”A látható ambíciót keressük” - Paradigma Ariadné

Lehet-e ma lépték- és médiumfüggetlen egy építészstúdió? Hogyan egyeztethető össze a tervezés, az építészetről való gondolkodás és a kultúramenedzsment? A Paradigma Ariadné minden projektjében a látható ambíciót keresi, hiszen ők is, akármit is csinálnak, azt ambícióval teszik. Az iroda működéséről, a piac korlátairól és az építészet mai helyzetéről Takács Ákos beszélgetett a Paradigma Ariadné építészeivel.

Takács Ákos: Másfél éve, amikor legutóbb beszélgettünk, úgy fogalmaztatok, hogy végső soron sem a “magyar kapitalizmus”, sem az építészeti praxis bizonyos adottságain nem tudtok változtatni, de a munkamódszerrel és a kommunikációval lehet kísérletezni. Eddig milyen tapasztalatokat szereztetek a vállalt lépték- és médiumfüggetlen praxis működtetését, illetve annak esetleges határait illetően?

Csóka Attila Róbert: A lépték- és médiumfüggetlenség eufemizmusa annak, hogy gyakorlatilag mindenevők vagyunk. A legnagyobb tanulság, hogy ebben nincsen semmi új. Fogalmazzunk úgy, hogy a specializáció stratégiája helyett a mindenkori előttünk álló feladat specialistái vagyunk. Gondolati és virtuális értelemben nem látok határokat, a problémák a megvalósítás során jelentkeznek. Törvényszerű, hogy elsőre nem minden sikerül, és lehet, hogy másodjára sem, de ezt az utat végig kell járni, és minden projekt után levonni a tanulságokat.

Smiló Dávid: A médiumfüggetlenségtől reméltük, hogy nem fogunk beleszürkülni az építészet mindennapjaiba. Mindannyian hittünk benne, hogy ez megteremtheti az építészeti praxis újszerűségét, de rejtve azt sejtettük, hogy a ”háztervezésen” túli projektek csak önszorgalomból futhatnak majd. Ebben szerencsére tévedtünk, az ilyen tervek már messze túllépnek az önfenntartó mértéken az iroda működésében. Látszik, hogy bizonyos piaci szereplők részéről van igény arra, hogy építészeti problémákra, tanulmányok, konferenciák, események és tananyagok adjanak választ, és erre áldozni is hajlandók.

A léptékfüggetlenségre ma már inkább egy kezdő iroda adottságaként tekintek. Az első pár évben a bútortól az irodaházig lelkesen elvállalsz mindent. A kérdés az, hogy ha beáll az építészet valósága az irodában, és berendezkedsz csapattal és munkafolyamattal arra, hogy nagyobb léptéket tervezz, akkor milyen eszközeid lehetnek ahhoz, hogy megmaradj kis léptékben is, ha szeretnél. Illetve itt jön be a lépték fogalom kettőssége, mert ezer négyzetméternyi irodába továbbra is fenntartható lenne bútort tervezni, és ahogy látom, ez továbbra is izgat minket.

Molnár Szabolcs: Hamar világossá vált, hogy kisebb léptéket igazán jól akkor tudsz csinálni, ha a gyártásig teljesen kézben tartod a folyamatokat. A Frankfurti könyvvásár pavilonja ilyen szempontból nagyon érdekes tapasztalat, mert bár pavilon léptékről beszélhetünk, mégis családi ház méretű szerkezettel és infrastruktúrával kellett felszerelni. Éppen ezért egy pavilonhoz képest hatalmas logisztikai munkát igényelt itthon, hogy a helyszínen gond nélkül felépülhessen. Ebben a projektben elég jól tetten érhető mind a két – a mediális és léptékbeli - függetlenség.

 

T.Á.: Milyen kommunikációs és arculati váltást tartotok szükségesnek az elmúlt két év tapasztalatai alapján?

Cs.A.R.: Jelenleg nincsen arculatunk. Van egy betűtípus, amit nagyon szeretünk, egy eredettörténet, amit szintén nagyon szeretünk, és van valamilyen furcsa vonzalom a történeti korok és építészeti dilettantizmusok iránt. Ezzel párhuzamosan szeretnénk, ha az irodáról az jutna eszébe mindenkinek, hogy Budapest építészeti fenegyerekei. De azért ne túl nagy pofával, mert alázatosak és megbízhatóak is vagyunk. Ebből kell kialakítani egységes arculatot, ami küzdelmes. Időnként azt gondolom, grafikus helyett inkább terapeutára vagy coachra lenne szükségünk.

S.D.: Ez így van, ahogy Attila mondja, ezért fog a brand és kommunikációs stratégia is változni, az arculatot megelőzően. Az elmúlt két év tapasztalatait összegezve kevés ember csap a homlokára, hogy neki pont egy lépték- és médiumfüggetlen irodára lenne szüksége a problémája megoldásához. Az építészeti kultúramenedzsment - amit az elmúlt két évben használtunk, hogy definiáljunk minden tevékenységet, ami az építészeti tervezésen túl vagy azt kiegészítve zajlik az irodában – ismeretlen fogalom. Ugyanakkor ennek a gyűjtőfogalomnak része a kulturális városfejlesztés és az örökségmenedzsment is, amelyek már szélesebb körben ismertek. Most tartunk a megfelelő szavak megtalálásánál.

T.Á.: A városfejlesztésről jut eszembe, egyetértetek azzal, hogy építészként az oktatásban és általában is keveset, vagy nem elég távlatosan foglalkozunk a városainkkal – legyen ez Budapest mint egyetlen nagyvárosunk, de a kisebb központokkal is? Közben a vidékkel kapcsolatban romantikus ábrándokat kergetünk.

S.D: Néha tényleg azt gondolom, hogy hallgatóként és gyakorló építészként is ülünk a fővárosi tornyunkban, és a „vidéket” - jelentsen ez bármit is - egyetlen szűk nyíláson keresztül, a saját beidegződéseinknek megfelelően szemléljük, és a munkáinkban egy olyan világot vetítünk rá, ami már régen nem létezik. Közben valóban nem konfrontálódunk a saját városunkkal sem. Ugyanakkor jegyezzük meg, hogy a rendszerváltás után elkezdődött egy izgalmas útkeresés és reflexió Budapesttel kapcsolatban, amit mindenképpen érdemes felidézni és tovább kutatni. A minket érdeklő pragmatikus historizmus felől például kifejezetten érdekes Rajk László, Ekler Dezső és a korszak más meghatározó figuráinak vonatkozó munkáit és írásait olvasni. A mai mintáknál jóval radikálisabban foglalkoztak a város eklektikus örökségében rejlő lehetőségekkel.

M.Sz.: Ennek a gondolkodásnak az alkalmazására volt jó példa a Gellérthegyünk projekt, ami elég nagy publicitást kapott és most a Velencei Építészeti Biennále magyar pavilonjában is megjelenhetett. Ott éppen a kiáltványszerűséggel kísérleteztünk, megpróbáltunk erőltetett irónia nélkül egy egyszerű, de erős narratívát felépíteni, ami állít valamit a város nyilvános tereiről, illetve az építészet és a presztízsberuházások bevett eszközeiről. Más kérdés, hogy az ilyen projektek kiket célozhatnak meg. Nem biztos, hogy képesek kitörni abból a szűkebb közegből, amiben készülnek és ahol megvitatják őket.

 

T.Á.: Hogyan fordítható konkrét megbízásokra ez az elemző, polemikus eszköztár?

S.D.: Ebből a szempontból kiemelkedő Veszprém önkormányzatával folytatott együttműködésünk, akik számára pont a Gellérthegyünk projekt lett feltűnő. Az Európa Kulturális Fővárosa pályázatukat, az épített környezetük értékelésével, hasznosításával és a város építészeti adottságaikhoz passzoló projektjavaslatokkal tudtuk támogatni. Sikerrel. Veszprém a második fordulóban van jelenleg a címért. Amikor a Gellérthegyünk projektet készítettük, nem gondoltuk, hogy ilyen kimenetele is lehet.

T.Á.: Egy induló iroda milyen korlátokkal szembesül a piacon? Van olyan határ, ami fölött csak bejáratott kapcsolatrendszerrel és megfelelő referenciákkal lehet érvényesülni, vagy a rendszer ennél rugalmasabb?

Cs.A.R.: A piacon egyértelműen csak kapcsolatrendszerrel lehet érvényesülni. De erre ne úgy gondoljunk, mint valami ördögtől való dologra, ez valahol természetes. Építészként egy talicska pénzzel kell elszámolj, hasonló esetben én sem bíznám rá akárkire, a tapasztalat döntő jelentőségű. „Kevésen hű voltál, többre bízlak ez után.”¹ Vannak bíztató jelek a pályázati rendszerben is, de ez még nem az igazi.

S.D.: Csak megerősíteni tudom. Egyetlen korlátja az együttműködéseknek és a különböző munkák megszerzésének, hogy hány emberrel tudsz személyesen találkozni különböző eseményeken vagy a munkák során, és azok közül hánynak tudod átadni szóban, hogy miért nagyon jó dolog, amit csinálsz. Most minden PR és marketing tevékenység szerepét abban látom, hogy ha a személyes találkozó után is kíváncsiak rád, legyen mibe belefutniuk, legyen hitele annak, amit szóban elmondtál. Innen nézve egyedül az idő a korlát, mert bizonyos léptékű megbízásokhoz már meg kellett tervezned bizonyos léptékű házakat, és azoknak fel is kell épülniük. Az építészet gyors, de az építés lassú.

 

T.Á.: A ”fiatal” vagy ”feltörekvő” építészekkel folytatott beszélgetésekben a magyar közegről általában az elmaradottság, a provincializmus, illetve az általános tőkeszegénység motívumai mentén szokás beszélni. A panaszkultúrával viszont együtt jár a Nyugathoz való – immár harminc éve elmaradó - kulturális és gazdasági „felzárkózásról” való álmodozás. Hogyan látjátok az építészet mint intellektuális és gazdasági vállalkozás lehetőségeit itt, a félperiférián?

S.D.: Van perspektíva Közép- és Kelet-Európában. A kulcs abban rejlik, hogy tudunk-e saját identitást építeni. Amennyire mi rálátunk a háború utáni magyar építészetre - amelynek hagyatékán egyébként mi is felnőttünk -, akkor körvonalazható a Nyugattal szembeni frusztráció, hogy itt mindig csak valamilyen viszonyban, igazodásként tud kibomlani egy építészeti praxis, egy építészeti gondolat. Mi azzal kísérletezünk, hogy beforgatható-e a tervezésbe az, amit negyven, harminc vagy akár húsz éve mondtak, gondoltak magyar építészek. Ennek ellenére az is látszik, hogy az a hatalmas védőernyő, ami a nyugati gyakorló építészeket körbe veszi, és ami megteremti számukra a proaktív akadémiai, intézményi és tartalomiparral kapcsolatos közeget, az itthon egyszerűen hiányos.

M.Sz.: Folytatva ezt a gondolatmenetet: az ilyen diskurzusokból és a saját kutatásainkból is látszik, hogy ami igazán izgalmas volt és tud lenni, azok a messzire nyúló együttműködések. Lehet egy praxist mélyen és lineárisan vizsgálni, de ezzel párhuzamosan lehet találni számos olyan horizontális metszetet is, ahol ezek a praxisok érintőlegesen találkoztak és megtermékenyítették egymást. Mi is megfogalmaztunk magunknak ilyen célokat. Ezek az együttműködések is személyes találkozókon alapulnak. Azon dolgozunk, hogy a jövőben minél több ilyenre legyen lehetőségünk.

T.Á.: Ehhez kapcsolódik a szokásos másik kérdés is: kalandozzék-e a magyar fiatal idegen piacokon a hódítás reményében? Milyen nemzetközi és regionális ambícióitok vannak?

Cs.A.R.: Ha nem hinnék benne, hogy lehet, illetve, hogy mi tudunk valami világra szólót csinálni, akkor nem dolgoznék reggel héttől este tízig. Lehet, hogy ebben kudarcot fogunk vallani, de legalább addig is élvezzük. Ahogy a sportban és tudományokban vannak világszínvonalú teljesítmények, úgy kell lenniük az építészetben is. Nem a kreativitás hiányzik, nem is az építészeti ismeretekben vagy a kivitelezői kultúra hiányosságaiban keresném a kérdésre a választ. A célba éréshez először nem árt célokat kitűzni. Márpedig én nagyon kevés olyan építészt ismerek, aki azt a célt tűzte ki, hogy Közép-Európa vagy Európa meghatározó építészeti praxisát szeretné létrehozni. Legtöbben azt a célt tűzik ki, hogy szeretném szépen megtervezni ezt vagy azt a házat. Ezt egyébként rendre elérik, csak erre még senki nem fog odafigyelni. Ezt nevezzük mi ambíciók nélküli építészetnek, aminek nagy hagyománya van Magyarországon - különösen a háború után. Szerencsére vannak most is ellenpéldák és nagyon várjuk, hogy előbújjanak.

S.D.: Itthonról kell kinyitni a világra az ajtót. Mi most ezen dolgozunk, hogy minél több és termékenyebb nemzetközi kapcsolatunk legyen. Ehhez persze fel is kell építeni, hogy mivel tudsz kapcsolatot létesíteni. Összességében a külföldi partnerekkel folytatott beszélgetések alkalmával látszik, hogy a hazai elmaradottság kommunikálása a legrosszabb dolog, amit tenni lehet. Rossz üzenet, és nem is érthető. Erről leszoktunk. Igyekszünk inkább olyan projekteket is nyélbe ütni, amivel be lehet csatlakozni a párbeszédbe.

T.Á.: Az akadémiai közegben és a közbeszédben is általános felfogás az építészet elméletéről és gyakorlatáról mint elkülönült specializációkról beszélni. Sikerül a Paradigma Ariadnéban – amire legalább annyira projektként tekinthetünk, mint az egyes munkáitokra – ezt a kényszerű megosztottságot valamilyen termékeny dialektikává alakítani?

S.D.: Igazad van abban, hogy ez a felosztás terméketlen, de az elmúlt két év arra is rávilágított, hogy ha piacon kell működni, az építészet ”elméleti” része - ezt a rossz szót használva - egyszerűen véget ér. Hülyén hangzik ugyanazzal érvelni az ügyfelek felé, mint az irodában, még akkor is, ha nekünk elég kifejtett narratíváink vannak. Ebből a szempontból tényleg létezik a szétválasztás, de az irodát tekintve ennek nem kell globálisnak lennie. Van, amikor a dolgok összeérnek, van, amikor lehet azzal a vehemenciával gyakorolni az építészetet, amelyben egyébként benne vagyunk és van, amikor más stratégiát, más szavakat és referenciákat kell használni.

M.Sz.: A stúdión belül nagyon intenzíven gyakoroljuk, hogyan tudunk hatékonyan együtt létrehozni valamit. Úgy alakult, hogy rajzok helyet sokszor inkább párbeszédek és viták határozzák meg a munkánkat. Nagyon élvezzük ezt a sodródást és lubickolást a referenciákban. Tanulási folyamat az is, hogyan tudjuk ezeket a helyzeteket koordinálni, utólag elemezni és akár operatívan rendszerezni. Nagyon rugalmasan váltunk egy folyamatban formálás, konstruálás, történetiség, referencialitás és ”elmélet” között. Ez a szabadság sok gátlást felold és segít a jó vagy jobb kompromisszumok megtalálásában.

 

T.Á.: Hogyan néz ki ez a perspektíva- és regiszterváltás a gyakorlatban?

S.D.: A nemrégiben publikált Százosztatú házunkkal kapcsolatban készülőben van egy tanulmány, amely megfogalmazza az összes felvetést, amit az a ház bennünk keltett. Kezdve a konkrét kerekasztal-beszélgetéstől, ami inspirálta, egészen addig, hogy a kockaház és a parasztház közötti érzékeny különbségre is reflektál a végtelensége. De a széles közönség irányába ezt a házat újra fel kellett találnunk. Keresnünk kellett egy magyarázó erejű kulcsfogalmat, ami végül a progresszió lett. Ezt értik a Forbes és a 444.hu olvasói is, közben benne van az, amit tervezés alatt gondoltunk. Fontos, hogy ezt nem azzal a felütéssel fogalmaztuk meg, hogy amit gondolunk, azt le kellene butítani. Ez inkább a formátum kérdése. A közeg adott, ha valami nem megy át, akkor mi hibáztunk.

Cs.A.R.: Nem szeretném, ha rólunk az a kép alakulna ki, hogy az „okoskodós” építészek. Ugyanakkor vannak, akik azt kommunikálják magukról, hogy ők a „csinálgatós” építészek. Én nem fosztanám meg magamat attól, hogy mindkettő legyek, vagy még több. Nagyon élvezzük, amikor egy gondolati konstrukciót felépítünk és megtaláljuk hozzá a megfelelő építészeti eszközöket, mert lényegében erről van szó. Az építészetről való diskurzus nagyon sok szinten zajlik, és az lenne jó, ha a képzeletbeli felvonómból bármelyik szinten ki tudnék szállni.

T.Á.: A szakkollégium, írás, szervezés, konferenciázás, rádiózás, „kékezés” nyomán, illetve mellett, vannak olyan generációs szövetségeseitek, akikkel rendszeresen leülhettek megvitatni a projektjeiteket, vagy mindez alapvetően hármatok között marad? Mi a helyzet az irodán belül?

Cs.A.R.: Tudatosan teszünk az ellen, hogy a saját magunk alkotta zárványból kilépjünk. Nagyon szeretünk együtt dolgozni, azonban az utóbbi időben egyre többször derül ki, hogy még egymást sem értjük teljesen, ami egy izgalmas kommunikációs probléma. A legfontosabb, hogy értsem, mit mond a másik, az egyetértés kevésbé fontos.

S.D.: Janáky István fogalmazta meg egy interjújában néhány évvel a halála előtt, hogy itthon hiányoznak azok a nem építészek, akikkel beszélgetni lehet az építészetről. Ma már nem ennyire drámai a helyzet. Szerencsére vannak olyan művészettörténész, esztéta és persze építész barátaink is, akikkel tudunk beszélgetni. Ez sok munkát és időt igényel, s ahogy fejlődik az iroda, ezekre a találkozásokra sajnos egyre kevesebb idő jut.

T.Á.: Mi a helyzet az irodán belül?

M.Sz.: A külső szempontok és hangok mellett szeretnénk az iroda belső diskurzusát is élénkíteni. Most, hogy már nemcsak hárman vagyunk, hanem általában 6-7-en, fontosnak tartjuk a folyamatok kiterjesztését a többiekre is. Egyrészt, hogy minél több spontán szempontot be tudjunk vonni egy projektbe, másrészt, hogy feltérképezzük milyen erőforrásokkal és lehetőségekkel rendelkezünk.

 

T.Á.: Elutasítva azt a túl kényelmes sztereotípiát, hogy a magyar építészek egocentrikusak, műveletlenek és provinciálisak, szerintetek mi az oka annak, hogy még a dedikált szituációkban sem tud érdemi vita kibontakozni bizonyos kérdésekről?

S.D.: Ez nem az építészek hibája. A magyar építészeket utoljára a tervezőintézetekben vette körül olyan háló, ami megteremti a diszkurzív teret, amit említesz. Az egy kényszerítő erő volt, illetve egyfajta szerencse, hogy nem volt kapitalizmus, ami elvenné az időt a beszélgetésektől. Rajk László fogalmazta meg egy beszélgetésünk alkalmával, hogy egyes pályázatok azért valósulhattak meg kivételes színvonalon, mert nagyon sok idejük volt. Ha ma beszélgetni akarsz egy jót, akkor neked kell megteremtened a lehetőséget, ha közönséget is akarsz és egy fórummá akarod tenni, akkor még több energiát kell beletolnod építészként. Erre a praxisban nincs idő, mert vállalkozó is vagy és vinned kell egy céget. Ez nekünk is kihívás. Bár sok nem ”tervezési” munkánk van, és sok mindent csinálnánk szívesen, de ki akarunk lépni abból a szintén rossz hagyományból, hogy öntsük bele az energiát lelkesedésből valamibe, ami nem finanszírozott anyagilag.

T.Á.: Láttok lehetőséget a most rendelkezésre álló intézményi struktúrák (oktatás, érdekképviselet, stb.) olyan átalakítására, esetleg “megszállására”, amely mindezt lehetővé teszi vagy inkább informális körökben gondolkodtok?

M.Sz.: Sok beszélgetésben elhangzik, hogy kellene és lehetne valamit csinálni - meg kellene találni a leggyengébb pontot. Saját mellbevágó élményem a Pécsi Tudományegyetem után az első BME-s hetek tapasztalata, ahol nagyon gyorsan szembesültem az oktatók és a diákok által közösen működtetett szabályrendszer merevségével. Ez elég szűkre szabja a párbeszéd kereteit, legyen szó órákról, konzultációról, kiértékelésről. Akkor kerülhetnek felszínre új tartalmak, amikor valakinek sikerül áttörni egy burkot és a másikat ki tudja csalogatni a komfortzónából. Ebben a kontextusban csak nehezen és lassan lehet mozogni, ahogy változtatni is.

Cs.A.R.: Nem ismerem eléggé ezeket a struktúrákat ahhoz, hogy kijelentésekbe bocsátkozzak. Nem szeretnék zsigeri választ adni, hiszen ezek eszközök, és az eszközöket sokféleképpen lehet használni. A Szakkollégium intézménye sem jó vagy rossz önmagában, 2010-ben mégis nagyon jól tudtuk használni. Nem akarom nevesíteni ezeket az intézményeket, de az fontos, hogy mindegyikben van potenciál. Nem véletlen, hogy bizonyos személyek foggal-körömmel ragaszkodnak pozíciókhoz, mert a nap végén ezek mind kapcsolatokat jelentenek, amiből meg meló van. Informálisan pedig lesz olvasóklubunk. Az lesz a neve, hogy Fonal.

 

T.Á.: A regionális késő-modernizmus összefüggései után az utóbbi időben mind hangsúlyosabban fordultok a posztmodern hazai eszme- és építéstörténetének eddig elmaradt reflexiója felé. Először is nagyon érdekelne, hogy egyáltalán mit jelent nektek a posztmodern?

Cs.A.R.: Számomra, ahogy öt évvel ezelőtt a modern a kell építészetét jelentette, úgy a posztmodern a jelenlegi élethelyzetben a lehet építészete. Emiatt tudok érzelmileg is kötődni hozzá, és nem zavar, ha röhej tárgya vagyok ezért egy társaságban. Ez az érdeklődés folyamatos lomizást jelent a mai érett építész generációk kikukázott cuccaiban, mert valamiért ettől a legtöbben szabadulni akarnak. Talán mert nem elég decens. Engem kifejezetten szórakoztat egy kupola alakú kávéfőzőből önteni a kávét egy tulipán alakú csészébe.

S.D.: Nem arról van szó, hogy most csak és kizárólag a PoMo felé fordulunk, inkább arról, hogy a háború utáni építészetben – ami általában érdekel minket – most megjelent számunkra a PoMo. Hogy most ez hangsúlyosnak tűnik, azt nem tagadom, hogy összefügg azzal is, hogy az egyetemi közeg szűkössége kompromittálta a regionalizmust számunkra, aminek viszont erős modern gyökerei voltak idehaza. Akkor annyi jutott el hozzánk, hogy folyton korlátoznunk kell magunkat, mert a regionalizmussal együtt járt egyfajta purizmus is. Már sokkal árnyaltabban állunk ehhez a reakciós habitushoz is, a Százosztatú házat például kifejezetten regionalistának szántuk – egy külső nézőponttal megspékelve. Itt felszínre kerül egy fontos dolog az irodánkkal kapcsolatban, amit nekünk is csak mostanában sikerült megfogalmaznunk. Nálunk minden produktum és a hozzájuk kapcsolódó minden olvasat eseti. Az egyedi esetek során egy tág eszköztárral dolgozunk, ami azt jelenti, hogy nincs semmi, amire nemet mondunk, hogy ez túl ilyen, túl olyan. Egy szabály van, hogy legyen érdekes.

M.Sz.: A stílusokon túl - amiben tényleg nem finnyáskodunk - inkább a munkákat jellemző attitűd a fontos ebből a szempontból. Minden terv és ház narratív és valamilyen értelemben kontextualista, tehát nemcsak a folyamat, amiben létrejönnek, de a végeredmények is. Vannak terveink, pályázataink, amelyek szándékosan kritikusak - nem biztos, hogy PoMo stílusjegyekkel bírnak – inkább a lehetséges olvasatai teszik ebbe a halmazba.

 

T.Á.: Milyen sajátosságai vannak – a megkésettsége mellett – a hazai posztmodernnek mint építészeti projektnek, amit Magyarországon a késő nyolcvanas évektől nagyjából a kilencvenes évek végéig ezzel a címkével jelöltek?

M. Sz.: Az elhallgatottsága. Ha találunk egy érdekes példát, nyomozni kell utána, és csak sokadik e-mail vagy egy óra beszélgetés után derülhetnek ki konkrétumok egy épületről. Egyébként a fiókban, fotókon és kivágott újságcikkeken maradna az anyag.

S.D.: A posztmodern építészet rejtettsége tényleg zavarbaejtő, miközben Kelet- és Közép-Európában egybevágott egy gazdasági és politikai átalakulással, ami egy nagyon izgalmas sajátosság. Kár lenne ezt rejtve hagyni. Látszik, hogy itt végigsöpört valami, amit nem ismerünk, sem eszmetörténetileg, sem egyes épületekre lebontva. Egyfelől mintha lenne egy szégyenérzet azokban az idősebb építészekben, akiket puritánnak ismertünk meg, mert a '80-as, '90-es években mindenki megborult egy kicsit. Repkedtek a szempillás ablakok, meg a Mickey Mouse oszlopfejezetek. A másik ok ennél prózaibb és egybefügg egy másik izgalmas folyamattal, a digitalizációval. Míg a történeti és modern építészet jól digitalizált és a 2000-es évektől kezdve alapvetően így létezik az építészeti publikáció, addig a '80-as, '90-es évek egy hatalmas vakfolt. Felütsz egy magazint ebből a korból, akár magyart, akár külföldit, és csupa olyat látsz, amit még soha, sehol. Feltárul egy építészet, ami csak a könyvtárakban létezett, amikről időközben leszoktunk. Ugyanakkor ez egy nagyon látványos, „insta-kész” anyag.

 

T.Á.: Másutt is gyakran hallok hol ironikus, hol viszolygó félmondatokat, hogy “visszatérőben a posztmodern.” Az ilyen felületes vélekedéseknek egyébként muníciót adhat, ha például egy pillantást vetünk a 2017-es, nagy sikerű Chicagói Építészeti Biennálé felhozatalára, amelynek „Make New History” volt a mottója. Egyszerre bukkan fel a képfolyamotokban a posztmodern és a szocreál, amelyek politikai-ideológiai premisszái radikálisan különböztek egymástól, de a sajátos historizmus és narratív jelleg (bár építészeti szempontból eltérő strukturális mélységben) mégis összeköti őket. Mit gondoltok ezekről a jelenségekről, és hogyan kapcsolódik a vizsgálódásaitokhoz?

S.D.: A magyar építészet ma még nem tart ott, hogy ilyen értelmezések mentén lehessen beszélgetni építészetről. De hozzáteszem, a magyar politikai kultúra sem teszi ezt lehetővé. Ha a legjelentősebb gazdaságtani gondolkodó, Karl Marx neve csak politikai szitokszó, akkor egyszerűen képtelenség szakmákon belül baloldali és jobboldali kritikákról, pozíciókról beszélni. Ez a magyar közegben értelmezhetetlen, az építész apolitikus. Ezért fér meg nálunk a posztmodern és a szocreál együtt mint referencia. Ezek ebben az esetben csak formák, amelyekre lelkes gyermekekként tekintünk. Még akkor is, ha ismerjük a mögöttük rejlő sztorikat. Azt is tudjuk, hogy amikor megjelent a posztmodern idehaza a '80-as években, akkor voltak páran, akik azt gondolták, hogy milyen fejlett a magyar építészet, mert mi már a szocreál alatt posztmodernt csináltuk. Káosz van a fejekben, úgyhogy ezen a szinten mi ezzel nem foglalkozunk.

Cs.A.R.: Részben ezt a kérdést próbáltuk fejtegetni a Velencei Biennále pályázatára beadott anyagunkkal - sikertelenül. Nem azért sikertelenül, mert nem nyertünk vele, hanem azért, mert bár sokat foglalkoztunk a témával, valójában csak még mélyebbre keveredtünk az erdőben, és nem látom, hogy bizonyos alapvető kutatások nélkül hogyan lehetne kitalálni belőle. Vannak motiváló felismerések, de egyelőre nagyon fragmentált a kép. Ezt pedig nem segíti az sem, hogy jelenleg aktív és potenciális történetírók fókuszában még mindig a nagy mesterek állnak. Igaz, még ott is erősen hiányos a feldolgozás.

M.Sz.: Nagyon felületes, ha egyszerűen csak ráolvassuk valamire, hogy posztmodern és a tanult reflexek alapján hunyorogva, mosolyogva szemléljük őket. Amit megtaláltunk és szeretünk benne az a sokszínűségében és felszabadultságában van. Az érdekességek és furcsaságok mögött sok feltáratlan réteg rejtőzik. A velencei pályázatunkban bepróbált alternatív építészeti kánon az absztrakt építészeten túl kereste és mutatta meg az érdekességeket, de teljesen szubjektív és - mondhatni - felszínes olvasat és benyomás mentén. Egymás mellé kerülhet szocreál és posztmodern és még sok minden más, mert ahogy megfogalmaztuk, mi a látható ambíciót kerestük az épületeken. Ezt keressük az irodában is, nem lehet minket betenni skatulyákba, de akármit is csináljunk, azt ambícióval tesszük.

Takács Ákos

1 Mt 25,23.

 

A cikk megjelenését a Nemzeti Kulturális Alap támogatta.