A Magyar Rádió és Pruitt-Igoe

“A szocmodern építészet halála 2023. december 12-én következett be Magyarországon, Budapest városában, délután három óra harminckét perckor (vagy legalábbis ez idő tájt)." De valóban kitörölhető egy építészettörténeti korszak? És visszaállítható a történelem “természetes" menete?

A szocmodern építészet halála 2023. december 12-én[1] következett be Magyarországon, Budapest városában, délután három óra harminckét perckor (vagy legalábbis ez idő tájt). Valahogy így hangzana, ha Charles Jencks 1977-es, a modern építészet halálát hirdető, elhíresült mondatát próbálnánk parafrazeálni Magyarország jelenére, a Palotanegyed helyzetére vonatkoztatva. Persze tudjuk, hogy ez valójában már nem a szocmodern halála, a halál állapota már beállt, most inkább sírrablásról van szó.

Az előbb emlegetett Jencks-féle mondás így hangzik teljes egészében: Modern Architecture died in St. Louis, Missouri, on July 15, 1972, at 3.32 p.m. (or thereabouts). Missouriban 1972 július 15-én dinamittal robbantották fel a Pruitt Igoe-nak nevezett modernista épületcsoportot[2], mely Minoru Yamasaki nevéhez kötődött, eredeti rendeltetése pedig a Missouriban jelentkező lakhatási problémák orvoslása volt. Mivel ezt a feladatot nem tudta az elvártaknak megfelelően teljesíteni, a lerombolása mellett döntöttek. Jencksnek a modernista építészet halálát hirdető mondata inkább tekinthető drámai kirohanásnak, semmint briliáns revelációnak, mivel a modernizmus kifulladása, lecsengése, ekkor már egyértelműen a levegőben volt. Mintha valami hasonló dolog történne most nálunk is a Palotanegyedben. A szocmodern egyértelműen véget ért, ám mintha ez a tény még mindig megerősítésre, nyomatékosításra szorulna, most éppen a Magyar Rádió épületeit bontják el.

Jencks a posztmodern építészet bevezetéseként beszél a modern végéről, The Language of Postmodern Architecture című könyvében[3]. De mi az, ami miatt itt Budapesten hangsúlyozni kell a szocmodern végét? Itt nálunk nem szimbolikus, elméleti jellegű, hanem a szó szoros értelmében vett helycseréről van szó, hiszen a Magyar Rádió elbontott épületének helyén emelkedik majd az új Pázmány Campus. Jelent-e viszont ez olyan radikális változást, mint amiről annak idején Jencks beszélt? Az új campus pályázatának győztes terve alapján úgy tűnik, hogy nem – mivel itt a „múlttal való természetes kapcsolat visszaszerzése", illetve a „kizökkent idő helyreállítása" kulcsfogalmakként kerülnek elő[4]. Ezek szerint itt nem múlt és jövő, vagy múlt és jelen viszonyáról van szó, sokkal inkább múlt és múlt kapcsolatáról. Ironikusnak hat az elképzelés, miszerint a múlthoz való kapcsolódás kulcsa egy vadiúj épület felhúzása és egy régről fennmaradt épület lerombolása lenne. De nem mindegy, hogy milyen múlthoz akarunk kapcsolódni. Az első díjas pályaterv szövege alapján a szocmodern a magyar építészet történetén esett csorbának tűnik, melyet minél előbb ki kell köszörülni, hiszen ez akasztja meg jelen és múlt természetes összekapcsolódását. Azonban az a különös múltmanipuláció, ami itt zajlik, semmivel sem hat természetesebbnek.

Visszatérve, illetve lezárva az elindított párhuzamot, a Magyar Rádió székházának lerombolása legalább olyan mértékű szimbolikus tartalommal telítődik, mint ahogy az annak idején Pruitt-Igoe lerombolásával történt. Jencks kijelentése nyomán ez a történet korszakalkotó (pontosabban korszakzáró) fordulatként él közös tudatunkban, ám ezt az átmitizált réteget lebontva talán egyértelmű, hogy egyetlen épület elbontása valójában nem jelent korszakhatárt, illetve nem vonja maga után egy korstílus letűnését.