökéletlenség szépségét" fogalmazza meg.

[3] Ebben az összefüggésben a jelentése, hogy a szerzői szándék releváns a mű interpretációja szempontjából.

[4] Ahogy ma szinte „kényszeres" tartozéka egy-egy építészeti tervnek az a diagram, ami az azonnali és szinte minden értelmezési kihívást és szabadságot szükségtelenné tevő olvasatát is megadja a műnek.

[5] Ez először mintegy tizenöt éve fogalmazódott meg bennem, idézem: «Az építészet sajátszerűségében mindig is ott volt a két végpontba kifeszített húr – az „anyag" és az „idea" között. A szétesőként átélt modern kor divergenciája nem ezek további eltávolodásában mutatkozik – éppen ellenkezőleg – a végpontok vészes közeledésében, egybeesésében keresendő. Az anyagnak egy képzelt eszmény szerinti el-anyagtalanításában egyrészt, másrészt az ideának valamiféle egy-értelmű profán metódussal történő helyettesítésében. Félek viszont attól, hogy ez az „egy-értelműség" majd eltávolít a valóságtól, és egy másik, imaginárius létbe visz.»