„A kritika kézművességének birtoklása” - Moravánszky Ákos az építészetkritikáról a FUGÁ-ban
Az Építészet és kritika és írás második évadának első beszélgetésére került sor a FUGA Budapesti Kortárs Építészeti Központban, 2012. március 5-én este. A vendég ezúttal Moravánszky Ákos építész, a zürichi ETH (Eidgenössische Technische Hochschule) építészetelmélet professzora volt, akit Smiló Dávid és Csóka Attila Róbert kérdezett az építészeti kritika jelenlegi helyzetéről.
Elkezdődött az Építész Szakkollégium által szervezett Építészet és kritika és írás rendezvénysorozat második évada. Az első beszélgetésre 2012. március 5-én este a FUGA Budapesti Kortárs Építészeti Központban került sor, népes hallgatóság előtt. „Az építészetkritika alapvetően problémás műfaj” - jegyezte meg rögtön az elején Moravánszky Ákos, a svájci ETH Zürich építészetelmélet professzora. Az építész ezzel a Magyar Építőművészetben 1983-ban megjelent cikkére utalt, amelyben a kritika mai állapotához nagyon hasonló problémákat feszegetett. Úgy tűnik, a helyzet azóta nem sokat változott. Ennek az okait próbálta felderíteni az esti beszélgetés folyamán a professzorral együtt Smiló Dávid és Csóka Attila Róbert.
Az építészeti kritikának alapvető fontosságú, közvetítő szerepet kellene betöltenie a tervező és a nyilvánosság között. Fő célja az adott objektum leírásán túl az érvelés, a tágabb összefüggések feltárása és az építészeti döntések mozgatórugóinak bemutatása lenne. Ez bonyolult és összetett feladatot jelent és nagyban függ attól is, hogy ki, kinek írja a kritikát. Az esetek többségében a kritikus nem építész, hanem újságíró vagy művészettörténész; az utóbbi tudományterület művelőinek több bejáratott módszer áll rendelkezésére az elemzéshez (pl. ikonográfia, szemiotika), az építész viszont - szakképzettségéből adódóan - olyan nélkülözhetetlen információk birtokában van, amit más szakemberek kevésbé vagy máshogy érzékelnek.
Bárki is ír egy épületről, általában nehéz feladat minden olvasó számára érthető, transzparens érveket felsorakoztatni és a gondolatokat meggyőzően kifejteni. Moravánszky Ákos szerint „érthető, de nem jogos az építészek ellenkezése” a nem építész végzettségű kritikusokkal szemben; a cél a köztük lévő szakadék áthidalása, egymás szempontjainak megértése lenne. A meg nem valósult tervek értelmezésében jóval nagyobb az író felelőssége, hiszen itt még „a kritika tud változtatni a dolgokon.” Ebben az esetben kiemelten igaz az, hogy a közösség, a döntéshozók számára érthető és meggyőző érvek szükségesek.
A színvonalas kritika írásához - a tartalmi szempontokon túl - „a nyelv tökéletes birtoklása”, megfelelő kifejezőkészség szükséges; ezt a képességet az építészeti oktatás során kellene megszerezni, amely később is folyamatos csiszolásra szorul. A professzor meglátása szerint a verbális kifejezőkészség hiánya a hazánkban a - 19. század végéről létező - „nagy mesterek és épületek kultuszának”, valamint a korrektori hozzáállásnak köszönhető. Példák sorával illusztrálta, hogy Svájcban - és más külföldi országokban is - elvárják a hallgatóktól, hogy minden tervfeladatuknál szabatosan fogalmazzák meg, mit akarnak és úgy mutassák be az elképzeléseiket, hogy a meghívott vendégek is megértsék, akik között gyakran filozófusok és zenészek is találhatók építészek és művészettörténészek mellett. Így a diákok rákényszerülnek gondolataik formába öntésére, a logikus véleményformálásra, valamint az ellenvélemények meghallgatására, kezelésére.
Külföldön az építészetkritika választható tantárgyként is jelen van, amelynek tematikájában szövegek írása és elemzése, megvalósult épületek bejárása, valamint az azokról folytatott helyszíni vita is szerepel, emellett meghívott folyóirat-szerkesztők mutatják be a kritikai írás megszületésének menetét. A félév során a hallgatóknak egy szabadon választott témáról 30-40 oldalas tanulmányt is írniuk kell.
Az építész gyakorlatban a műszaki leírások készítéséhez használt „klisészerű, előregyártott panelek” nem alkalmasak az alapvető koncepcionális gondolatok kifejezésére. A tervezés különböző fázisaiban felmerülő ideák papírra vetése „belső szükségletként” kellene, hogy jelentkezzen az építészi munka során - még ha az csak a saját íróasztali fiók számára készül is -, mert ezáltal a formálódó terv addig rejtett dimenziói bontakozhatnak ki. Érdekes párhuzam (Aldo Rossi nyomán), hogy a szerkezetek egymásra épülése igen hasonló a nyelv alkotórészeinek logikájához; mindkettő tökéletes birtoklásához bizonyos tanulási folyamat és folyamatos pallérozás szükséges. Ezért az oktatási rendszernek alapvető szerepe és felelőssége van az építészek megfelelő önkifejezési képességének megteremtésében.
Az építészetelmélet és -kritika viszonylag új műfaj, megjelenése összefonódik az 1960-as évektől elterjedő társadalomkritikával. A külföldi tapasztalatok alapján az építészetelmélet és az építészettörténet is egyre jobban összekapcsolódni látszik, határaik elmosódnak, az építészettörténet pedig fokozatosan eltávolodik a hagyományos, múltat leíró és stílusokat elemző módszereitől. E tudományterület újraértelmezéséhez az építészettörténet által felhalmozott ismeretanyag aktív használatára, a különböző korok tudományos és kulturális vetületének hangsúlyozására lenne szükség. Több újabb építészeti sajtóorgánum, mint például a Volume vagy a New Geographies írásaiban a társadalomkritikára és ennek összefüggéseire helyezi a hangsúlyt.
A professzor szerint az esztétika szerepe jelenleg túlságosan nagy az építészetkritikán belül - annak ellenére, hogy maga az esztétika sem egy abszolút rendszer, hanem különféle iskolák és irányzatok alkotják. A világban zajló folyamatokat látva érzékelhető, hogy a harmóniára törekvő, arányrendszereken alapuló hagyományos vonulat egyre jobban háttérbe szorul; a tetszetős forma ideálja helyett az ókori szemlélet nyer teret, amely az esztétikát a helyes életmód etikus kifejeződéseként fogja fel. A digitális világ új jelenségeit egyébként is egyre nehezebb pusztán esztétikai alapon megközelíteni és megítélni.
Moravánszky Ákos a témában szerzett tapasztalatait összegezve azt mondta: egy színvonalas elemzés egyszerre szakmai, élvezetes és olvasmányos, amelyhez elengedhetetlen „a kritika kézművességének birtoklása”, a tartalmi és formai (nyelvi) összetevők alapos, mélyreható ismerete. A jó írás az épület formai analízisén túl a helyszín, a táj, a városszövet összefüggéseit, a társadalmi-gazdasági viszonyokat, valamint a ház környezetére és használóira gyakorolt hatását is bemutatja - mindezt transzparens, árnyalt megfogalmazásban, minél több szempontot figyelembe véve.
A hazai építészetkritika sokszor tapasztalható „semmitmondására” és az építészek gyakori sértődésére vonatkozó kérdésre a professzor Svájc példáját idézte, ahol a nyelvi határok óriási gátakat jelentenek, amelyek mentén az építészek jóval kisebb és belterjesebb csoportokat alkotnak, mint Magyarországon. Svájcban minden nyelvterület rendelkezik saját építészeti sajtóval; a megjelenő kritikák miatt természetesen előfordul, hogy valaki megbántódik, de leginkább a konszenzusra törekvés jellemző.
Garai Péter
