A közelében lenni - zarándoképületek Máriapócson

"A két új máriapócsi ház – az Emmanuel Zarándokközpont és a Családvár elnevezésű szállásépület – arra szolgál, mint minden zarándoképület: közelében lenni a csodában megnyilvánult Istennek. Hisz azért zarándokol az ember, hogy (lelki) problémáját letegye Isten elé, és kérje őt, irgalmasságával segítsen visszatalálni önmagához." Sulyok Miklós írása Salamin Ferenc zarándoképületeiről.

A búcsújáróhely az a tér, legyen az hegyi szentély vagy falusi helyszín, ahol találkozik a mennyei és a földi, ahol létrejöhet a harmónia Isten és ember, ember és ember között. Orosz István atya, a kegyhely igazgató írja a honlapon: „Csak annyit tanácsolhatok: sietős, lármás életünkből lépjünk gyakran a templom csendjébe! Ne sajnáljuk az időt naponta belső csendünk megteremtésére! S hogy ehhez erőt merítsünk, néha látogassuk meg az Istenszülő által kiválasztott kegyelmi helyet, Máriapócsot!”

Máriapócs az egyik legnagyobb magyar Mária-zarándokhely, a nyíregyházi görög katolikus egyházmegye fennhatósága alatt működik, 2005 óta nemzeti kegyhely. Az akkor kicsiny nyírségi faluban először 1696. november 4-én könnyezett az Istenszülő Szűzanya ikonja, majd a későbbi századokban, a helybeliek akarata ellenére a császár által Bécsbe szállíttatott táblakép másolatával ez a csoda kétszer megismétlődött, 1715-ben és 1905-ben. A másik nagy Mária-búcsújáróhely a római katolikus egyház mátraverebély-szentkúti nemzeti kegyhelye. Mindkét épületegyüttes igen jelentős fejlesztésen és felújításon ment keresztül az elmúlt években.

Egy esztendővel ezelőtt alkalmam volt recenziót írni a mátraverebély-szentkúti zarándokhely felújításának és bővítésének építészeti kialakításáról is. Ennek építésztervezője Nagy Tamás, Salamin Ferenc pályatársa, mondhatni atyai barátja. Vele és Vincze Lászlóval együtt negyedszázada, 1990-ben alapították Salamin jelenlegi tervezőirodáját, bár útjaik azóta elváltak. A két zarándokhelyen végzett építészeti tervezés azonban eltérő jellegű volt. Míg Nagy Tamásnak az erdős völgyben fekvő szentkúti együttes megújítása jutott feladatul, Salamin a máriapócsi főtér végleges építészeti kialakítását végezte el a tér nyugati és déli oldalának befejezésével.

A máriapócsi főtér keleti térfalát maga a kegytemplom és a bazilita rendház együttese alkotja, északi oldalán a Nagy Szent Bazil rendi nővérek Szent Makrina szociális otthonának egyemeletes épülete áll, míg a nyugati oldalon a Török Ferenc által 1996-ban tervezett zarándokházat találjuk. A finom, arányos tömeg- és részletképzésű, kisvárosi beépítést kezdeményező első zarándoképületet Török városépítészeti léptékű megfontolással telepítette a tér sarkára úgy, hogy egyértelműen kijelölje a folytatás mikéntjét. Ezt a telepítést folytatja most Salamin a két új épülettel, amely a tér délnyugati sarkát jelöli ki. A városépítészeti alapgesztus tehát a település szövetének továbbépítése, ami esetünkben új minőséget hoz létre, kisvárosi térré formálja a kegytemplom előtti térséget.

A térre lépve, ahol természetesen a kegytemplom barokk kéttornyos homlokzata uralkodik, az új zarándoképületek – két hosszú, robusztus lábas ház – arányosan formált egyemeletes tömegei szinte ellenpontot képeznek a maguk hatalmas plasztikai erejével. A földszinti árkádsoros városi ház típusa egész Európában elterjedt a középkor óta, így Magyarországon is számos példáját ismerjük. Ismerős, kortalan, barátságos építészeti formaegyüttesről van tehát szó, amely a nyírségi községben is megtalálja a helyét, azért is, mert távolról rímel a magyar parasztház tornácos kialakítására is. A történeti korok építészeti formáinak használata tehát indokolt lehet, a hogyan és a mérték kérdése azonban nem megkerülhető. Salamin mindenkor természetességgel nyúl a régi korok építészeti formáihoz, amelyeket gyakran formál tovább szabadon, mint egyik első épületében, a szerencsi népházban, vagy alkalmaz kevesebb átdolgozással, mint esetünkben is. Itt a földszinti árkádsor fölött kialakított, emeleti loggiasor funkcionális előnye, vagyis az, hogy az emeleti helyiségeket külső térrel látja el, a homlokzaton is hangsúlyosan jelenik meg. Nem teszi föl a nemzetközi modern építészet alapkérdéseit, hogy vajon csak új technológiát és a belőle következő új formát használhatjuk-e, nem nemzetközi trendek folyóirat-építészetéhez kíván igazodni. Ő maga így fogalmaz erről: „... azt tartom jó tervezési elvnek, ha nem valami teljesen új dolog épül, hanem olyasmi, ahol az ember megpróbál hagyományos szerkesztésű és tömegű házból kiindulni, és azt fejleszti tovább, mintha annak kellene egy növekményét megoldani, mintha életre kelne az épület, és új testrészt növesztene. Egy ház, aminek semmi köze a környezetéhez, érdektelen; sokan szeretik, hogy mint az ufók, lepottyantanak valamit egy másik világból, de nekem ez nem túl izgalmas. Sokkal érdekesebb, hogy megpróbáljak a régi emberek fejével gondolkodni, hogy amit ők csináltak valamikor, azt miért úgy csinálták, és talán akkor eszébe jut valami az embernek, hogy azt hogyan lehet folytatni, változtatni, a saját, új gondolatát hozzátenni.” (Interjú Salamin Ferenccel. Országépítő, 2005/2., 2. o.) A hagyományos vakolt fal, az egyszerű törtfehér színezés, a cserépfedés, a dísztelen részletképzés a reprezentáció kerülésének józanságát sugallja.

Az egyetlen ünnepélyesen kialakított tér a szállásépület kápolnája, amely boglyaíves keresztmetszetű belső térszerkezetével, az oldalfalak szintén boglyaíves falfülkéivel, a minden egyéb részletképzést mellőző vakolt falburkolattal kiemeli a hívő zarándokot a hétköznapok zajából, és segíti vallásos elcsendesedését. A boglyaív motívuma a magyar szecesszió és a katalán modernizmus építészetét idézi föl. A kápolna tömege az épület főhomlokzatán is megjelenik, ahol rizalitot képez, s a szentély fölötti kerek ablak kőkeresztje messziről jelzi az épület vallási jellegét.

Történeti építészeti motívum alkalmazásáról van szó mindkét épületen, de nem idézőjelbe téve, elidegenítve kezeli őket Salamin, hanem magától értetődő természetességgel. El tudja hitetni velünk, hogy ilyen is lehet egy középület ma Magyarországon. Ezt alátámasztja az árkádsoros városi ház funkcionális értéke, a védett, mégis nyitott térsor, a külső és a belső tér átmeneti zónája. A tornác, az árkádsor, az átmeneti terek, az emeleti lodzsasor mind jól működő, hasznos tereket hoz létre. „Nem a hagyomány továbbvitele a lényeg, hanem a világunkban lévő gondolatok – mert minden ház és tárgy mögött gondolatok, emberek, életek vannak – továbbszövése, és azokon állva új gondolatok kiötlése, új házak teremtése.” (Interjú Salamin Ferenccel. Országépítő, 2005/2., 3. o.)

Máriapócsi látogatásom napján a sűrű eső és a hűvös szél minduntalan bekergetett a házba, nem hagyta, hogy a téren sétáljak, ahol alig tűnt fel járókelő. Magam szívesen látogatom a keresztény zarándokhelyeket, különösen a csöndes napokon, amikor a búcsús tömeg zaja nem von el a csodára való emlékezéstől. A zarándoktemplomokban – perszer nem csak ezekben – ilyenkor érezni az átimádkozott falak sugárzását, hallani, mit súgnak a régi falak. Talán egyszer ezek a házak, ezek az árkádok, ez a kápolna is, bár nem a kegytemplom részei, megnyugvásul szolgálnak majd a lelki terhükkel ide zarándokoló híveknek.

Sulyok Miklós

A cikk először megjelent az Országépítő 2016/4. lapszámában.