Karácsony Rita hazájukból 1956-ban külföldre menekült magyar építészekkel foglalkozó sorozatának következő 3 része várostervezők munkásságát mutatja be, akik hazájuktól távol is főleg az urbanisztika területén tevékenykedtek. Első közülük Rákos János, aki az Amerikai Egyesült Államokban, New Jersey városában telepedett le és kapott munkát, de később dolgozott egy Szaúd-Arábia fővárosába, Rijádba tervezett új városrész kidolgozásán is.
Az ’56-os építészekről szóló kutatás interjúalanyai közül hárman is – Krivátsy Ádám, Rákos János és Téglás Csaba – városépítészettel kapcsolatos feladatokat kezdtek vállalni az észak-amerikai letelepedést követően.
Érdeklődésük azonban már korábban, a magyarországi műegyetemi tanulmányok idején az építészet ezen speciális területe felé fordult. Téglás diplomatervében egy új falu megtervezésével foglalkozott, Krivátsy másodéves korától dolgozott a Városépítési Tanszéken, ahol aztán tanársegédi pozíciót is betöltött. Rákos János pedig Weiner Tibor mellett nyert bepillantást Sztálinváros (Dunaújváros) tervezési folyamataiba.
A várostervezés az egyéni indíttatáson túl azért is lehetett vonzó a szocialista realista stílusdiktátum idején tanuló építészhallgatók számára, mert egyfajta kibúvót és biztonságot jelentett: a városrendezési, beépítési tervek esetében ugyanis a stílus ügyében kevéssé kellett állást foglalni.
Mindhárman főként meglévő amerikai belvárosok rendezésére kaptak megbízásokat pályafutásuk során, de új városrészek, üdülőtelepek kialakítására is adódott lehetőségük. A sorozat mostani részében, a várostervezők közül elsőként Rákos János visszaemlékezését olvashatjuk, melyben sok szó esik az egyik legizgalmasabb munkájáról: a Szaúd-Arábia fővárosába, Rijádba tervezett új városrészről.
Ez az 1977-es terv végül papíron maradt, ám több szempontból is érdeklődésre tarthat számot: a tervezésben egy másik ’56-os építész, Safáry István is közreműködött; a variálható alaprajzzal kialakított lakóépületeket helyszíni előregyártással készített elemek alkotják; a városrendezési tervet alapjaiban meghatározta a fókuszpontba helyezett minaret, a zöldterületek jelentős aránya, illetve a szennyvíz újrahasznosításának biztosítása. A jórészt önellátásra tervezett városrész bejárata mellett egy 16 emeletes víztorony-lakóházat helyeztek el, mely a terület könnyen beazonosítható építészeti jeleként is funkcionált volna. A rendezési tervet közelebbről is megismerhetjük a visszaemlékezést illusztráló, Rákos János által küldött képek segítségével.
Rákos János (Budapest, 1929–) visszaemlékezése
_telefonbeszélgetés 2016. október 5-én
_kiegészítések 2016. november 30-án és 2017. január 25-én
Magyarországi emlékek
Az egyetemi évek alatt bekövetkezett, különösen jelentős, kedvező vagy zavaró események nem hagytak érzékelhető nyomot emlékezetemben. Kardos György, Rados Jenő, Perényi Imre, Pelikán József és Csonka Pál voltak legmeghatározóbb professzoraim, de Pogány Frigyes volt az, aki a legnagyobb hatással volt rám, kiváló oktató volt. Kedvence talán az olasz reneszánsz volt, ő és Kardos György is azt gondolhatták, hogy a szocialista realizmushoz hasznos lehet ez a stílus kiindulási alapnak. Perényi Imre tárgya, a városépítészet volt a legvonzóbb számomra. A Lakóépülettervezési Tanszéken Olasz Lóránt, a Weichinger-tanszéken pedig Jurcsik Károly tanársegédek sokat segítettek nekem az egyetemi évek alatt.
Az egyetem mellett csökkentett óraszámú állásom is volt a Lakóépülettervező Vállalatnál (LAKÓTERV). Weiner Tibor, nagy befolyású építésznél dolgozhattam. Weiner az 1920-as években kivándorolt Moszkvába, majd pedig onnan Chilébe. Idealista kommunista volt; mikor Magyarország a háború után kezdett feléledni, hazajött, a rendszer szempontjából a legmegbízhatóbb építésznek számított. Ha a párttal kellett egyezkedni, Weiner volt a megfelelő ember erre a célra. Chiléből jött haza Magyarországra, ugyanis a Szovjetunióban, az 1930-as években elkezdték az értelmiségieket mellőzni, majd üldözni, így Moszkvából Chilébe emigrált.
Ő vett fel a Lakóépülettervező Vállalatnál lévő osztályába, ahol az újonnan épülő Sztálinváros (Dunaújváros) tervei készültek, melynek főépítésze lett. Tulajdonképpen az egész vállalkozás az ő kezében volt. A tervezés alapelveit Weiner határozta meg, a város szerkezetét ő tervezte meg, a részletek kidolgozásában pedig többekkel együtt magam is közreműködtem. (publikáció: Építészet és tervezés Magyarországon 1945-től 1956-ig, Magyar Építészeti Múzeum kiadványa, 1992, 89. oldal.) A mellette töltött időszak sokat segített tanulmányaim szempontjából is, sokat tanultam az irodában az építészet és a tervezési folyamat gyakorlati megközelítéséről. Feladatom többnyire az volt, hogy vázlattervből kiviteli tervet készítsek, elsősorban mint rajzoló dolgoztam. A legtöbbet nem is az által tanultam az irodában, amit én magam végeztem, hanem amit láttam az iroda működésével kapcsolatban magam körül. Weiner jó ember volt, és mikor kiderült, hogy mégsem a kormány ideáljait elégségesen magáévá tevő kommunista, lassacskán félretették, mellőzték.
Diplomatervemet – a Perényi Tanszéken – az Árpád híd budai hídfőjénél lévő területre készítettem: egy lakótelepet terveztem. A megvalósult épületegyüttes végső tervezője bizonyos részleteket át is vett diplomatervemből. Diplomatervem témájából is látható, hogy a beépítési és városrendezési tervek készítése érdekelt a leginkább. Azt gondoltam – már Amerikában –, hogy ha majd városépítészként dolgozom, beépítési terveket fogok készíteni, ami nem igazán vált be.
1956-ban, mielőtt elhagytam Magyarországot, befejeztem és otthagytam egy sztálinvárosi épület kiviteli terveit Weiner Tibor asztalán, ez a főtéri ház aztán meg is épült.
Újrakezdés az Amerikai Egyesült Államokban
Az ország elhagyását követően 3-4 hónapot dolgoztam Bécsben, az amerikai követségen, valamennyire ugyanis tudtam angolul és így tolmácsként alkalmaztak. Az Amerikába igyekvő magyar kivándorlók kihallgatásában segédkeztem, nagyon ügyeltek arra, hogy kommunista beállítottságú személy ne léphessen be az USA-ba. Az International Rescue Committee (IRC) nevű védnökszervezet segített nekem és családomnak a kivándorlásban és fedezték az utazás költségeit. 1957 elején érkeztünk meg Amerikába, New Jerseybe kerültünk egy hajdani, már nem aktív katonai kiképző- és átmenőtáborba. Egy barakkban helyeztek el, ahol kihallgattak. Ekkor derült ki, hogy egyetemet végeztem. Az Amerikai Tudományos Akadémia (National Academy of Siences) vett ezután a szárnyai alá, kérdezték, hogy mivel szeretnék foglalkozni, mondtam, hogy városépítészettel. Így végül egy várostervező irodában kaptam állást New Jerseyben, ahol barátságos, segítőkész fogadtatásban volt részünk.
New Jerseynek 8,8 millió lakosa van, 19 200 km2 alapterületű, 21 járásból (county) és 565 önálló önkormányzatból áll. Vállalatunk, melynek később társtulajdonosa lettem, ezeknek az önkormányzatoknak készített alkalmanként általános rendezési és beépítési terveket. A Robert Catlin and Associates International vállalat alapító tulajdonosa Robert T. Catlin volt. Nem volt építész, várostervezőként végzett 1950-ben a Michigan State University-n. Egy várostervező Amerikában egészen mással foglalkozik, mint Magyarországon: gazdasági, szociális, területbeépítési kérdésekkel, a magasépítéshez nincs köze. A vállalatnál magamon kívül nem volt építész, így minden munkát – pl. részletes beépítési javaslat –, amihez építészi tevékenység volt kívánatos, én vállaltam, hiszen más nem értett hozzá.
A vállalati tervező munkatársak mindegyike a számos kliens város valamelyikének – egynek vagy többnek – volt a felelőse, melynek minden felmerülő ügyét, mint pl. általános rendezési és zónatervek készítése, jóváhagyásra benyújtott építési tervek elbírálása, intézte. Ilyen módon én egy időben cirka 5 várost voltam képes kiszolgálni. Egy általános rendezési és zónaterv elkészítése 12-18 hónapot vett igénybe. Ennek a folyamatnak legelső feladatát egy erre specializált kolléga végezte, aki bejárva a város összes utcáját minden egyedi terület-felhasználás, -beépítés típusát, jellegét, részleteit, az egyes telkek mindegyikére egy nagyméretű térképen feljegyezte.
Egy másik térképre került az egyes területek, körzetek fennálló, túlnyomó vagy kívánatos felhasználása (egy- vagy többlakásos lakóterület, kereskedelmi vagy ipari negyedek, telekméret, laksűrűség). Egyéb adatokhoz pedig – mint pl. a népesség száma – hozzá lehetett jutni az elöljáróságokon. Amennyiben valamelyik városnak, melynek szerződéses tanácsadója voltam szüksége volt egy új vagy részben revideált zoning ordinance-re (zónaterv), vagy egy új master planra – az az én feladatom volt.
A tervek beiktatását, törvényerőre emelését a városrendezési tanács által nyújtott, kötelezően előírt nyilvános bemutató, hozzászólási lehetőség (public hearing) előzte meg az érintett lakosság részére. Meghirdettük a közmeghallgatást egy tornateremben vagy tanácsteremben, ahol a köz megjelent, persze általában főleg azok jöttek el, akik nem értettek egyet valamivel. Minden önkormányzatnak van városrendezési tanácsa, amely a public hearing alkalmával általában azt mondta, hogy a kérdéseket, hozzászólásokat a városrendezési tanácsadóhoz – mármint hozzám – kell intézni.
Volt egy olyan alkalom is, mikor úgy nézett ki, mintha meg akarnának lincselni. A városrendezési tanács semmiképp sem szeretett volna népszerűtlen lenni, így azzal védekezett, hogy én javaslom a terv szentesítését, és nem vállalták, hogy annak minden elemével ők már előzetesen egyetértettek.
A városrendezési tanácsok döntöttek a területeik megfelelő hasznosításáról, és arról, hogy milyen épületfajták engedélyezhetők a város egyes meghatározott területein. E célból zónaterveket készítettünk, amelyekben lefektettük, hogy milyen megkötésekkel, milyen hasznosítású épületeket lehet az adott város egyes szomszédságaiba telepíteni. Hol épüljenek üzletek, ipartelepek, egy- és többlakásos házak. E célból rendelettervezeteket dolgoztunk ki, ezeket emelte aztán törvényerőre az önkormányzat.
Ezeket a szolgáltatásokat mint államilag hivatalosan képesített városrendezési tanácsos (planning consultant) nyújtottam, számos városban. Ugyancsak a tanácsnak nyújtandó szolgáltatás része volt jelen lenni a hatóság havi vagy kéthetenkénti ülésén, ahol az építési kérvényeket, kérelmeket tárgyalták. Mi vizsgáltuk, elemeztük és kiértékeltük, hogy a tervek mennyiben felelnek meg az előírásoknak. Átnéztem a benyújtott terveket, véleményt írtam róluk, össze kellett foglalnom, hogy milyen észrevételeim vannak az adott tervvel kapcsolatban. (…)
Miután a városrendezési tanács ismerteti a szükséges változtatásokat, a kérelmező benyújtja a megfelelően kijavított terveket, melyeket ismételten felülvizsgálva újabb szakvéleményt írunk. A tanács következő ülésén a terveket a szakvéleményekkel együtt tárgyalják, megállapítandó, hogy a revideált terv kielégíti-e a követelményeket. Így gyakran előfordul, hogy ez a gyakorlat több hónapos folyamattá nyúlik, mire jóváhagyásra kerül. Sőt, ha a vélemények kielégítetlenek, az ügy bíróság elé kerülhet. (…)
Az üléseken felülbírált terveket, kérvényeket sokszor nem találtam megfelelőnek és alternatív javaslatot készítettem. Az állam 565 városából tucatnyi városnak, településnek voltam szerződéses konzultánsa az említett szolgáltatások nyújtására, amelyekről rendszeresen jelentek meg publikációk a helyi lapokban.
Magyar irodában annak idején dolgozni teljesen más volt, mint egy amerikai munkahelyen: a magyar irodák mindegyike köztulajdonban volt. Míg a privát, így az amerikai vállalkozások esetében a haszon az elsődleges kívánalom. Itt általában a vállalkozások nem vagy csak részben fizetik az egészségbiztosítást, nincs hozzájárulás az étkeztetéshez, minimális a fizetett szabadság. Ilyen körülmény a magyarországi gyakorlatban akkoriban nem létezett.
Irodánkban változó számú, általában 10 alkalmazott dolgozott, a vállalat társtulajdonosa voltam, egészen addig, amíg a meghatározó cégrészvényes nyugdíjba nem ment, ekkor, az 1990-es évektől kezdve önállóan vezettem az irodámat. A fent részletezett városrendezési feladatok mellett – ritkábban – készítettem építészeti terveket lakó- és irodaépületekre is. A saját házamat is részben magam terveztem, amit egy befektetőtől vásároltam meg 1964-ben. Ez a befektető ötféle típusú családi ház építését kínálta, ezekből vettem meg az egyik modellt, melyet részleteiben áttervezve építtettem meg. Nem vettem volna meg az ingatlant, amennyiben a befektető nem tette volna lehetővé számomra, hogy módosítsak a terveken. Eltérően a magyar gyakorlattól, Amerikában szinte minden ház fából épül, ez is faszerkezetes ház, kivéve az alapozást és a pincefalakat, amik betonblokkokból készültek. A ház burkolata szigetelt alumíniumlemez. (…)
Várostervezési munkák
A városrendezési feladataim közül Somerville volt az egyik legnagyobb munkám New Jerseyben. Denville, Rockaway és Mendham is jelentősek voltak. Az utóbbi városban 25 évig voltam szerződéses konzultáns. (…) Első szerződésem Washington, New Jersey-ben volt, ahol konzultánsként dolgoztam a megközelítőleg 5000 lakosú városban. Annak idején az irodánk előbb Rockaway-ban, majd Denville-ben volt.
Az általános rendezési terveket nagyméretű, kb. 1 m x 2 m-es lapokon rajzoltuk, akkoriban még kézzel. Az önkormányzatok részére ezekről kicsinyített másolatokat készítettünk, melyekről a magyarázó szöveggel együtt kiadványok készültek több száz példányban népszerűsítésre, terjesztve a lakosság körében.
Az egyik legösszetettebb tervet külföldre készítettük. Úgy nézett ki, hogy megbízást kapunk egy új városrész tervezésére Szaúd-Arábia Rijád városában. Az egész városrész terveit mi készítettük el, ez volt számomra az egyik legérdekesebb munka. Szaúd-Arábiában külföldinek nagyon nehéz üzletet kötni, különösképpen az eltérő kulturális beállítottság miatt. Nekünk ez sok munkát, költséget jelentett, ennek ellenére az üzletkötés meghiúsult. Végül egy helyi vállalkozás valósította meg – nélkülünk – a terveket.
Az Interplan egy vagy több szakterületet képviselő vállalatok konzorciuma volt, amit a szaúd-arábiai terv végrehajtására hoztunk létre. Miután óriási volt a feladat, szükség volt arra, hogy más szakmákat is bevonjunk. A kontaktus eredetileg egy építész céghez jött be, a Poray-hoz, ők felvették velünk a kapcsolatot, mi meg beszerveztük a többi vállalatot. A terv városépítészeti részét lényegében magam készítettem és én végeztem a szervezést és az összeköttetést, egyeztetést a különböző vállalatokkal. A magasépítészeti tervet és az alaprajzok kidolgozását az építész cégen belül Safáry István, hajdani évfolyamtársam vállalta.
Poray – aki maga is lengyel származású volt – bevont a munkába egy nagyon tehetséges lengyel építészt is, akinek volt egy saját találmányú szerkezeti megoldása, előregyártott elemekből. A lengyel építész munkája, az általa kidolgozott szerkezeti szisztéma alkalmazása hatásosan befolyásolta az építészeti jelleget, az épületek homlokzati megjelenését. Nem volt elvárás, hogy kapcsolódjunk a helyi építési szabályzatokhoz. Nemcsak a szerkezet volt egyedi, különleges megoldást javasoltunk a vízellátásra is – a szennyvíz újrahasznosításával. Safáry nagyon sok rajzot, látványtervet készített. A modellezéssel, ha jól emlékszem egy hivatalos modellkészítő céget bíztunk meg, persze mi is készítettünk modelleket.
Az 1956-ban Amerikába menekült magyarok közül a már említett Safáry Istvánnal tartottam szoros kapcsolatot. Privát épületeket, összeférhetetlenség elkerülése miatt nem tervezhettem azokba a városokba, ahol konzultáns voltam, így Safáry István kollégámat ajánlottam építészként.
Safáry kollégával együtt terveztünk például egy nagy szállodát Ammanba, Jordániába. A vázlatterveket elkészítettük, és úgy volt, hogy megbízást kapunk a kiviteli tervek elkészítésére is, és arra, hogy végigvigyük az építkezést. De azzal, hogy átadtuk a vázlatterveket, a mi részünk befejeződött, a terveket odaadták egy helyi építészirodának Ammanban, hogy ők vegyék át a tervezést. Mi egy fillért sem kaptunk, de nem tudtunk mihez kezdeni, helyben ügyvédet fogadni többe került volna, mint amennyi pénz befolyt volna a munkából. A sokemeletes szálloda majdnem szemben található a királyi palotával, a főútvonalon, ami a repülőtérről a belvárosba vezet.
A később Ybl-díjjal jutalmazott Szekeres Józseffel, illetve Safáry Istvánnal közösen készítettünk pályázati terveket az egyetemi évek alatt, az egyikkel első díjat nyertünk. [Az Építőipari Műszaki Egyetem bővíthető családiház tervpályázatán I. díjat nyert terv. Magyar Építőművészet 4 (1955) 11–12. 341.] Ennek bővíthető családi ház volt a témája. A bíráló bizottság vezetője Farkasdy Zoltán, elismerten nagy tehetségű tervező építész volt. Kis alapterületű lakás címmel Safáry Istvánnal és Szekeres Józseffel írt rövid tanulmányunk ugyancsak a Magyar Építőművészetben (1956/6. szám, 188–194.) jelent meg. (…)
A mai napig emlékezetes számomra a következő történet. Amikor első napjainkat a betelepülő magyarok számára újra megnyitott katonai táborban töltöttük, kijött hozzánk az Amerikai Tudományos Akadémia közreműködésével egy városrendező, aki rögtön fel is vett az irodájába, melynek évek múltán egyik társtulajdonosa lettem. Kihozott a táborból és biztosított számunkra egy lakást is. Az ’56-os magyar forradalom Amerikában nagy szenzáció volt akkoriban, 200 ezer magyar hagyta el az országot, ebből kb. 50 ezer betelepülő magyar befogadására volt keret az Egyesült Államokban.
Mikor beköltöztem az első lakásunkba, akkori főnököm – későbbi társam – összehívta a szomszédokat, ismerősöket, hogy meséljek nekik a második világháborúról, Budapest ostromáról és a forradalomról. A háború alatt szörnyű körülmények uralkodtak Budapesten a rombolás, háborús pusztítás mellett: nem volt élelmiszer, víz, villany sem. Éheztünk, megfagyott, döglött ló húsát voltunk kénytelenek megenni, hogy ne haljunk éhen. Rendkívüli megpróbáltatás volt számunkra ez az időszak. Elmeséltem tehát élményeimet, mire az egyik nő a társaságból azt kérdezte, hogy ha villany se volt, ezek szerint a fridzsiderben megromlott a tej és a vaj?
Ugyanis az USA-ban minimálisak voltak a háborús megszorítások, emiatt távoli, irreális és követhetetlen volt számukra a történelem realitása alapján történetem, nem értették az akkori budapesti körülményeket. Maradandó és furcsa emlék volt számomra az amerikai tisztánlátás hiánya, hiszen akkoriban hónapok óta nem láttunk szerényebb élelmiszert sem, különösképpen nem vajat vagy tejet.
Karácsony Rita
A képeket Rákos János bocsátotta a szerző rendelkezésére a 2016–2017-ben lezajlott kutatás alkalmával.
Szerk.: Winkler Márk
