Tiszta egységével, formai nyugalmával messze kitűnik egy új családi ház a lankás domboldalra felkúszó ürömi lakópark építészeti zűrzavarából. A környező villák anakronisztikus részleteivel, tornyaival, oszlopos portikuszaival, „mediterrán” rusztikusságával szemben az épület kompakt formavilága, téglaburkolatának derűs természetessége igazi vizuális megkönnyebbülést jelent.
Előnyös az épület pozíciója is: a terület legmagasabb részén, a házak között futó központi út kanyarulatánál, egyfajta településszerkezeti tengely végpontjánál áll. A tervezők, Selényi György és Pásztor Ádám azonban jó érzékkel kerülték el a hangsúlyos térbeli helyzetből könnyen adódó nyers, terpeszkedő frontalitást. Az utóbbi években Magyarországon is gyakran alkalmazott hasáb alakú, nyeregtetős „ősi” házforma jelenik meg a lépcsőzetesen emelkedő telken, de az épület e tiszta alapformája a völgy felől érkező látogató számára nem fedi fel magát azonnal. A ház ugyanis a terepadottságok miatt enyhe átlóban kimozdul a felvezetőút tengelyéből, s ekképp a fő hangsúly az egyik sarokra esik. Nem véletlen tehát, hogy a tervezők a belső funkcionális rendszer és a külső kompozíció szempontjainak bravúros összehangolásával éppen ezen a ponton bontották fel a ház formai-szerkezeti zártságát: a falak elhagyásával az épülettömegbe bevont, de teljesen nyitott teraszt alakítottak ki. Ezzel a ház feltárulása könnyed és szelíd, mégis világosan megmutatja az épület konfigurációját, szerkezetét, léptékeit.
E finoman mérlegelt viszonyulások a funkcionalitást is gazdagítják: a sarkon elhelyezett terasz szélesen elterülő tájat, mélybe futó hatalmas teret nyit a lakók számára. A ház egész rendszerére, belső „életére” is ez a kölcsönösség, a diszpozíció, a kompozíció, a forma és a rendeltetés egyenrangúságában kibontakozó téri összjáték jellemző. Ezt a ház központi tere, a két szint magas étkező körül csoportosuló terek közötti finom elhatárolódások és kapcsolódások sajátos ritmusa tükrözi a legélesebben. A terek tagolásának alapja a szinteltolás: az előtér, az étkező, a konyha és a hátsó kertbe kivezető, félig nyitott tér közös síkon helyezkedik el, viszont a nappali és a hozzá tartozó terasz már kissé mélyebbre, a hátsó kert medencéje pedig magasabbra került. Ez a lépcsőzetesség egyfelől a funkciók (illetve az összetartozó funkcióegyüttesek) világos elkülönülését segíti, másfelől egyetlen közös rendbe szedi a térsort, szerves egységbe fűzve a belső helyiségeket a kerttel. A térrendszer dinamikáját is ez a sajátos mozgás adja meg, a szintváltások sora ugyanis nem a bejárat által kijelölt tengelyt követi, hanem átlósan vonul keresztül a házon és a kerten, s ekképp megbontja az épület kiegyensúlyozott, derékszögű rendjét. Az alapformákat oldó elemek a külső összképben is fontos szerepet játszanak: az utcára néző oldalon és a hátsó kerti fronton egyaránt egy-egy – az alaprajzon egymás fordított tükörképeként megjelenő – előreugró kubus erősíti a homlokzatok plasztikáját. E két ellenpont tehát ismét átlót von a házba, de már nem térrendszerbeli, hanem tömegformálásbeli értelemben.
A ház fő szervezőerejét az étkező tágas tere jelenti, amely egyszerre centrális és szétáradó jellegű tér, mintha mindennek a kiindulópontja lenne: innen a ház összes eleme, a konyha, a hátsó kert, a nappali, a tető alatt futó emeleti galéria és az onnan nyíló szobasor belátható. Azzal, hogy az étkező utcai frontja zárt maradt (csak üvegtéglabetétek engedik be a természetes fényt), a tervezők biztosították, hogy a tér ne veszítse el ezt a sajátos szerepét, ne váljon a tájba „kifutó” egyszerű térbővületté – bizonyságát adva annak, hogy a látszólag egyszerű építészeti döntések is alapjaiban határozhatják meg egy ház világát.
Haba Péter
(a cikk eredetileg az Átrium 2011/3-as számában jelent meg.)