Emberek/Interjú

A lehetne ilyen építészet és a szigorú realitás – Interjú Sugár Péterrel, a Lakó tanszék vezetőjével

2020.07.24. 16:42

A BME Építészmérnöki Karának tervezési tanszékei önállóan is értelmezhető műhelyek. A Lakóépülettervezési Tanszéket 2018 óta Sugár Péter DLA dr. habil, tanszékvezető egyetemi tanár vezeti. Az elmúlt évek munkájáról és a közeljövő változásairól Somogyi Krisztina készített interjút.

Somogyi Krisztina: A Lakó tanszék munkáiról többször is adtunk hírt ebben az évben, így a hajléktalan szállók témában kiírt RELOAD országos pályázatról többször írtunk, az Éjszaka tematikánkban örömmel vettük elő a REPLAN kutatás egyik co-housing felvetését, a napokban pedig a tanszék egyik oktatójának, Jancsó Miklósnak a Magyar Malter című mikroblogja kapcsán készült beszélgetés. Hányan alkotjátok a Tanszéket? Inkább egyéniségek gyűjtőhelye vagy egy közös műhely a Lakó?

Sugár Péter: Jelenleg tizen vagyunk főállású építészek a tanszéken és van öt doktoranduszunk is, akik szintén aktívan részt vesznek a tanításban. Ezen túl persze úgy 40 külsős oktatóval vagyunk kapcsolatban, akik nélkül nem tudnánk a feladatainkat ellátni, mert ezek számosak. A Lakóépülettervezés I. tárgy előadásai például az egész évfolyamnak szólnak, ez cca. 240 magyar és úgy 40 külföldi hallgatót jelent. A komplex és diplomatervezés tárgyainkon 70-80 hallgató vesz részt, az aktív diplomázóink száma általában 30-40 hallgató. Ezeken kívül még sok tárgyat oktatunk ( a külföldi hallgatóknak is), a kötelező és kötelezően választható tárgyakon felül szabadon választható tárgyaink is vannak hasonlóan a többi tervezési tanszékhez. Olyan sok tantárgy van manapság a Műegyetem képzésében, hogy az oktatást elég nehéz áttekinteni. Az elindított reformelképzelések egyik sarkalatos pontja éppen a tárgyak számának a radikális csökkentése és az oktatás átláthatóvá tétele lett volna. Mindenkire személy szerint komoly terheket rak a képzés. Bőven elég lenne mindez önmagában is, de ezen kívül sokan folytatjuk magánpraxisunkat is, hiszen abból tudunk megélni, és hát tervező építészek vagyunk. Maga az egyetemi előmenetel, így például a habilitáció is a külső szakmai, azaz a tervezési tevékenységre, annak az eredményeire épül. Ennek ellenére gyakori vitatéma az egyetemen a két tevékenység szembeállítása. Mindez együtt nagyon sok. Nem véletlen, hogy az oktatást és a tervezést egyaránt vállaló építészeink hetven éves korukra sorra kidőlnek, belepusztulnak ebbe a terhelésbe. Szomorú napokat élünk meg. 

SP: Kérdésedre válaszolva, én úgy fogalmaznék, hogy tanszékünk egyéniségekből álló közösség. Nagyon jó szellemiségű a társaság, nemrég ünnepeltük közösen Róth János 80 éves és Perényi Tamás 60 éves születésnapját. Jól összeszokott a csapat, bár eléggé fáradt mindenki a nagy oktatási terheléstől. Szükség lenne egyre több fiatal oktatóra, akik friss szelleműek, jól beszélnek nyelveket, de ennek a pénzügyi kereteit minden tanszéknek magának kell kigazdálkodnia. Ez azt jelenti, hogy csak a nyugdíjba menő idősebb kollégák helyére tudunk fiatalokat felvenni, miközben a visszavonulók munkájára továbbra is szükségünk van. De a külsős oktatók fizetését is magunknak kell megteremtenünk, tehát a saját munkáink árbevételéből próbáljuk fedezni a tanszék működését, ami abszurdan hangzik, de ez a valóság. Az az elv, hogy minden tanszék oldja meg az életét úgy, ahogyan tudja, ha tudja.

A KÖZÉP tanszékről jöttél át 2017-ben, akkor vállaltad el a tanszék vezetését. Milyen terveid voltak?

SP: Egy évvel korábban szereztem meg a habilitációmat a KÖZÉP tanszék tanáraként, és már akkor elkezdődött a Lakó tanszékkel egy egyeztetés, hogy vállaljam el a tanszékvezetést. Aztán a két tanszék és a dékán közötti háromszögben kialakult a konszenzus: a LAKÓ tanszéknek szüksége volt egyetemi tanári fokozattal rendelkező oktatóra, mert az ún. 10.5.1.-es szabály szerint egy tanszék önálló létéhez minimum 10 fő szükséges, ebből 5-nek fokozattal kell rendelkeznie, és szükség van legalább egy egyetemi tanárra is. A KÖZÉP tanszéken már volt professzor Balázs Mihály személyében, így a tanszéki és a kari érdekek egybevágtak. Ebben a helyzetben az elsődleges feladatom a zökkenőmentes átmenet biztosítása volt. A korább tanszékvezető, Perényi Tamás nagyon gáláns volt: mindenben segített, közösen működtünk egy átmeneti időszakban, ez tulajdonképpen azóta is így van. A tanszéken van oktatási és gazdasági felelős és a kutatásokért felelős kolléga. Én ebből a szempontból magamat „ügyvezető tanszékvezetőnek" tekintem, mert a döntéseket közösen hozzuk. Időnként vannak vitáink, főként a hallgatói tervek megítélése tekintetében, de szeretünk ezekről a kérdésekről vitatkozni. 

Az elmúlt három évben azokat az elképzeléseket támogattam, amiket  az egyes oktatók szerettek volna megvalósítani. Ezek mára tendenciává váltak. Így Jancsó Miklós vezetésével megújultak a Lakó 1 előadások Preziben, így a legaktuálisabb kortárs építészeti törekvések is megjelennek friss és élvezetes módon. Az előadásokban minden tanszéki oktató megnyilvánul. Miklós és Máthé Dóri munkájaként hamarosan kész lesz a Habitatio összefoglaló munkája, ami két szabadon választható tárgyukra épülő, egyre bővülő internetes platform. A felületen a lakóhelyek elemzése és lakásépítés 1900-tól napjainkig, Kecskés Tibor közreműködésével jön létre a tanszék karakterét megjelenítve. Hild György munkájaként most készül egy kortárs magyar családi ház gyűjtemény is. Jelentőségében hasonló, mint Bitó János kötelező tananyagként kezelt továbbra is könyve, a Lakóépülettervezés. (Emlékszem, hogy amikor én jártam egyetemre, Reischl Antal tankönyve volt az alap, Méhes Balázs remek rajzaival.) Dankó Zsófia vezetésével felerősödött és erőteljes tendenciaként megjelent a szociális vonal, Vincze László pedig az előre gyártott elemes építés, a CLT-technológia terén hozott be új és erőteljes profilt. Komplex- és diplomaterv témaként (tehát negyed és  ötödéves hallgatóknak) a tanszék helyszíneket és témákat ajánl, és ezek „lakós" témák. A lakhatás eddigi és egyre inkább időszerű kérdései, a lakások tervezésében bekövetkező változások erőteljesen megjelentek a hallgatói tervek témáiban (co-housing, co-working, participáció, szociális lakások, a szegregátumok problémái, hajléktalankérdés, a fenntarthatóság kérdései). Több, akár országos tervpályázatot is kiírtunk ezekben a témákban. Fenntartható pavilont készítünk a békásmegyeri ökoiskolában, ez éppen most épül, megszerveztük a RELOAD pályázatot és elindítottunk egy másik pályázatot is, aminek a célja egy 100 m2-es fenntartható családi ház tervezése CLT-ből.

Azt írjátok magatokról a tanszék bemutatkozó felületén, hogy „A tanszéket egyfajta realizmus jellemezte mindig, melyet az építészetben a használhatóság és a mértéktartás szavakkal írhatunk körül." Mit jelent ma ez a mértéktartás és használhatóság? Azért is kérdezem, mert építész tervezőként lakóparkok és Duna-parti szálloda tervezés is kötődik a nevedhez. Alkotóként és oktatóként hogyan értelmezhető a mondjuk úgy, hogy józanság, amiről beszéltek?

SP: A tanszékünk komolyan hisz abban, hogy a lakhatás kérdései, a lakó jellegű épületek tervezése alaptevékenység az építészeti tervezésben, és ebben a nagyon összetett és sokszínű témában a tanszék oktatóinak elhivatása van, nemcsak nagy tapasztalata. Leszámítva a térbeli gondolkodás bevezetéseként megjelenő Térkompozíció és Az építészet alapjai tárgyakat, amelyeket a tervezési tanszékek közösen tanítanak, a mi tanszékünkön tartott órán találkoznak először a hallgatók az építészeti tervezéssel, mi írjuk ki az első konkrét tervezési feladatot. Ez a Lakó2 tárgy, ami egy családi ház fél év alatt történő megtervezését jelenti. A hallgatók nagy része a másodév elején szinte még teljesen laikus, az ábrázolás alapjaira is meg kell őket tanítani: hogyan lehet egy térbeli kompozíciót, helyiségcsoportot 2D-ben és 3D-ben megjeleníteni, vagy hogy melyek a műszaki ábrázolás szabályai. Meg kell találni, ki kell alakítani a közös nyelvet, a közös hangot: ez nagy munka az oktatók és a hallgatók részéről egyaránt. Mint tevének a tű fokán, ezen át kell menniük, de ezt követően rakéta sebességgel fejlődnek a hallgatók, majd amikor már negyed, ötöd évesen újra lakóépületek tervezését vállalják, kiderül, hogy milyen nagyon nehéz műfaj is ez. Mert rengeteg a kötöttség. A lakásoknak jól kell működniük, itt nincs „nagyvonalúság", sem kompromisszum, és az alaprajzi kötöttségek a térkompozícióban és a homlokzati megformálásban is lecsapódnak.

Emlékszem, hogy Jan Stempel, akinek a családi házai gyakorlatilag hibátlanok, egy alkalommal diplomabizottsági tag volt Debrecenben és egy bonyolult, összetett funkciójú épület tervénél kiszúrt egy rossz irányba nyíló ajtót. Azt mondta rá, hogy ez egyes, mert ilyen hibát egy építész nem véthet. Én akkor furcsán néztem rá – a többiek is – de ma már, mint gyakorló lakóépület és lakástervező, teljesen megértem a reagálását. Azt hiszem, eddig a szemléletig és gyakorlatig magyar építészekként még el kellene jutnunk. Az lakások tervezése során az elemek ismétlődnek: a realitásérzék, a mértéktartás, a fegyelem nagyon fontosak. Mindehhez a reális műszaki megoldások alkalmazása is hozzájárul. Persze ez nem azt jelenti, hogy ne lehetne érdekes beépítéseket és szellemes építészeti megoldásokat alkalmazni, de a lakásoknál szigorúan megköveteljük a jó működést, a tér jó kihasználtságát, a gazdaságosságot. A piaci szempontokat jól ismerjük és  ezeket is számon kérjük (a kivételek persze a szabályt erősítik), de a jövőbe mutató megoldásokat várjuk a legszívesebben. Csak egy példa: a mostani diplomatervek között öt olyan is volt, amely CLT-technológiát tervezett a lakó funkciójú házakhoz. Ezek között voltak a hajléktalan létből átlépő átmeneti önkormányzati bérlakások, co-housingos  – co-workinges vegyes funkciójú épületek, agglomerációban építendő telepszerű lakóházak, és volt olyan diplomaterv, amelyben a szegregátumból kikerülő családoknak előre gyártott vasbeton szerkezetekből tervezett a hallgató szociális lakásokat. Tehát a társadalmi célú innováció összekapcsolódott a műszaki innovációval. A CLT technológiát egy külön választható tárgyban is oktattuk ipari szereplők bevonásával. Itt pl. olyan szerkezeti megoldásokat tanítottunk, amiket a hallgatók a tervekben már alkalmaztak, miközben a gyártó cégek honlapján még csak most jelennek meg ezek a technológiai fejlesztések. Ennyit a mértéktartásról, a használhatóságról és az innovációról. A realitáshoz pedig annyit, hogy a faszerkezetű CLT- vagy KLH-építés már itt toporog a határainkon, – Bécsben már 28 emeletes lakóházat építenek nagyrészt fából – nálunk ennek még alig van nyoma. De a hallgatóink életében ezek előbb-utóbb realitások lesznek, ha külföldre mennek dolgozni, akkor mindenképpen.

Egy tanszék egyben építész egyéniségeket is jelent. Kotsis Ivánra több tanszék hivatkozik, ti annak kapcsán, hogy elődként ő tartott előadást „Lakóépületek tervezése" címmel másodéveseknek talán 1929-ben. Kerényi József nevét – aki 2001-től négy évig volt tanszékvezető a tanszéken –  pedig azért emelem ki, mert Vincze László és Juhász Ágnes kollégáiddal különböző fórumokon küzdötök, hogy a Kecskeméten lévő Virágablakos házának legalább a homlokzatát ne bontsák el... Milyen értelemben fontos számotokra a hagyomány?

SP: A karunkon lévő összes tervezési tanszék, az Építészettörténeti tanszék építészei számára egyaránt fontosak a 2. világháború közti időszak és a 60-as, 70-es (sőt a 80-as) évek időszakának építészeti alkotásai. Ezek számunkra referenciák, szellemiségük és szerkezeti megoldásaik, anyaghasználatuk révén. Ezek a mi közvetlen hagyományaink, tervező–alkotó építészként őket tekintjük az elődeinknek. Egyik volt doktoranduszunk, Gyulovits István például Tomay Tamás „továbbépítő" építészeti munkásságát kutatja; aki szerint a modernizmus „továbbírása" folyik napjainkban is. A Lakó2 tárgyhoz kapcsolódó rövid előadásokon többek között ennek a továbbírásnak az alkotói, Tomay, Turányi Gábor és Bence, Hajnal Zsolt, Bordás Péter, Jan Stempel tartottak bemutató előadásokat az elmúlt időszakban. A modernizmus sajátos itthoni változatai ezek a korábbi épületek, sok közülük a településbe, a tájba való illesztésnek is remek példái. Az Építőművészeti Doktori Iskola külön kötetet szánt ezeknek az épületeknek a kutatására. 

Juhász Ági kollégánk doktori témája pedig Kerényi József életművének a kutatása. Kerényi életműve, illetve az említett kecskeméti „virágablakos ház" önálló fejezetet jelent a közelmúlt magyar építészetében, egyfajta „harmadik utat", a bartóki modell kísérletét. Véleményem szerint Makovecz Imre építészetéhez hasonló jelentőségű próbálkozás volt Kerényié és óriási veszteség lenne a magyar kultúra számára, ha ez eltűnne, ahogy Virág Csaba vári teherelosztóját sem tudjuk megmenteni... és a sort folytathatnám. A Kerényi-ház megtartására nyílt levél megjelentetésével tettünk először kísérletet, majd sikerült a várossal, a beruházóval és a beruházás tervezőjével is felvennünk a kapcsolatot, akik tárgyalópartnernek tekintettek minket. Ígéretet kaptunk arra legalább, hogy ha el is bontják az épületet, a főtér felőli homlokzatát visszaépítik. Sajátos (és sajnálatos) kompromisszum, de ezt is értékelnünk kell, mert a háború utáni modern átmentése egyre nehezebb, gondoljunk a Balaton parti zseniális üdülő- és közösségi épületek elpusztítására, tönkretételére. (Eközben persze a két háború közti időszak épületei is folyamatosan veszélyben vannak.) A jelenlegi politikai ízlés és a közvélemény is a Kádár-korszakkal azonosítja ezeket a házakat és építészeti értékeiket ezért nem becsüli, sőt, gyűlöli. Ha a műemlékeink értékelését ideológiai alapon végeznénk el, nem maradhatna meg régi ház Magyarországon. Márpedig ezek az épületek is mi vagyunk, együtt kell(ene) élnünk ezekkel a házakkal is, a rég-és közelmúltunknak a része kellene lennie a jelenünknek és a jövőnknek, ahogy a fényképeket sem szabad átretusálnunk, vagy a festményeket átfestenünk. El kell őket fogadnunk őket realitásként. De ahhoz hogy meg is szeressük őket, először meg kellene becsülnünk, kulturáltan használnunk és karban kellene tartanunk őket. 

Többen többször megemlítették, hogy a BME tervezési tanszékeinek funkcionális felosztása kissé elavult, ugyanakkor hatalmas erő és lehetőség van abban, hogy több nagy múltú szellemi műhelyben folyik a képzés. Az egyetemi reform valamiért nem tud a Műegyetemen megszületni, de a gondolkodás folyamatos. Egy esetleges átalakulás kapcsán mi az, ami a tanszék múltjából, karakteréből átmentendő?

SP: Ahogy már említettem, a lakhatás kérdése, a lakóházak tervezése az építészet egyik legfontosabb és legösszetettebb (alap)feladata. Bőven elbírja, és meg is követeli, hogy egy külön tervezési tanszék foglalkozzon vele. Arról a karon belül vita van (illetve volt), hogy minden hallgatónak kell-e lakóépületet vagy középületet, ipari épületet, „várost" tervezni, vagy inkább általánosabb építészeti tematikákra építsünk és a funkció másodlagos. Én a két felfogás együttes jelenlétében hiszek, mert a karon mindkét építészeti felfogásnak megvan a hagyománya. Nem is lehet a kettőt szétválasztani, okosan kellene kombinálni, és itt nemcsak arról van szó, hogy a tervezés miről szóljon, hanem arról is, hogy kik oktatnak most és eddig milyen tudást, tapasztalatot halmoztak fel, mi érdekli, mi foglalkoztatja őket. Mert azt tudjuk hitelesen oktatni, amit magunk is jól csinálunk. Én a műteremrendszerben és a projektalapú oktatásban hiszek és a tanszékek együttműködésében, természetesen beleértve a műszaki tanszékeket is. Lehet, hogy nem baj, ha nem egyik pillanatról a másikra történnek változások, de az igen, ha semmi nem változik és patthelyzet alakul ki. A pandémia az erről való gondolkodást most háttérbe szorította, de nem kerülhetjük meg a változás szükségszerűségével való szembenézést. 

A félév során két fontos pályázatot is kiírtatok. Reload címmel a hajléktalan szállók építészetéről tartottatok előadásokat és szerveztetek egy sikeres országos diákpályázatot az Alföldi-szálló áttervezésére. Erről sokat írtunk. Volt egy másik pályázatotok is, amelyhez augusztusban építőtábor is kapcsolódik, ez a Keyco-pályázat, amely ha jól értem típuslakások létrehozását vetíti előre?

SP: A KEYCO cég a CLT-technológiát használva kulcsra kész és szállítható, üzemben előre gyártott családi házak, nyaralók tervezésével és sorozatgyártásával foglalkozik. A hallgatók a félév folyamán rengeteg innovatív ötletet vittek egy 100 m2-es fenntartható családi ház tervezésébe, – ez volt a pályázat témája és valószínűleg ezek az építészeti gondolatok valahogyan a további fejlesztésekben, előre gyártott típusházakban is meg fognak jelenni. Az együttműködés konkrét formáiról folyamatosan tárgyalunk. Lesznek olyan hallgatók, akik tervezési, lesznek, akik kivitelezési gyakorlatot  (is) végeznek majd. Hosszabb kifutású együttműködésre gondolunk a tanszék és a cég között. Az előző évben a tanszéken TDK-zó hallgatók pl. családok átmeneti otthonát gondolták el ezzel a technológiával. Volt olyan hallgatónk, aki üresen álló budapesti foghíjak átmeneti hasznosítását gondolta megoldani előregyártott, egyik helyről a másikra átszállítható épületekkel. A gyári körülmények között történő precíz előre gyártásnak egyre nagyobb jelentősége lesz a kevés élőmunka, a jó minőség, a gyorsaság és az újrahasznosíthatóság miatt. A szociális szempontú lakhatási kérdések megoldása is hatékonyabb lehet ilyen szerkezetekkel. Ebben a témában a tanszék szintén erősen elkötelezett.  

Speciális félév van a hátunk mögött. Hogyan működött a digitális térben nálatok a tanítás? 

SP: Minden tárgy oktatása folyamatosan működött, sikerült jól megoldanunk a félévet. Megtartottuk az előadásokat és gyakorlatokat az eredetileg meghirdetett időpontokban. A tervprezentációk is jól működnek online módon, TEAMS és a ZOOM felületeken keresztül, időnként a skype-on tartottuk a kapcsolatot. Ezek meglehetősen jó platformok, mert azon túl, hogy a résztvevők látják egymást, a képernyőt is meg lehet osztani, illetve át lehet adni az egeret, a kurzort is, fel lehet tölteni rájuk terveket, stb. De természetesen az analóg skiccelés jobb, bár ezt is lehetett pótolni azzal, hogy lefotóztuk a skicceket és elküldtük egymásnak.

Hogyan alakult a folyamat a félév során?

SP: Az első két hét természetesen kicsit nehezebb volt, mert a TEAMS letöltésével és a hozzáférésekkel, a rendszerek megtanulásával elment némi idő. De nagyjából két hét után már gördülékenyen ment a kommunikáció. A tapasztalataim pozitívak, ezek a felületek jól működnek és alkalmasak az online kapcsolattartásra és oktatásra. A külföldi hallgatókkal már nehezebb volt a helyzet, mert egyébként is sokkal nehezebben mennek át az információk analóg módon is. Weiszkopf András kollégánk a külföldi hallgatók oktatását azzal szokta kezdeni, hogy egy építészeti szótárt ismertet meg velük, amelyben az építészeti alapfogalmakat tisztázzák annak érdekében, hogy közel ugyanarra gondoljon hallgató és oktató. A hozzánk érkező külföldi hallgatók között nagyok a kulturális különbségek. Azonban a sikeres közös munkának a legfontosabb előfeltétele az volt, hogy már ismertük a hallgatókat. Az átállásra, az online tervezési konzultációkra akkor került sor, amikorra a hallgatók és a konzulensek közti személyes viszony megteremtődött, a tervezési helyszíneket bejártuk és a tervezésben a kezdeti koncepcionális döntéseken már túl voltunk. Arra nézve nincs tapasztalatunk, hogy ha kezdettől fogva az online térben indulnak a konzultációk, mennyire lehet eredményes ez az oktatási forma. Azt gondolom, hogy sokkal kevésbé, vagy akár egyáltalán nem. Analóg módszer esetén is gyakori tapasztalat, hogy a hallgató sokáig nem érti, vagy félreérti a konzulenst, hiszen nincsenek még közös referenciáik. Ez személyes kapcsolat híján még inkább így van. Vannak olyan tárgyak, így pl. az építészeti rajz, a makettezés, a konkrét helyszínekhez kötődő feladatok vagy a team munkát igénylő feladatok, amik nehezen átültethetők a digitális térbe. Számos esetben komoly nehézség, ha a tervet nem lehet kézbe venni, megfogni, forgatni, nézegetni, alakítani, változtatni. Véleményt mondani lehet egy kész-félkész produktumra, de alakítani, magyarázni csak nehezen. 

Milyenek voltak az idei diplomák? Hogyan oldottátok meg?

SP: Furcsa helyzetben találtuk magunkat: a bizottság együtt ült, mint normálisan, de a hallgatók a kivetített képernyőről védték a tervüket, otthoni körülmények között. Volt olyan, akinek az arcát nem is láttuk, mert ellenfényben volt. Sok minden „átjött" a tervekből. Megkönnyítette a bizottság munkáját, hogy két nappal a védés előtt a tagok megkapták a digitálisan feltöltött terveket: ezt például megőriznénk, normál körülmények esetén is szükség lenne rá, mert jól bevált. De az igazi diskurzusra, a debatteri képességek alkalmazására már kevesebb lehetőség volt, és ezért félre is ment néhány terv, a személyes jelenléttel járó aura nem tudott hatni. Önmagában is nehéz megértetni valamit egy képernyőn keresztül, a verbális, a nonverbális visszajelzések, visszaigazolások nem biztos, hogy célt érnek. A hallgató a bizottságot egyben látja egy kitett laptop kamerájának a rögzített állásából egy asztal mögött, úgy mint Leonardo da Vinci Az utolsó vacsora című festményen, azaz nem látta közelről az arcokat, a mimikát, az összenézéseket, stb. Nehéz volt. És nagyon furcsa a védés vége is: normális esetben a tárlókra feltett tablókat kiviszik a teremből, a következőt behozzák, ez egy szertartás, átvezetés, eltelik közben 5-10 perc. Itt nem volt ilyen átmenet. Hiányzott. A legvégén pedig, miután a bizottság felállva ismerteti az eredményt, nem lehet elköszönni, gratulálni, kezet fogni, koccintani egy pohár pezsgővel. Elsötétül a képernyő és ennyi. Nem tudjuk, hogy a hallgató mit csinál utána, hogy kimegy a konyhába ebédelni, vagy megsétáltatja a kutyusát? De jó oldala is volt, így pl. egészen sokan követték a TEAMS-en a védéseket, sokkal többen, mint valaha. Ezt is érdemes lenne megtartani. Védjen a hallgató bent a teremben, legyen közönség is, de az online felületen a védések legyenek nyilvánosan követhetők! A diplomavédéseket követően meghívtuk a nálunk végzett hallgatókat a Dürer-kertbe egy koccintásra, beszélgetésre, mert nagyon hiányzott a személyes lezárás, a kiértékelés, a felszabadító gesztusok. Akik el tudtak jönni, nagyon jól érezték magukat velünk együtt. 

Működik-e közösségként a tanszék, az egyetem vagy a hallgatók az építészeti feladatokon túl? Azaz támogatjátok-e egymást bármiben.

SP: Igen, működik. Működtetjük. Mindenkiben van igény arra, hogy közösségként megmaradjunk, ezért elég gyakran kommunikálunk egymással. Ez azért van így, mert jól érezzük magunkat együtt, és szeretjük azt, amit csinálunk. Mindenki abban a hitben kommunikál, hogy előbb-utóbb visszatérhetünk a „normális" körülmények közé. Ez is tanulság, ami kirajzolódik: hogy kik igénylik még inkább az együttlétet, hogy kik azok, akik nem akarják a többieket „elveszíteni". Az iméntiek a tanszéki közösségre vonatkoznak.

A kari-egyetemi közösségre is vonatkozhat a közösség kérdése, tehát a tanszékvezetői értekezletekre, bizottsági megbeszélésekre, kari tanácsokra és doktori iskolai eseményekre, amit természetesen szintén működtetni szükséges. Mivel ki kellett dolgozni az online oktatási formát, a szigorlatok, vizsgák, diplomavédések módozatait, ez a helyzet erőteljesebb kommunikációt kívánt meg a résztvevőktől. Érdekes tanulság az, ami az oktatás reformjára vonatkozik. Tavaly ősszel a karon újraindult egy vita a reformra vonatkozóan. Ahogy már te is említetted, nem alakult ki konszenzus, inkább rossz irányba mentek el a viták és elakadtak. A vírushelyzet miatt ezt teljesen levettük a napirendről; amikor „harc van", akkor az határoz meg minden feladatot és „minden mást" félre kell tenni. Mivel sok minden drasztikusan megváltozott közben, így majd máshonnan folytatjuk a vitákat, a beszélgetéseket. 

Végül a hallgatókkal való viszonyról: az oktatók, tanszéki közösség személyes viszonyt alakít ki velük is, ami működik az egyetem kerítésén túl is, sőt az egyetem után is. Ha lenne kötetlen időben működő műteremrendszer, ahogyan a legtöbb építészeti egyetemen a világban, ez a viszony még szorosabbá tudna válni. De a hallgatók egymás közötti viszonya is erősebb tudna lenni, közösségként jobbantudnának működni. A tanszéken már két éve működik a „nappali" egy nagy piros kanapéval, ahová a hallgatóinknak van saját kulcsa, ahova bejárhatnak, dolgozhatnak. Ez a csírája a műteremnek, saját erőnkből idáig tudtunk ennek a megteremtésében eljutni. 

Mi a tanulsága eddig számotokra a kialakult digitális oktatási helyzetnek?

SP: A prezentációk kapcsán tapasztaltuk, hogy mind a hallgatók, mind a bírálók összeszedettebben, az időhatárokat jobban tartva és egymás véleményét meghallgatva vettek részt az online eseményen (nem egymás szavába vágva), tehát fegyelmezettebben zajlottak, mint „analóg módon". Azok a tárgyak, amik team-munkát, műtermi munkát igényelnek, sok kézi munkát, rajzot, makettkészítést, pontos helyszíni bejárásokat és közös analízist feltételeznek, ott ez a módszer nem elégséges. Az építészet művelése konkrét térhez (helyszínekhez) és időhöz kötődő tevékenység, igényli a reális anyagi-térbeli-időbeli jelenlétet. Ennek elmaradása egy idő után érdektelenséget okozhat, elvész az élményszerűség, elvész a dolgoknak a tétje. Street View, Google Maps előzetes információszerzésre, ellenőrzésre jó, de a konkrét fizikai, valós idejű tapasztalatokat nem helyettesíti. Ugyan ez vonatkozik pl. a team-munkára is. Online módon erősen korlátozott a kommunikáció, sokkal inkább egyoldalú, hiszen az leginkább verbális. Mindenki várja, hogy végre a személyes együttműködési formák újra elindulhassanak. Fárasztó egész napokat a képernyő előtt töltve oktatni, tanulni. Nem eléggé interaktív és inspiratív. Az tanulság persze, hogy sok tárgy oktatása online módon is lehetséges. Ez nyilván azt jelentheti a jövőre nézve, hogy ezeket a platformokat érdemes lesz később is megtartani és használni. Jó pl. a hagyományos frontális oktatási formáknál (előadásoknál), amiknek a célja az ismeretátadás. Ott egész jó az „élő konzerv", ami újra felbontható és fogyasztható. Magam is tapasztaltam, hogy az online oktatásnál, főként, ha több, vagy sok hallgatóval kell kommunikálni, az ember egész nap a gépe előtt ül. Fontos tapasztalat, hogy a tervezés oktatás (az ismert nehézségek mellett) online rendszerben rendkívül időigényes, az analóg forma idejének a többszörösét kell ráfordítani. 

Hogyan reagáltak a kollégák az új helyzetre?

SP: Érdekes visszajelzés, hogy külsős oktatóink, akik esetenként akár ingyen is eljöttek korábban hozzánk tanítani, az online oktatásra nem vállalkoznak. Nincsen rá annyi idejük és nem is vonzó: nincsen sem szünet, nem tudsz bemenni az egyetemre, nincsenek találkozások. Ez a tapasztalat egyébként egybevág az online végzett tervezési munkával is: nincsen se vége, se hossza. Egész nap ott ül az ember  gép előtt, megszűnik a munkaidő, nem lehet a napi munkát befejezni, a munkában nincsen ritmus, nincsenek rituálék. 

A Lakóépülettervezés2 tárgy, ami önálló családi ház tervezését jelenti jó példa erre: úgy érezzük, hogy online térben nem oktatható hatékonyan, eredményesen, mert fontos a személyes mester-tanítvány, oktató-hallgató viszony. Ez azt is jelenti, hogy egy esetleges digitális átállás esetén újra kell gondolni, hogy hány oktató hány hallgatót konzultál: sokkal nagyobb oktatói létszámra lesz igény és a külsős oktatók kiesésével is számolnunk kell.

Egyébként Jancsó Miklós, aki az oktatási bizottsági képviselőnk körbe kérdezte a tanszéki kollégákat a nappali képzés távolléti oktatásával kapcsolatban, Hild György, Vincze László, Weiszkopf András, Dankó Zsófia, Nagy Márton, Kolossa József fogalmazták meg ennek során gondolataikat. Ennek bizonyos tanulságait már említettem, de voltak tárgyspecifikus tapasztalataink is. Így például megfogalmazták, hogy a digitális feldolgozást el kellene kezdeni már az alapképzésen, mert az épalapos hallgatók szebb rajzokat készítettek, mint a komplexesek. Azt is tapasztaltuk, hogy az elsőéves hallgatók is szuper eredményeket produkáltak az önálló munkában, így a „személyes" konzultációkon tényleg csak a legfontosabb dolgokra tudtunk fókuszálni. Végül a félelmeinkről: a tavaszi járványhelyzet a második félév második részét érintette, így az elsőévesekkel is volt már személyes kapcsolatunk. Nem tudjuk, hogy milyen lenne online térben indítani az oktatást. A Térkompozíció a legelső tervezési tárgy a hallgatók első egyetemi félévében. Az Építészet alapjai tárgy során kiadtunk digitális segédleteket, rajzos videotutorial-okat, és tematikusan összeállított grafikákról, technikákról összeállított vetítéseket, ezek nagyon hasznosak voltak. De nem tudjuk, hogy egy online térben induló félévre fel lehet-e így készülni.

Változtat-e hosszabb távon bármin ez a mostani helyzet? Ha változtat, akkor ez a tanítás módszerében, a kiadott tematikákban, az együttműködés logikáiban érhető tetten?

SP: Ha így kellene tovább oktatni, az ellaposítaná a képzést, sok alapvető fontosságú élmény elmaradna, mert – ahogyan említettem – a legtöbb kreatív tervezési tárgy a konkrét helyszínekhez és eseményekhez kötődően tud csak működni, de kombinálni az analóg képzést az online-nal lehet, használni a digitális kompetenciákat nagyon is érdemes. Ha jól használjuk ezt a felületet, sok időt és energiát megtakaríthatunk, és akár növelhető is a hatékonyságunk, így például lehetőség van a visszanézésre és visszahallgatásra. A műtermi jelenlét fontosságát azonban megint csak hangsúlyoznám annak ellenére, hogy ez még csak részlegesen és csírájában működik a BME-n, de a személyes interakció, a jelenlét nem pótolható. A hallgatók egymástól legalább annyit tanul(hatná)nak, mint az oktatóktól. 

Az online térben való kommunikációnak is vannak persze előnyei is, így például kialakul egyfajta „demokratikus" légkör vagy hangulat, mert a személyes találkozások során működő hierarchiák kevésbé érvényesülnek. Ennek számos eszköze van, így visszaveheted az arcodat és a hangodat az online térből, „el tudsz bújni",  megváltoztathatod a hátteret is. De persze ugyanez a hátránya is, mert a személyes aura kevésbé működik. 

A távolság kérdése is kétarcú dolog: sokan hangsúlyozzák, hogy időt lehet megspórolni azzal, hogy nem kell utazni, egyik helyről a másikra menni. Sok esetben ez igaz, így egyszerűbb konkrét problémára vonatkozó, rövid időt igénylő konzultációt jó online térben megszervezni, megtartani. Gyorsabb is és hatékonyabb is: ezt megtapasztaltuk. Ugyanakkor, a komolyabb munkáknál a felkészülési idő megnyúlik, és ahogy már említettem összefolyik térben és időben a tevékenység. A nagy lehetőséget inkább abban látom, hogy olyanokkal működjünk együtt, akik fizikailag távol vannak, ezzel biztosan sokan fogunk élni online konferenciák és beszélgetések formájában, így most készítünk elő egy olyan tárgyat, ahol külföldön élő-dolgozó fiatal építészekkel szervezünk online beszélgetéseket. Mindezek ellenhatására persze lehet, hogy közben meg fog erősödni a személyesség hatása, jelentősége és értéke.

Mit gondolsz nagyobb általánosságban a mostanában felsejlő új működésű világról? 

Már régóta foglalkoztat a digitális világ terjedése. A hatás kétirányú. A virtualitás térnyerése fölerősít bizonyos tendenciákat. Például, hogy a neten „minden megvan", hozzá lehet férni mindenféle megoldásokhoz, ami azt is jelenti, hogy nem kell originálisat, újat kitalálni, elég rákeresni és alkalmazni, ami van, elég hivatkozni rá, esetleg kicsit átalakítani. Ha amúgy is minden ki van találva, akkor nem is érdemes gondolkodni sem. A megrendelők is a neten keresnek, mutatják, mire gondoltak, a tervezők is onnan vesznek példákat: „lehetne ilyen is". És olyan is lesz! A virtuális valóság a konkrét téri-időbeli élményt elhomályosítja, függetlenné válunk tőle. Nincs szüksége sokaknak már igazi építészeti élményre, elég, ha egy „installált térben" léteznek. Elveszítjük a valósággal való viszonyunkat, nem lesz fontos. A szociális érzékünk is eltompul. 

Az építészetben működik az ellenreakció is: a térbeli élmények, hatások fokozása, fölerősítése kerül előtérbe, pl. kiazmusra gondolok. (Szerk: a kiazmus vagy chiasmus tükörképes, keresztező elhelyezkedésű retorikai megoldás.) Ennek persze vannak „fogyasztói" és vannak kifinomult változatai egyaránt. Építészként engem a valóságos helyzetek megélése, megformálása és ennek az átadása foglalkoztat: a szerkesztettség ereje, hatékonysága. A tervezett és a spontán állapotok együttállása. Érdekel a két világ – az analóg és a virtuális – kombinálása is, mert lehetőséget látok abban, hogy a térbeli + időbeli = építészeti élmények így fokozottan átélhetők. Már most, pl. a QR-kódok vagy VR-szemüvegek használatával is megtörténik, hogy a konkrét fizikai valóságba betüremkedik a virtualitás. Egy ilyen jelenséget okosan használva a konkrét tér megélése és megértése fokozható, így pl. átlátható a térbeli rendszer, egy struktúra azzal, ha „lehívom" a rajzos megjelenítését a helyszínen online, tehát a valós tér fizikai élményét kiegészítem egyidejű kognitív élményekkel a virtuális tér irányából. Ehhez szerintem programokat is lehet(ne) írni, vannak is elképzeléseim, de sajnos a digitális kompetenciám nincs meg hozzá, de másokkal kooperálva lehetne érdekes dolgokat létrehozni. Foglalkoztat az építészeti hagyományok továbbélése, továbbörökítései is és az építészeti nyelv dekódolása. Sok tapasztalat után minden nagyon beszédes: a házak, a környezet elmesélik magukat és az építtetőiket. Ahhoz, hogy igazán megéljük, átéljük, azaz értsük az építészeti környezetet, persze műveltség kell. Utazni, mást látni is igazán akkor érdemes, ha tudjuk, hogy mit látunk. El kell tudnunk helyezni térben, időben, történelemben, földrajzban, kultúrában, amit tapasztaltunk. Ha nincsenek meg a fogódzóink, akkor nem tudunk a kultúrában sem megkapaszkodni. Ebben segíthet az internet, de ez nem elég, sajnos. Az építészet ma az (elit)kultúra része.

A tanszék jövőjét hogyan látod? Milyen lesz a jövő félév?

SP: Hogy online lesz-e az oktatási forma, vagy hagyományos, még nem tudjuk: ez a rövid válasz. A kicsit hosszabb az, hogy a következő félévben tanszékvezető váltás lesz nálunk, az én mandátumom lejár. Fiatal, tetterős kollégánk veszi át – ha minden sikerül – a helyemet, sok ambícióval. A karunkon a tervezési tanszékek vezetőinek a körében ezzel teljesen egységesen egy új negyvenes generáció vált minket. Ez számomra nagyon bíztató fejlemény, sok reményt fűzök hozzá a kar (és a tanszék) jövője szempontjából! Jöjjenek a fiatalok!

Somogyi Krisztina

Az építészet képzési helyeit bemutató sorozat az NKA támogatásával valósult meg.