A megfoghatatlan - pályamű a 14. Velencei Építészeti Biennálé magyar pavilonjára

Az anyagi tér válik megfoghatatlan, fényből és színekből festett atmoszférává Bojti András, B. Szabó Veronika, Francsics László és Kurucz Attila pályázatában. Az üveg installációkkal berendezett pavilon a látogatót is bevonja az alkotó folyamatba, hiszen egy elemlámpával újabb és újabb kompozíciók hozhatók létre.

"az építészet, az egybefoglalt tömegek korrekt és nagyszerű játéka a fényben."  
(Charles-Édouard Jeanneret Le Corbusier)

Az 1909-ben épült - Maróti Géza által tervezett - magyar pavilon erőteljes megjelenítése a magyar szecessziós építészetnek. 104 éves korával éppen alkalmas Rem Kolhaas felvetésének vizsgálatára, nevezetesen arra, hogy az elmúlt évszázadban a modernizáció során feladott kanonizált építészeti világ, a nemzeti identitást a nemzetköziség oltárán feláldozó - építészeti és társadalmi viselkedésmód valójában milyen hatással volt az építészetre.

A magyar pavilon fennállása során elszenvedett változásait nyomon követve csak egy vékony szeletét érthetjük meg a vizsgált időszak - az elmúlt 100 év - belső erőinek. A fizikai valóság hiába tolódott el, a túlélő szecesszió, az identitást tükröző elemek ma is élnek és híven tükrözik a valóságot: a modernizáció racionalitása és funkcionalitása csak egy jelszó, ami van ahol jelentősen, van ahol kevésbé formálta meg ideológiái mentén a valóságot.

Ha a pavilont kiállítási tárgyként kezeljük, és rajta keressük a mélyreható átalakulás jeleit, nem fogunk azoknak a nyomába jutni. A pavilont száz éve is pavilonnak építették, és hiába alakultak át a korszerű kiállítási térrendszerek azóta,  a mindennapi ember érti a 100 évvel ezelőtti tereket is, hiába a modernizáció, globalizáció, az életünket azóta is hagyományos, falakkal, ablakokkal, padlóval és födémmel határolt terekben éljük le. Változás azonban van. A változás észlelése kontraszton alapszik. Az eltérőt vesszük észre, a különbségre ugrik rá a tekintetünk, minél élesebb az eltérés, annál erősebb érzelmet vált ki belőlünk.

100 éve az építészeti tér és tömeg,  a legújabb technológiák ellenére stacionárius és stabil, egyértelműen egymásra épülő, hierarchikus, architektonikus. Ez a múlt tere, ami azóta már megszilárdult képzeletünkben. Ebben a térben a ma tömege körülhatárolhatatlan, mozgó, anyagtalan fluidumként jelenik meg. A FÉNY, az ÜVEG és a VÍZ játéka jelenti  az architektonikus, 104 éves térben a virtuális, képlékeny, sokszor megfoghatatlan, mindeközben pengeéles világunk lenyomatát. Ez a játék emlékeztet a minduntalan mozgásban lévő pillanatnyi állapot változékonyságára.

A  magyar pavilon fél évre a múltba költözött korunk mai valóságának színpadává változik, ahol a fény, az üveg és a víz elvesztik használati tárgyi valóságukat, és új értelmét keresik a létnek abban a világban, ahol a hasznosság, használhatóság, fenntarthatóság a legfontosabb jelszavak. A Zsolnay eozin kerámia, az arannyal dúsított gazdag színvilágú és plasztikus kapubéllet mai transzformációja jelenik meg a körbejárható kiállítási térben és a nyitott átriumban. Az építészeti térelemek üvegszobrászi gondolkodás mentén válnak saját maguk letisztult absztrakciójává.

A közösen kialakított építészeti és szobrászi szándék kevés eszközzel kíván erőteljes építészeti térérzést létrehozni. Egyfajta spiritualitással a teret használó látogatók érzelmi áthangolása a cél. Az egymástól korban száz évvel elválasztott alkotói szándékokat a lelki megközelítés köti össze. A látogató útvonala a szimmetrikus alaprajzú épületben bármely irányban elindulva egy teljes kört rajzol a föld és ég, a mélység és magasság, a hideg és meleg, a nedves és száraz, a női és a férfi princípium között.

Az épület belső tereit sík gipszkarton felületekkel elzártuk a külső, zavaró fényhatások elől. A belső bélelő-fal nem ér le a padlóig, itt vezetősávként jelenik meg egy keskeny fénycsík, mely a falak lebegését hangsúlyozza. Az épületben kevés számú irányított lámpa segítségével elvarázsolt világot hozunk létre. Az illúzió az irányított fények hatására képződik, de a látogatók maguk is kézbe vehetnek egy-egy elemlámpát, melynek segítségével újabb és újabb egyedi effekteket hozhatnak létre, új alakzatokat kelthetnek az üvegfelületeken, falakon. Így interaktívan befolyásolni tudják a kiállítás pillanatnyi képét, hangulatát.

A kapualjból a baloldali irányban elindulva, a következő kör megtételére nyílik lehetőség:
1. A fénykút terme:
Az első kör alakú térben a meglévő téri adottságot szikáran használva egy kék üvegkorongot helyeztünk az általunk bezárt opeion-szerű födémnyílásba, mely fölött excentrikusan forgó spotlámpával hozunk létre egy lassan, de állandóan változó téri élményt a színes vetett árnyék megjelenítésével. Ezzel az eszközzel a hengernek és a körnek az áthatásai transzformálódnak a térben, mely színeivel, alakjával fénykútként, a női princípium megtestesítőjeként funkcionál. A hideg kék szín a kút, a pince, a nedvesség, a földanya megtestesítője.

2. Tovább a “női oldal”-t megtestesítő kiállítási térbe:
A szinte éjszakai atmoszférát nyújtó fényben továbbhaladva lépünk be a valódi kiállítótérbe, ahol első látásra egy vörös színű keskeny üveglap padló és fal kiszögellés közé kifeszített húrja tűnik fel, ami már önmagában egyfajta illuzórikus erővel bír, mivel az üveg íjszerű megfeszítése nem hétköznapi alkalmazás. A megfeszített üveglap a ráirányított lámpafény hatására a padlón - falon - mennyezeten megjelenő  vörös árnyékával együtt virtuális kapu motívumot alkot.

Továbbfordulva a tér középtengelyébe belógatott fő mű tárul elénk: két zöld üveglap melyek egymás felett lebegnek. (A lebegést a feszítőpászma födémhez és padlóhoz rögzítésével oldjuk meg). A két egymástól 40 cm-re elhelyezett lebegő üveglap egyetlen lámpával megvilágítva kétféle tónuserősségű elcsúsztatott árnyékot hoz létre a padlón, ami az arra sétálót elbizonytalanítja, hogy a lapok földre vetett árnyékára léphet-e? A két zöld üveglap alatt egy harmadik felület is lebeg: egy fekete tükröződő felületű üveg, mely tovább gazdagítja a teremben elhelyezett üvegépítészeti hangsúlyokat.

A zöld üvegek közelében az átriummal közös falat áttörjük egy keskeny réssel, amiben az átriumban elhelyezett üveg vízmedence nyúlványa jelenik meg a lesötétített belső térben. Így  a napfény vízen keresztül beszivárog a terembe, reflexsugarai súrolják magát a belső falat, összekapcsolva a külső verőfényes és a belső, szinte fénytelen teret. A terem tengelyében egy falfülkében két keskeny vörös üveglap feszül be a vízszinteshez közelítő íves, húrszerű formában. Ezek - a rájuk irányított lámpából származó - árnyékívei a falfülkét tovább formálják építészeti térelemmé. A tér közepébe befüggesztett fekete üveglap ezek a látványát kortárs grafikai kompozícióvá tükrözi.

3. Az apszis: "átmeneti tér"
A terembe lépve a bejárat melletti konzolpolcról a látogatók elemlámpákat vehetnek el. A két főteret összekötő folyosón a lábazati fényen kívül az apszis felőli falon törtszélű üveg fénysávok jelennek meg, mintegy vezetősávként egyértelműsítik a haladás irányát. A félúton elhelyezkedő, ölelő formájú apszis negatív terét  a benne térátlóként megjelenő lila üveglappal változtatjuk erőteljes pozitív térelemmé. A folyosó csőszerű monotonitásába attraktívan, erőteljesen, de mégis diszkrét módon hasít bele. A lila üvegsáv egyedi árnyéka rajzolódik ki az apszis ívében elhelyezett “süppedő” falán.

A látogatók az apszis ölelésében elhelyezett szivacs kanapén el is nyújtózhatnak, miközben a szemben lévő falra vetített filmet nézik angol felirattal. Az “A Mai Otthon” című film nem titkolt iróniával, 34 percbe sűrítve mutatja be a magyar építészet 90 évét. A koroknak mindig megfelelő zenére egy fiatal pár végigtáncolja az építészeti stílusokat a rendszerváltástól visszafelé haladva az időben, a századfordulóig. Egyszerre élvezhetjük 10 éves átfogásban az építészeti korok magyarországi reklámjait, propaganda filmjeit, építészetét és belső építészetét. A rendszerváltás óta eltelt időben létrejött fontosabb épületeket két filmvetítés között idézzük meg. Elképzelésünk szerint magyar fotóművészek olyan fotóit mutatnák be, ahol nem a konkrét épület felismerése-megismertetése a cél, hanem a fény - üveg - víz - építészet kapcsolatának sajátos megjelenítése a kortárs magyar épületek segítségével.

4. Tovább a “férfiúi oldal” terébe:
Megérkezve a másik nagy kiállítótérbe, a derékszögű sarokban harminc fokos szögben sajátos, fekete reluxaszerű plasztikai elemet rögzítünk, melyek előtt térbe állítva, keskeny függőleges és vízszintes narancssárga üveglapok jelennek meg. A rájuk irányított lámpák különös konstruktivista, Kassák Lajost megidéző árnyéklenyomatot hoznak létre a falakon.

A tér súlypontjába befüggesztett csigalépcsőre utaló vörös üveglapok földre vetített árnyéka virtuális vörös lépcsőt hoznak létre, annak az illúzióját keltve mintha azon fel is lépkedhetnénk. A látványterveken megjelenő női figura a léptéket, és felfelé mutató gesztusával a befüggesztett térelem és annak virtuális leképződése közötti összeköttetést kívánja illusztrálni. A figura a kiállításon a valóságban nem jelenik meg semmilyen formában.
A terem elhagyása előtt a kijárat melletti konzolpolcra kell a látogatóknak az elemlámpáikat elhelyezni.

5. A virtuális lépcsőtér
A kör alakú helyiségben a csigalépcsőt takaró fehér hengerre különböző méretű függőleges vörös üveg lamellák kerülnek, melyek különös vetett árnyéka idézi meg a magasba, a fénybe, a napba vezető lépcső valóságát. Célunk az átalakítások során fal mögé zárt izgalmas térelem kortárs szellemben való megidézése, a korábbi értékek iránti tisztelet kifejezése.

6. Átrium
A nyitott átriumban, amely a kiállítási koncepcióban a “nappalt” képviseli - erős fényviszonyokra számítva, a természet elemeit használva alakítunk ki “építészeti látványt”. A bejárat tengelyében 2 db egyszerű, földre helyezett nagyméretű üveglap kerül, a közöttük lévő tónuskülönbségből adódóan a pasztel-lilára festett hátfalra gazdag árnyék-színkeveréseket vetít, mely valamiféle fénybarlangként intim térre utal. Ezt a virtuális teret a látogató a különböző napszakokban különböző fényviszonyoknak köszönhetőnek mindig más karrakterűnek látja. A két üveglap reflexiós képességének köszönhetően a 104 éves épület sajátos építészeti elemei  is reflexióként a térplasztika részévé válnak, mintegy a múltat beolvasztva a kortárs környezetbe.

Az átrium tengelyétől balra egy minimalista tömegképzésű “lebegő” vízmedencét helyezünk el. (ez a medence hasítja át az oldalfalat és “áll be” konzolosan a “női” kiállító térbe) A víz egyrészt a környezetet és az ég kékjét reflektálja, a szélnek köszönhetően egy állandóan mozgásban lévő természetes struktúrát hozva létre. Ebben a medencében úszik egy reflexiókra épülő, filmszerűen folyamatosan változó látványt közvetítő térplasztika, mely egy bezárt levegőjű üvegdoboz szerkezet, fehér és színes tollakkal megtöltve, kortárs grafikai élményt nyújtva jelenik meg. A felső felületén hídszerkezetre utaló módon, “V” alakban elhelyezett síküvegek egyrészről tükrözik a szobor saját részleteit, másészről az épület részleteit illetve az eget. Ezeknek a folyamatosan változó tükröződéseknek egymásra másolódása a szél által mozgatott szobor legfontosabb művészeti üzenete.

Az átrium árnyékos felében ülő-üvegkockák a fal, pasztell-lila színéhez igazított tónusban szinte lebegve teszik teljessé az építészeti együttest.
A nagy ívű összefüggésrendszer mindig új felfedezésekre ad alkalmat miközben a nézők képzelőerejét is bevonja. Ez az interaktivitás tovább fokozódik a látogatók kezébe adott elemlámpák segítségével. Fedezzenek fel ők is rejtett lehetőségeket, új és új reflexiókat, létrehozva fénysávokat és vetett árnyékokat a térben. Játszanak és élvezzék a minimális téri üveg elemsor lehetőségeit.

A fény és az üveg különös találkozásai az építészeti térrel, mindkét műfajnak új értelmezést adhatnak. Elképzeléseink szerint a megnyitó alkalmából kortárs zenére kortárs táncoló pár vezeti körbe a látogatókat, "A mai otthon" című film hangulatát a helyszínen megidézendő.

A szerzők:

Bojti András üvegszobrász, B. Szabó Veronika, Kurucz Attila, Francsics László építészek