Vajon milyen lehetett ´56-ban egy frissen diplomázott fiatalnak, mindössze egy hátizsákkal a vállán nekivágni az ismeretlennek? És milyen lehetett ezután Budapesttől 7000 km-re új életet kezdeni? Sáfrány Sarolta története nem egyedülálló a 20. századi magyar történelem viharában, azonban ritkán olvashatunk ilyen érzékletes és átélhető visszaemlékezést. Folytatódik Karácsony Rita ´56-os sorozata!
1956-ban hetvennyolc építészmérnöknő kapta meg diplomáját a budapesti Műegyetemen. Ebben az évben összesen 434-en végeztek az Építészmérnöki Karon, tehát a frissdiplomások mintegy húsz százaléka volt nő. Közéjük tartozott Sáfrány Sarolta is, aki az októberi forradalmi eseményeket követően az Amerikai Egyesült Államokban telepedett le.
A New Jerseyben kialakított menekülttáborban hamar rádöbbent arra, hogy elsődlegesen nem is az angol nyelv és az angolszász mértékegységek ismeretének hiánya, vagy a magyarországitól eltérő építkezési szokások jelentik a legnagyobb nehézséget az új környezetben, hanem hogy nőként szeretne saját szakmájában elhelyezkedni. Míg a szocialista Magyarországon egyáltalán nem jelentett gondot, hogy egy hagyományosan „férfiasnak" számító pályát választott, addig Amerikában még az 1950-es évek második felében sem nézték jó szemmel, ha egy nő házak tervezésével, és nem lakberendezéssel, belsőépítészettel foglalkozott.
Sáfrány Sarolta ennek ellenére számos lakóház, középület, templom tervezésében, kiviteli terveinek elkészítésében vett részt negyven év alatt. A feladatokat kisebb-nagyobb irodák alkalmazottjaként, később társaként oldotta meg, melyek során mindig a tökéletességre, minőségre törekedett – ez a hozzáállás még a Magyarországon töltött középiskolai és egyetemi tanulmányok idején alakult ki benne.
Sáfrány Sarolta (Charlotte Sivo) visszaemlékezése
_online videó-beszélgetések 2016. szeptember 29-én és október 2-án
_kiegészítések 2017. április 19-én
Akik külföldről jöttek Amerikába, mindig nagyon keverik a nyelveket. Most próbálok teljesen magyarul beszélni, és mikor a húgomat látogattam meg Pesten, akkor is ügyeltem arra, hogy ne keverjem a nyelveket. Ha valami nem jutott eszembe, akkor a húgom segített ki, hogy hogyan mondják a keresett szót magyarul. Itt viszont nem törekszünk erre, mert mind a két nyelvet beszéljük, és emiatt teljesen keverjük, ami tudom, nem helyes, de így sokkal könnyebb, és ráadásul vannak olyan szavak, amelyek magyarul sokkal jobban hangzanak, és vannak olyanok, amelyek angolul. Rászoktunk arra, hogy a szavakat azon a nyelven mondjuk, amelyiken jobban hangzanak. Mondok erre egy példát: azt szoktam kérni a férjemtől, hogy lennél olyan szíves kivinni a garbage-ot? A garbage a szemét, de jobban hangzik garbage-nak, mert, ha azt mondom, hogy szemét, nem látom azt a szemetet annyira szörnyűnek a szemem előtt. Minden magyar ismerősünknél így megy ez, persze ha a csoportba bejön egy amerikai, akkor az egész társaság elkezd angolul beszélni.
Az egyetemi évek
Budafokon végeztem a gimnáziumot, ami eredetileg premontrei iskola volt, majd államosították. Mikor végeztem, már államosított gimnázium volt. Az utca neve mindig változott, volt Pentz Károly utca, Anna utca. Mi is ott laktunk, a Törley-kastélytól nem messze. A kastély mellett állt a Sacelláry-kastély, amit átalakítottak tüdőszanatóriumi épületté, édesanyám itt dolgozott. Mint alorvos kapott bent lakást az iroda mellett, ott éltünk együtt.
Gimnazistaként még arra gondoltam, hogy vegyész leszek, ugyanakkor nagyon szerettem rajzolni. A gimnázium utolsó évében elvittek minket a Műegyetemre, először megnéztem a vegyészeti képzést, de rájöttem, hogy nem bírom a laboratóriumban terjengő borzalmas szagot. Átmentem megnézni az építészmérnöki képzést is, és mivel nagyon szerettem rajzolni, rögtön eldöntöttem, hogy odamegyek. De akkoriban az állam határozta meg, hogy ki hol tanulhat tovább. Mivel kitűnően érettségiztem, és nagyon szerettem a matematikát, fizikát, így a Pázmány Péter Tudományegyetemre vettek fel, matematika-fizika szakra.
Nem volt választásom, így végigjártam az első évet, utána – segítséggel – sikerült átkerülnöm a Műegyetemre, ami azt jelentette, hogy elölről kellett kezdenem a tanulmányaimat, évet kellett ismételnem. De a matematika, fizika itt is jól jött. Öt évig tanultam a Műegyetemen, 1956. május 24-én védtem meg a diplomámat. Nagyon jó volt műegyetemi hallgatónak lenni, körülbelül hatszázan kezdtünk akkor, a második évben lehetett választani, hogy valaki építőművész vagy építőmérnök szeretne lenni. Mivel matematikából és fizikából is jó voltam, így a mérnökit választottam. A harmadik évben lehetett egyébként városrendezésre is szakosodni.
A Műegyetemen voltak olyan előadások, amelyeken több százan ültünk bent, a tankörökben pedig 23-30 hallgató tanult. Az egyik tervezési tankört egy építészmérnök vezette, aki emellett irodában is dolgozott Budapesten.
Mikor kész volt az egyik tervem, rajzoltam hozzá egy kovácsoltvas kerítést is. Odajött a tankörvezető, megnézte – jó, hogy a kovácsoltvas kerítés nem az épület, de ha valamit megrajzolunk, akkor több energiát kell belefektetni, hogy az is tökéletesen nézzen ki, mert az is hozzátartozik az épülethez. Akkor döbbentem rá, hogy nem lehet elnagyolni a dolgokat, minden részletét ki kell dolgozni a tervnek.
Mindent tussal kellett kihúzni, időbe telt, amíg elkészítettük a rajzokat. Először megrajzoltuk ceruzával a vonalakat, aztán ki kellett húzni tollal, tintával. A tollaim még mindig megvannak. Nem volt szívem még kidobni ezeket, pedig már használhatatlanok. Mikor menekültem, nem vihettem magammal kedvelt tárgyaimat, de később, mikor hazamentem látogatóba, elhoztam őket. Ma már sokkal könnyebb minden, pláne a számítógép megjelenése óta. A számításokat mi még logarlécen végeztük, ma már ez nekem is olyan, mint egy ősvilág.
Az első évben csak írnunk kellett egy speciális tollal és tintával az abc-t, vagy csupa „a" betűt. Nem tudom hányszor visszadobta a tanár a munkámat, hogy ez még nem tökéletes. Tehát ha az ember csinál valamit, akkor annak igenis hibátlannak kell lennie. Rengeteg ehhez hasonlót tanultam a Műegyetemen. Magyarországon, amikor az ablakszerkezetről tanultunk, akkor annak a fa ablaknak a metszetét tökéletesen kellett tudni, ismerni kellett a méreteit.
Amerikában ez másként volt, mert itt különböző vállalatok gyártanak különböző ablakokat, ma már nem is jellemző a fa ablak – helyette alumínium, vas, műanyag van. Senki sem tudja, hogy az hány inch stb. Más volt, amit kint tanultam, mást kellett tudni Amerikában, de Magyarországon megtanítottak arra, hogy ha valamit csinálok, annak kifogástalannak kell lennie. Ezt sosem fogom elfelejteni, és mindig erre törekszem, talán a főnökeim ezért is voltak velem megelégedve.
Néhányszor visszamentem Európába építészmérnöki túrákra, így voltam Olaszországban, Franciaországban, Görögországban és Angliában. Egyetemistaként tanultam az Akropoliszról és más épületekről, de sosem remélhettem, hogy ezeket valaha is látni fogom élőben. Akkor nyugatra nem lehetett kimenni. Innen Amerikából tudtam visszamenni, hogy mindezt megnézhessem. Kicsit irigykedem is a mostani magyar fiatalokra, hogy könnyen el tudnak utazni mindenfelé, ha van elég pénzük.
Az utolsó egyetemi évben döntenem kellett, hogy mi legyen a diplomatervem. Lehet, hogy azért, mert az abc végén voltam, a jó témák már kifutottak. Kérdezték, hogy lenne-e valami saját ötletem? Volt, ugyanis – ahogy már említettem – édesanyám tüdőszakorvos volt a budafoki Tüdőszanatóriumban. Tervezték, hogy építenek majd egy új szanatóriumot a hegy tetejére. Megkaptam a rajzát a területnek, megengedték, hogy oda tervezzek diplomamunkaként egy szanatóriumi épületet. Két nappal hamarabb készen voltam a diplomatervemmel, legalábbis azzal a résszel, ami a követelményben szerepelt. Nagyon örültem neki, hogy leadhatom és elfelejthetem, bevittem az egyetemre a tanársegédnek, aki megnézte, és jónak találta, de mivel még volt két napom, azt mondta, hogy dolgozzak vele tovább. Két nagy rajzot kellett elkészítenem két nap alatt, ezek ugyan nem voltak kötelező munkarészek.
Kedvelt professzorom, Csonka Pál – aki a statikát tanította – vezette a diplomavédést, ami nagyon jól sikerült. Időben végeztem, a legelső csoporttal. Nagy szerencse is volt ez, nem tudom, hogy nem féltem volna-e eljönni Magyarországról amiatt, hogy még nem fejeztem be az egyetemet. De ez a kérdés így fel sem merült. Június 1-jétől már dolgoztam a Postahivatal Távbeszélő Központjában. A budafoki Tüdőszanatórium a Postahivatal igazgatóságának tulajdonába tartozott. A Távbeszélő Központ irodája bent volt Pesten, ott dolgoztam öt hónapig, egészen addig, míg kitört az októberi forradalom. Budafokról hévvel jártam be Pestre.
Tulajdonképpen csak azért jöttem el Magyarországról, mert nem bírtam a háborút, pedig igazán magyarnak éreztem magam. Sajnos keresztülmentem a II. világháborún is, édesanyámmal és a húgommal négy évig éltünk Kolozsváron, majd onnan is mint menekültek jöttünk el egy vagonban. Aztán pedig jött a forradalom – nem bírtam már a bombázást, hogy mindig le kellett menni az óvóhelyre. Fiatalokkal indultam hát útnak, akik ugyancsak akkor végezték az egyetemet Budapesten, autóstoppal, amit soha életemben nem csináltam azelőtt. (…)
1956 és a menekülés
Nem mondtam meg édesanyámnak, hogy eljövök, csak a húgomnak szóltam, aki akkor már két hónapja házas volt. Persze elájult, hogy elindulok csak úgy, minden nélkül. A minden nélkül azt jelenti, hogy abban a ruhában, ami rajtam volt, és egy kis táskával. A forradalom alatt akkoriban szinte nem lehetett mást kapni az üzletben, csak csokoládét. Amit egyébként nagyon szeretek. Rengeteg csokoládét tettem be a kis táskába, hogy majd ezzel tartom magamat életben. Elindultam, de nem gondoltam arra, hogy hegyeken keresztül fogok gyalogolni. Kiválasztottam egy kényelmesnek tűnő cipőt. Tudatlan voltam, mert Magyarországon korábban sosem kirándultunk, szóval felvettem egy cipőt, ami majdnem olyan volt, mint egy papucs.
Gimnáziumi volt osztálytársammal indultunk el ketten november 19-én a Móricz Zsigmond körtérről. Egy nagy autó elvitt minket a Balatonig. Ott egy másik nagy teherautóra szálltunk fel, ami épp egy halottat szállított egy nagy koporsóban. A sofőr bíztatott, hogy üljünk be hátra, ott utaztak már hatan. Nyolcan ültünk a koporsó körül. Zalaegerszeg felé vitt minket az autó. Az egyik faluban megálltunk, a temetőbe bevitték a koporsót a férfiak, majd a sofőr elvitt minket a házához, az éjszakát ott tölthettük. A férfiak az istállóban aludtak, én pedig kaptam egy padkát a konyhában, ott tudtam lefeküdni.
Másnap reggel felültünk egy szekérre, az erdőig mentünk, ahol leraktak minket. Sofőrünk figyelmeztetett bennünket, hogy ketten-hárman menjünk, vigyázzunk, ne nyolcan, mint egy csoport. Nyolcunk közül egyikünknek volt térképe, a másiknak iránytűje, a harmadiknak egy lámpája, így indultunk tovább nyugat felé. Kora reggel az erdőnél gyönyörű volt a táj, olyan volt akár egy festmény – nem is láttam ennyire szépet korábban. Egész nap mentünk, fel a hegyre, le a hegyről. Estefelé megállított minket egy férfi – azt hittük, hogy már a határnál vagyunk. Valószínűleg csak pénzt akart tőlünk, azt mondta, hogy elvezet minket a határig, csak adjuk oda a pénzünket. Valamennyit adtunk neki, persze mindenki megtartott egy keveset. Átvezetett minket egy erdőn, mondta, hogy nem messze már ott lesz a határ.
Mikor odaértünk, egyből láttuk, hogy még Magyarországon vagyunk. Építészmérnökként tudtam, hogyan néznek ki a magyar, és hogyan az osztrák házak és falvak. Annyit azért segített, hogy a faluban melyik családot keressük majd meg. Ott a szépszobában a férfiak lefeküdtek aludni, én pedig ismét kaptam egy padkát. Kaptunk vacsorát is, valamit mindig tudtunk enni, ha mást nem, a csokoládét. Már november volt, fagyott volt a föld. A bokám a két napi gyaloglás után úgy nézett ki, mint egy zongoraláb.
November 19-én reggel indultam el tehát Budapestről, a Móricz Zsigmond körtérről és 21-én éjszaka 11 órakor léptük át nyolcan a magyar-osztrák határt. A határ mentén kiürítettek helyiségeket, méghozzá kocsmákat. Itt fogadták a menekülteket. Úgy tudtuk, hogy aznap tízezer ember lépte át a határt. Két napig ott ültünk a földön, az osztrákok sorba állítottak minket, mintha katonák lettünk volna, és elvittek egy helyre, ahol mindenki kapott két szelet margarinos kenyeret és egy bögre kávét. Naponta háromszor kaptunk élelmet. A mi társaságunkból mindenki egyedülálló volt, nem volt nyolcunk közt házas ember. Először mindig a házasokat, főleg a gyerekeseket vitték el. A végén buszba tettek minket is, és elvittek egy kis osztrák faluba, Gradesbe.
Egy 14. században épített kastélyban szállásoltak el, aminek nagyon vastag falai voltak, és borzalmas hideg volt bent. Két hetet töltöttünk itt. Az osztrákok főztek nekünk, de a magyar férfiak fellázadtak, hogy engedjék meg, hogy a magyar nők főzhessenek ugyanabból az alapanyagból, mert a magyarok egész másként főznek. A férfiak boldogok voltak, mert végre jót ehettek.
Én főzni nem tudtam, nekem a mosogatást kellett vállalni. De mindegy is volt, az ember örült annak, hogy élt. Volt ott egy nagy helyiség tele ágyakkal, nem számított, hogy ki kicsoda, férfi-nő. A fürdőszobát úgy alakították át, ha nem volt külön férfi és női illemhely, hogy elválasztották egy nagy lepedővel, az egyik oldalát a férfiak, a másikat a nők használhatták – kezdetleges körülmények voltak tehát.
Nehéz volt megszokni ezt a helyzetet. Majd megint buszra tettek minket, Grazon keresztül mentük, útközben egy kolostornál megálltunk – a földön táborozáshoz használt szivacsok voltak leterítve, ezeken aludtunk. Másnap mentünk tovább, az első olyan hely, ahol kulturáltabb körülmények közt láttak el minket, az München volt. Egy éjszakát töltöttünk el itt, rendes ágyban aludhattunk, és mindenki kapott egy vászonzacskót, amiben piperecikkek voltak, és törölközőt is kaptunk, hogy megfürödjünk. Ez volt az első alkalom, hogy végre rendesen lehetett fürdeni.
Másnap repülőre tettek minket, katonai repülőkkel vitték a menekülteket. Előzőleg mindenkitől megkérdezték, hogy hova szeretne menni. Nekem csak annyi volt a kérésem, hogy olyan messzire, amennyire csak lehet. Ha jobban belegondolok, talán jobb lett volna, ha Európában maradok, mert akkor nem lett volna probléma a különböző vizsgák letételével, amit az amerikaiak megköveteltek. Mikor visszamentem a Műegyetemre az aranydiplomát átvenni, akkor találkoztam az egyik évfolyamtársammal, aki Németországban telepedett le, ő azt mondta, hogy elfogadták kint a műegyetemi diplomáját. És az építkezés sem volt annyira más a magyarországihoz képest, mint itt, Amerikában. De nekem elegem volt a háborúból, a menekülésből, ezért szerettem volna messze menni.
Az Azori-szigeteken szálltunk le először, ami Spanyolországtól, Portugáliától nyugatra található. Itt adtak nekünk ebédet, rendbe hozták a repülőt. Fél napot töltöttünk a szigeteken, Németországban ekkor már hideg tél volt, itt azonban kellemes tavaszi levegő fújdogált. Megint felszálltunk, Bermudában megálltunk, ami már közel van Amerikához. Itt már majdhogynem nyár volt. Korábban nem repültem, érdekes volt, hogy repülés közben sosem volt sötét, végig sütött a nap.
Bermudában nagyon sok ember adakozott, mert tudták, hogy jönnek a menekültek. Semmi mást nem hoztam magammal, csak azt, ami rajtam volt – hosszú nadrág, meleg kabát és az a vacak cipő, amiben elindultam –, de itt végre át tudtam öltözni. Kaptam egy szoknyát, meg néhány dolgot. Fél napot töltöttünk itt, majd ismét gépre szálltunk.
Az USA keleti oldalán, New Jerseyben landoltunk. A városban volt egy katonai tábor, Camp Kilmer, amit addigra teljesen kiürítettek. Akkoriban nem voltak még női katonák, ezért a nők-férfiak megint össze voltak rakva egy helyiségbe, a családok is, így elég nagy volt a kavarodás. A fürdőszobát megint lepedőkkel választották el. Két napig tartott, amíg mindenki kapott injekciót, méreteket vettek, elkérték az adatokat. Kérdezték a családnevem, a keresztnevem és hogy mi a középső nevem? Így mondták, hogy middle name – fogalmam sem volt, hogy mit jelenthet, nem tudtam ugyanis angolul. Pedig nekem, mint Magyarországon sokaknak, van egy utónevem is. Keresztnevem Sarolta, utónevem pedig Anna, rajta is volt a születési bizonyítványomon. De mivel nem tudtam, hogy mit kérdeznek, nem mondtam a második nevem. Amerikában így sosem használtam az ún. utónevemet.
Átkerültünk a következő táborba, ahol ételjegyeket kaptunk, amivel lehetett reggelizni, ebédelni, vacsorázni. Végre naponta háromszor el lehetett menni enni, ami nem volt jellemző korábban. Pénzünk persze nem volt. Mindenkinek megmondták, hogy az, aki egyetemet végzett, jelentkezzen itt és itt. Aki valamilyen szakmát tanult, az menjen a másik épületbe. Aki nem tanult tovább, menjen a harmadik épületbe. Minden nap meg kellett jelenni, ott ültünk és vártuk, hogy valaki majd csak megszólítja az embert. Ugyanis amikor az USA-ban egy vállalat szeretne valakit felvenni, akkor meghirdetik az állást és legtöbbször elkötelezik magukat arra, hogy fizetik az interjú helyszínére az utat és a szállást, étkezést is. Sokkal könnyebb volt az amerikaiaknak, ha bejöttek a táborba, ebben az esetben semmit sem kellett fizetniük, megérdeklődték, hogy kinek mi a végzettsége, és ha akarták, felvették.
A probléma az volt számomra, hogy nem voltam férfi. Magyarországon nagyon sok nő volt az egyetemen. Minden évfolyamon körülbelül fele nő, fele férfi volt az arány. Amerikában akkor ez még egyáltalán nem volt jellemző, olyan volt a helyzet, mint évtizedekkel korábban Magyarországon, amikor az én édesanyám tanult orvosnak – édesapám is orvos volt –, ő majdnem egyedül volt nő az évfolyamon.
Amerikában az 1950-es években volt hasonló a helyzet. Nagyon kevés nő lett építészmérnök. Mikor különböző irodákban dolgoztam, akkor is sokszor előfordult, hogy én voltam az egyedüli nő, vagy rajtam kívül talán még egy női munkatársat alkalmaztak. Arra bizony várhattam a táborban, hogy valaki felvegyen… A férfiak már mind kaptak állást, de végül nekem is szerencsém volt. Kijönni a táborból csak akkor lehetett, ha valaki szponzorálta, patronálta az embert, vagyis felelősséget vállalt az adott személyért. Egy református pap vállalt felelősséget hármunkért, aki Amerikában élt, de tudott magyarul. Jött és segített fordítani.
Mikor vártam a táborban, hogy valami történjen, egyszer csak bejött egy férfi, ránéztem, és rögtön felismertem: ő is ott tanult a Pázmányon matematika-fizikát, ahol én. Otthon nem nagyon beszélgettünk, pedig egy tankörben voltunk. Kint Amerikában kezdtünk el ismerkedni, a református pap őt is támogatta ugyanis. Együtt jöttünk ki a pappal a táborból, egy városba kerültünk Pennsylvaniában. Mind a két támogatott férfi kapott állást, a volt Pázmányos évfolyamtársam fizikus lett, a másik férfi pedig kémikus. Nekem a pap szerzett végül egy állást egy építőmesternél, aki nem tervezett, hanem épületeket épített. Saját vállalata volt. 1957. január 9-én jöttünk ki a táborból. December 28-án érkeztünk meg Camp Kilmerbe, így viszonylag hamar ki is jutottunk onnan. Január 31-én pedig már elkezdhettem dolgozni.
Építészmérnökként Amerikában
Egyedül dolgoztam az építőmesternél, angolul nem tudtam, nem volt könnyű így a munkám. Elém rakta a főnököm a rajzokat, akkor döbbentem rá, hogy az amerikaiak nem a metrikus rendszert használják, feet, inches stb. van itt, ami jóval komplikáltabb. Itt éreztem meg először igazán a nehézségét annak, hogy Amerikába jöttem. Hozzá kellett szoknom, hogy ha csak főzök, az is más, más például a mérleg.
Hogy hogyan tanultam meg angolul? A főnököm minden nap rámutatott a rajz valamelyik részére, és kimondta a megfelelő angol szót: például window, ezt én leírtam, és mellé, hogy ablak. Majd rámutatott az ajtó rajzára, mondta, hogy door, én leírtam mellé, hogy ajtó. Ez így ment. Minden áldott nap leírtunk tíz szót, én ezeket este próbáltam megtanulni, hogy ne valljak szégyent, nehogy azt gondolják, hogy nem tanulok és nem igyekszem.
Persze rajzolni tudtam, így rögtön megértettük egymást. Azt is megtanította, amit az egyetemen nem, hogy hogyan kell kiszámítani, hogy mennyi anyagra van szükség egy épülethez. Mivel itt fából készül a legtöbb épület, nem lehet azt mondani, hogy ennyi és ennyi kell: 2 inch az egyik irány és 4 a másik irány. Ilyenek a tartóelemek a falban, amiket 16 inchre kell rakni egymástól. Át kell számolni köbméterre a szükséges mennyiséget, itt ez persze köbyard. Mivel az építőmester építette az épületet, neki ezt tudni kellett, és én számoltam ki, így tudott azzal kalkulálni, hogy mennyibe fog kerülni az építkezés.
Megtanította azt is, amit Magyarországon nem is hallottam, hogy hogyan kell csekkel fizetni. Itt Amerikában vagy csekkel, vagy kártyával fizetnek, de akkoriban még kártya sem volt. A főnökömnek sok munkavállalója volt kint az építkezésen, akiket minden héten ki kellett fizetni. Beadták a papírjukat, amin az állt, hogy hány órát dolgoztak a héten. Egy csomó mindent ki kellett tölteni, és a főnök megtanította, hogy hogyan kell kiszámolni a fizetésüket. Egy héten egyszer ezzel töltöttem az időt.
Az iroda lent volt az alsó szinten, a főnököm pedig fent lakott a feleségével. Ha a feleség sem volt otthon, akkor nekem kellett felvenni a telefont. A városban a legtöbben már tudták, hogy dolgozik itt egy magyar menekült építészmérnök, aki nem nagyon tud angolul, mindenkitől kértem ezért, hogy legyen szíves lassan beszélni, mert nem értem. Mondhatom, hogy sokáig minden este fejfájással mentem az ágyba. Aztán végre kezdtek könnyebben menni a dolgok, kilenc-tíz hónapig dolgoztam az építőmesternél.
Ahogy említettem, a Pázmányos évfolyamtársam is ebben a városban telepedett le, és mint fizikus a Western Electricnél dolgozott. Összebarátkoztunk. Lajosnak hívták, ez a név nekem nagyon nem tetszett, ő sem szerette, így átfordította angolra, ahogy én is az enyémet, mert rengeteg problémám volt vele, folyton azt kérték, hogy betűzzem a nevemet. Erre azt mondta a főnököm, hogy inkább változtassam meg, nézzük meg a szótárban, hogy mi a Sarolta megfelelője, megtaláltuk, hogy Charlotte. Így lettem Charlotte, és öt év múlva, mikor megkaptam az állampolgárságot, akkor hivatalosan is átírattam a nevemet.
Ez a volt osztálytársam aztán hamarosan megkérdezte, hogy lennék-e a felesége. 1957. augusztus 30-án össze is házasodtunk. Életünk során rengeteget költöztünk, például mikor a férjem meg akarta szerezni a doktorátusát, elköltöztünk Bethlehemből (Pennsylvania) Syracuse-ba (New York State). Hét évbe telt, míg megszerezte a fokozatot, ez alatt született három gyerekünk. Majd megint költöztünk, különböző irodákban dolgoztam emiatt, mindig új állást kellett keresnem. A keleti oldalon, a nyugatin és az ország közepén is dolgoztam. Akkor is, mikor a gyermekeim születtek, alig vettem ki két hetet, tíz napot és már mentem is vissza.
Amihez építészmérnökként hozzá kellett szoknom Amerikában, az egyfelől a metrikus rendszer volt, másrészt az eltérő építkezési szokások. Európában, Magyarországon is minden betonból, téglából, előregyártott betonelemből állt, míg itt Amerikában fából építkeznek, ha azonban az épület kétemeletes, és nem magánépület, hanem középület vagy többemeletes lakóépület, akkor a tartóelemeket már vasból kell tervezni. Ezért van az, hogy Amerikában rengeteg a tűzeset. Mikor idejöttem, megdöbbentem, hogy ennek ellenére faszerkezeteket építenek. És mi van a tűzzel? – kérdeztem. Csodálkozva néztek rám, hogy miért értetlenkedem, ugyanis itt mindenkinek van tűzbiztosítása.
Én egyedül nem tudom megváltoztatni a helyzetet, itt ez a szokás és előírás, nekem ezt mind meg kellett tanulni: elsőként a nyelvet, és hogy hogyan építenek itt egy házat, és hogyan egy nagyobb épületet.
Az európai diplomát nem fogadják el csak úgy Amerikában. Mikor kijöttem az egyetemről Magyarországon, építészmérnök lettem, és mikor állást kaptam, építészmérnökként foglalkoztattak. Itt, ha az ember kikerül az egyetemről, akkor rajzolónak számít (draftsman). Majd le kell tenni a vizsgát, a State Board Exam-ot. Nemcsak az építészeknek, hanem mérnököknek, orvosoknak is, hogy építészmérnökként, orvosként teljes körűen dolgozhassanak. Ezt nekem is meg kellett csinálni, de ahhoz már sokkal jobban kellett tudnom angolul. Előírták, hogy hány évet kell dolgozni olyan irodában, ahol egy építészmérnök, ún. certified a vezető. Nekem is ilyen irodákban kellett dolgoznom ahhoz, hogy egyáltalán letehessem a vizsgát.
Aki Európából jött, annak kétfajta vizsgát kellett letennie, az egyik az ún. qualifying examination, ami négy napig tartott. Utána lehetett jelentkezni a professional vizsgára, arra, amit az amerikai állampolgároknak is meg kell csinálniuk, ez is négy napig tartott. 16 évet kellett irodákban eltölteni a vizsga előtt, de az öt év egyetemet is elfogadták. A sikeres vizsga után építészmérnökként dolgozhattam. Lakóépületeken, magánépületeken és középületeken is dolgoztam, ipari épületen sosem. A középületen belül irodát, iskolát, templomot terveztünk. Különböző irodákban összesen negyven évig dolgoztam, míg nyugdíjba nem mentem, utána pedig magánembereknek készítettem rajzokat. Most is dolgozok egy bővítésen.
Az irodától függött, hogy hol volt építészeti szempontból érdekesebb a feladat. Meg kellett tanulnom, hogy hogyan kell szerkezetileg összerakni egy épületet Amerikában. Ez különbözött attól, amit az egyetemen tanultunk. Legjobban a középületeket szerettem, dolgoztam olyan helyen, ahol középületekkel foglalkoztunk, és olyan helyen is, ahol mással. Később templomokat is terveztünk. A lakóépületekre az volt jellemző, hogy gazdag emberek voltak a megbízók, és határozott elképzelésük volt arról, hogy milyen házat szeretnének. De ezt is élveztem, mert nagyon más feladat volt a lakóháztervezés: fából kellett építeni, míg a középületekben volt fa is, de acél és vasgerenda, beton is. Igaz, hogy nem olyan sok, mint Magyarországon.
Általában a kis irodákban a vezető, a tulaj tervezte az épületeket. Én a szerkezeti rajzokat készítettem, amik megmutatták, hogy hogyan kell az épületet felépíteni. A tervezők ezt egyáltalán nem tudták Amerikában. Mindig nevettünk, hogy a híres amerikai építészmérnök, Frank Lloyd Wright minden épületébe befolyt a víz. Sosem tudta, hogyan kell szerkezetileg jó épületet tervezni, és úgy látszik, hogy azok sem, akik neki dolgoztak. Nekem azért volt nagyon szerencsém, mert az első amerikai munkahelyemen ezt mind megtanultam, és a magyarországi Műegyetemen is a fejünkbe verték a dolgokat, elvárás volt, hogy mindig jó munkát végezzünk.
Segített az is, ahogy Magyarországon már a gimnáziumban tanultunk. Ha csak például a trigonometriát említem. Itt az irodákban, ha valakinek valamit ki kellett számolnia egy háromszögnél, építészmérnök létére azt mondta, hogy megyek a képletet megkeresni. Erre én kérdeztem, hogy miért keresi a képletet, nem tudja, hogy mi a trigonometria? Mindent bemagoltak, az volt az érzésem, hogy nem értik igazán, hogyan kell valamit kiszámolni. Nagyon örültem annak, hogy Magyarországon jártam gimnáziumba és egyetemre is. Az ember megtanult gondolkozni.
Mikor nagyobb amerikai irodában dolgoztam, ott azt tapasztaltam, hogy a tulajdonos már le sem ült a rajzasztalhoz, körülbelül hetven embert foglalkoztatott. Voltak, akik csak terveztek, megvolt, hogy kinek mi a feladata. Ilyen nagy iroda volt a Lafayette-i is (Walter Scholer & Associates), ahol minden szakmának jelen voltak a mérnökei: az építészek, statikusok stb. A Seattle-i irodában, a Durham, Anderson and Freed-ben csak építészmérnökök dolgoztak, lehettünk vagy ötvenen. A statikát emiatt ki kellett adni egy másik irodának, ahogy az elektromosságot is, és így tovább.
Durham volt az igazgatója az AIA-nak egy időben, mikor ott dolgoztam. Anderson általában nem tervezett, hanem mikor már kész volt a terv, vele jártunk ki az építkezésre. Freed pedig csak tervezéssel foglalkozott. A vezetők azonban a legtöbb esetben nem tudták, hogy hogyan kell az épületeket összeállítani. Freed készített egy-két skiccet, és hozzátette, hogy mondjuk a megbízó régi amerikai stílusú házat szeretne. Nekem kellett aztán a kívánt stílusban megtervezni az épületet és megrajzolni a részletes terveket. Ezáltal sosem volt problémám azzal, hogy munkát találjak, mert mindig vittem magammal néhány rajzot az állásinterjúkra azokból, amiket korábban készítettem. Ha nagyon nagy épületet terveztünk, akkor voltak beosztottjaim, mikor kisebbet, akkor magam is boldogultam. Nagyjából így lehet elképzelni a munkamegosztást az amerikai irodákban. A gazdaságossági szempontokat mindig szem előtt kellett tartani.
Freed egyszer tervezett egy templomot, és azt kérte tőlem, hogy ne rajzoljak túl sok keresztmetszetet, mert attól félt, hogy sokba fog kerülni a tervezési díj. Persze engem ez rettenetesen zavart. Egy baptista templomról volt szó, ahol az oltárnál nem csecsemőket, hanem már felnőtt embereket keresztelnek. Fel kell menniük egy lépcsőn, majd lefele jövet belesétálnak egy vízzel teli medencébe. Fontos volt számomra, hogy tudjam, mikor felmennek a lépcsőn, fel tudnak-e majd ott állni, van-e elég hely.
A tervező azt akarta, hogy ne rajzoljam meg ezt a metszetet. Erre azt találtam ki, hogy a másik keresztmetszetbe csak szaggatott vonalakkal berajzoltam, hogy hol lenne a lépcső, majd megmutattam Freednek, hogy csak 1,30 m van arra, hogy kiegyenesedjen az ember… Ezt látva megdöbbent, hogy milyen hibát vétett. Mi lett volna, ha elkezdik építeni a templomot…
Aztán bejött a számítógép, először csak részletrajzokat készítettünk, majd az alaprajzokat is már géppel rajzolták. Nem is annyira régen az egyik statikusmérnök kérdezte tőlem, hogy a rajz, amit majd adok neki, számítógépen készül vagy kézzel rajzolom? Alaprajzokat én már nem rajzoltam számítógépen, és itthon nem volt olyan nagy gépem, ezért mondtam neki, hogy kézzel rajzolom, nagyon szeretek rajzolni még most is. Kicsit csodálkozott, mert jóval fiatalabb volt, mint én, de végül nem volt semmi probléma, megcsinálta, amit kellett. Mikor valamit tervezek, akkor mindig életre kelek, hiszen már nem dolgozom irodában, csak valamennyit idehaza.
Nőként Amerikában
Nehéz volt eleinte az embernek nőként megállni a helyét, a mai nőknek persze már sokkal könnyebb Amerikában, hiszen törvény is biztosítja, hogy ne lehessen csak úgy ellenük beszélni. Ma már nem lehet lenézni egy nőt Amerikában sem, a nőknek jogukban áll feljelenteni a munkáltatójukat is adott esetben. Az 1950-es években ez nem így volt. Dolgoztam például egy nagy irodában, ahol nemcsak építészmérnöki részleg volt, hanem elektromossággal, csatornázással, statikával is foglalkoztak.
Az egyik részlegen mentem épp keresztül és angol megjegyzéseket hallottam, lenéző megjegyzéseket. Tudtam, hogy mit mondanak, mert megértettem. Nagyon dühös voltam magamban, de hangosan csak annyit mondtam, hogy úgysem értem, hogy mint mondanak, úgyhogy mondják nyugodtan. Persze nagyon jól értettem, de ki kellett állnom magamért. A nőket mindig lenézték, de miután rájöttek arra, hogy az irodában helyt állok és meg tudom oldani a feladatokat, lassan kezdték elismerni, hogy nem olyan ügyetlen ez a nő.
Egyszer Kaliforniában dolgoztam egy nagy szőlészeten, Sarataogában (Cinnabar a neve, Estate Grown Wines, Santa Cruz Mountain), ahová a szőlész lakóhelyét kellett megterveznem. Mikor elkészültem, a férjemmel mentünk segíteni szüretelni. A főnökömnek tetszett, hogy mindenfélében részt veszek. Az AIA – American Institute of Architects tagjaiként jártunk összejövetelekre. Az én főnököm is tartott egy kis beszédet az éppen befejezett szőlészet kapcsán. Megdicsért, kiemelte, hogy én vittem végig ezt az egész nagy munkát. Építészmérnökök, férfiak jöttek oda hozzám, hogy ilyen még sosem fordult elő, hogy egy főnök ennyire dicsérje nyilvánosan a beosztottját. Akkoriban már annak a vállalatnak az associate-je, társa voltam. Sajnos a főnököm egy évvel hamarabb meghalt, mint ahogy én nyugdíjba mentem. Ezért amikor elértem a nyugdíjkorhatárt, otthagytam őket. Egyébként nagyon jó volt együtt dolgozni, már bejött a számítógépes tervezés is, amit nagyon élveztem.
Épületek és tervek
Lafayette, Indiana államban, ahol a férjem végül megszerezte a doktorátust fizikából a Purdue University-n, egy gimnázium tervezésében vettem részt, a szükséges rajzokat én készítettem el. 1960 és 67 között épült valamikor a gimnázium, ekkor éltünk Indianaban. Irodaépületek tervezésével is foglalkoztam ebben az időszakban. Először egy olyan irodában kaptam munkát, ahol előregyártott házakat építettek. A fából készült elemek előre össze voltak rakva, ezeket kivitték a helyszínre és mindent csak össze kellett szegecselni. Nagyon nem szerettem ezt a munkát, ez volt az egyedüli munkahely az életemben, ahol azt éreztem, hogy nem azzal foglalkozom, amivel szeretnék. Néhány hónapig maradtam csak náluk.
Később dolgoztam egy irodában, ahol mindhárom tulajdonos talán a baptista gyülekezethez tartozott. Ők rengeteg templomot terveztek, ezeket én rajzoltam meg. A templomok nagyon érdekesek voltak. Persze ne az európai katedrálisokra gondoljunk, el sem tudom képzelni, hogy hogyan csinálták azokhoz a rajzokat. De az itteni templomok is nagyon érdekesek voltak. Seattle, Washington államban éltünk tíz évig, ott is dolgoztam. Majd pedig Bellevue-ben, a tó másik oldalán kaptam állást, ahol az említett templomtervekkel foglalkoztam.
Könyvtár – Daniel Evans College Library, 1971
Seattle, Washington államban terveztük a könyvtárépületet az ottani irodában. Először egyetlen egy épületet építettek meg az egyetem területén, ez lett később a könyvtárépület. Emiatt a legelső rajzokon úgy kellett megtervezni a könyvtárat, hogy legyen benne előadóterem, könyvtárrész, menza stb. Zöld növényeket tettünk a tetőteraszra, ahová ki lehet ülni. Ehhez az épülethez készítettem a rajzokat, és végig kijártam az építkezésre is. Előregyártott vasbeton elemekből áll az épület. Később megvalósult a többi egyetemi épület is, de akkor már nem dolgoztam az irodában. Elköltöztünk, és már nem volt alkalmam meglátogatni az építkezést vagy bejárni a kész épületeket.
Guam, templomépület
Ez egy nagyon érdekes munka volt, vasbetonból készült a templom, mert azon a vidéken nagyon gyakori a tájfun. Úgy kellett megépíteni, hogy nehogy összedőljön, ezért vasbeton a szerkezete. Mindenféle vallású ember számára készült ez a templom, tartottak benne misét katolikusoknak, protestánsoknak, zsidóknak, minden felekezetnek. Az ablakokat kívülről kellett védeni, ki kellett találni, hogy tájfun esetén hogyan tudják majd gyorsan felszerelni a védőelemeket a helyiek. Minden téren speciális volt tehát a feladat. A főnököm találta ki, hogy milyen alakú legyen, és miből készüljön az épület, de minden más az én feladatom volt.
A munka kapcsán adódott a lehetőség, hogy elutazzunk Guamba és szétnézzünk, erre elment három vagy négy férfi az irodából, engem meg otthon hagytak. Rettenetesen felháborodtam, mikor megtudtam, hogy nem utazhatok. Én lettem volna a csapatban az egyedüli nő, emiatt számomra mindent külön kellett volna biztosítani, ami bonyolította volna a helyzetet, így itthon hagytak, pedig engem érdekelt volna a legjobban az utazás. Szörnyű élmény volt, így mikor a munka befejeződött, el is jöttem ebből a Seattle-i irodából. Majdnem minden iroda foglalkoztatott látványtervezőket is, a templom látványterve is így készült. A többi rajz – alaprajz, metszet, homlokzat, részletrajzok – elkészítése az én feladatom volt.
Pleasanton Gateway, California, 1982
Ennél és az ehhez hasonló irodaépületeknél az volt a feladatunk, hogy megrajzoljuk a külső homlokzatokat és a szerkezetet. Belül pedig csak az épület középső részét kellett megterveznünk, tehát a lifteket, a vizes helyiségeket, a lépcsőt. A többi részt teljesen nyitottan kellett hagynunk, ugyanis a befektető, aki megvette az épületet, üresen adta ki a szinteket a bérlőknek. Volt, hogy csak a szint egy részét bérelték, és olyan is volt, hogy több emeletre volt szükségük. A bérleti szerződést általában hosszú távra, több évtizedre írták alá. A belső berendezése innentől a bérlők feladata volt. Az irodákban a legtöbb esetben az elválasztó falak nem mennek fel a plafonig, csak olyan magasságig, hogy ülve ne lássák egymást a kollégák.
Az elemeket összekapcsolják, nagyon könnyen lehet ezeken változtatni. Mi az építészmérnöki irodákban általában nyitott, nagy terekben dolgoztunk, nem voltak elválasztó elemek. Előregyártott betonelemekből készült a homlokzat, az épület közepén van a lépcsőház, a lift, és a vizesblokkok, a többi rész üres. A nagy irodaépületekre ez volt jellemző, a kis irodákban mindent megterveztünk. A Hoover Associates irodában készült a terv Palo Altóban, Kaliforniában, ahol három évet töltöttem. Egy fiatal tervezőnő álmodta meg a madaras logót az irodának, ami aztán minden dokumentumra, tervlapra rákerült. Ez az egyedüli építészmérnöki iroda – azok közül, amikben dolgoztam –, amelyik ad valamennyi nyugdíjat.
The Crossroads, San Mateo, California, 1982, irodaházak
A Bay Area-ban találhatók. Így hívják a leggazdagabb területet Kaliforniában, itt telepedtek le a nagy számítógépes vállalatok, mint például az Apple, ahol a kisebbik fiam is dolgozik. Az irodaházak ún. construction document-jét én raktam össze. Mindent megrajzoltam, ami ahhoz kell, hogy az épületet meg tudják építeni. Egy férfi tervezővel dolgoztam együtt. Először csak az egyik épület készült el, ez kilencemeletes volt, majd a másik is, ami tízemeletes lett. A gépészet felkerült a tetőkre. A két épület ott áll egymás mellett. San Francisco felé menet az autópályán nagyon jól lehet látni a házakat. Könnyű feladat volt tulajdonképpen, mert az irodákat ezúttal sem kellett megtervezni.
Atrium at Foothill, Pleasanton, California, 1981
Ez is egy irodaépület, ez is a Bay Area-ban található egy autópálya mellett. Együtt dolgoztam egy másik építészmérnöknővel, aki félig magyar, félig amerikai, Agardi Krisztinának hívják, körülbelül húsz évvel fiatalabb nálam. Ő tervezte az épületet egy vállalkozó számára, megrajzolta, hogy hogyan szeretné látni kívülről a házat. Arra törekedtem, hogy mindenképp úgy nézzen ki az épület homlokzata, ahogy azt Krisztina megrajzolta, ezért minden részletet kidolgoztam. Belül ezúttal is csak a középső részt kellett megtervezni. Sok előregyártott elemet használtunk.
Az említett irodaépületeket Kaliforniában terveztem, jelenleg is itt élünk a férjemmel. Los Angeleshez közel lakunk, 4000 feet-en. Palm Springs van hozzánk nagyon közel, fél óra autóval. A férjemnek nagyon tetszett itt fönt a hegytetőn, Yucca Valley-ben. Körben hegyeket látunk, és mivel egész életünkben kirándultunk, tetszett nekünk, hogy közel van a természet. Legtöbbször kék az ég és szép az idő, de sokat fúj a szél, amit én annyira nem szeretek. És itt valamivel olcsóbb az élet. Ez az ország olyan nagy, sokan csodálkoznak, hogy még elmegyek és meglátogatom a gyerekeimet fent a Bay Area-ban, ami kilenc óra autóval. Ha Magyarországon ennyit vezet az ember, akkor már át is lépte a határt. És ez itt egy államon belül van, igaz, hogy Kalifornia nagyon hosszú állam. Minden évben egyszer elmegyek és meglátogatom a három gyermekemet. Lányom házához is készítettem bővítést, 1000 négyzetlábnyi területet, egy darabig ott is voltam nálunk, ennek a munkának például megvan az egész tekercs rajza. A legtöbb tervrajzom azonban már nincs meg, mert mindent nem tudtam magammal cipelni a költözésekkor.
Karácsony Rita
A képeket Sáfrány Sarolta bocsátotta a szerző rendelkezésére a 2016–2017-ben lezajlott kutatás alkalmával
Szerk.: Winkler Márk
Az építésznőkkel kapcsolatos cikkek megjelenését az Építészfórumon az NKA támogatja.
