Kotsis Iván életművében különleges helyet foglal el a Balaton, azon belül is a balatonboglári katolikus templom, mely modern templomépítészetünk korai példái közé tartozik, és jól mutatja a két világháború közötti építészet sokszínűségét.
A modern építészet – nem meglepő módon – elsőként a lakóházépítészetet hódította meg. Az egyházi építészetben az 1920-as évek végén és az 1930-as végén még nagyon divatosak voltak a historizáló stílusok, ami érthető, hiszen az egyházak általában konzervatívok, ráadásul a historizáló épületeknek olyan presztízsük és vallásos konnotációjuk volt, amilyennel a modernizmus még nem rendelkezett. (Mint korábbi írásunkban olvashatták, maga Kotsis Iván is tervezett neobarokk templomot.) Ám a sok neobarokk és neogótikus imahely mellett az 1930-as évek elején a templomépítészetbe is beszivárgott a modernizmus, melyben nagy szerepe volt a felvilágosult, nyitott gondolkodású egyházi köröknek, ezen belül is Gerevich Tibor művészettörténésznek, aki a római Magyar Akadémia egykori ösztöndíjasait egyfajta alkotóközösségbe tömörítette. Így a korai modern templomokon alapvetően a novecento olasz művészet hatása érződik, az első magyarországi példák a győr-gyárvárosi Jézus Szíve-templom (1929), illetve a budapesti Városmajorban álló katolikus templom (1934). Mindkettő Árkay Aladár és Árkay Bertalan munkája.[1]
Szintén a legkorábbi modern templomok közé tartozik, és egyben az első falusi modern egyházi épület a balatonboglári Szent Kereszt Felmagasztalása-templom, mely 1932-ben épült. Mint azt Kotsis Iván írja önéletrajzában, az épület létrehozása Varga Béla balatonboglári plébánoshoz, a későbbi kisgazdapárti vezető politikushoz köthető. Mivel az épület nem a Balaton partján, nyaralóövezetben áll, nem ezen övezet előírásai vonatkoztak rá, hanem a faluképbe való beillesztése jelentette a kihívást.[2] Mint Kotsis írta a feladatról:
„A magyar faluba kerülő épületeknél fontosnak tartottam, hogy ugyanakkor, amikor a környezet hangulatába és léptékébe beleillenek, ennek érdekében ne kellessen áldozatul ejteni az alaprajz célszerűségét és a részletek gyakorlatias megoldását. Vezető elvek itt a funkciót jól kielégítő, amellett összefoglalt alaprajz, elkerülése a szeszélyes körvonalaknak, ennek folyományaképpen egészséges tömeg és egyszerű tetőidomok. Keresetlenség a részletkiképzésben és architektúra mellőzése. A nyílások kiosztásánál kellő esztétikai mérlegelés után az alaprajz igényeit hiánytalanul ki kell elégíteni. A kicsi vagy rossz világítást adó ablak nem feltétlenül kelléke a ház falusias hangulatának. Tévedés továbbá azt hinni, hogy falun középületnél mindenáron oszlopos vagy árkádos ámbitust kell melléje építeni, vagy a kúriáknál látott porticust állítani középre, avagy enyhébb esetben parasztházat utánozni. Ez külsőségekből kiinduló operettfalusiaskodás, amelynél a reá erőltetett homlokzati kiképzés megrontja az alaprajzot, eltünteti az épület rendeltetését, végül unalmasan uniformizálja a különböző célú épületeket. Iskolák, óvodák, posták, egészségházak, egyikét sem lehet kúria alakjában megoldani."[3]
A 600 hívő befogadására alkalmas, szabadon álló épület lejtős terepen emelkedik. A lapostetős, egyhajós templom visszafogott főhomlokzatának déli sarkán áll a négyzet alaprajzú torony, melynek leglátványosabb eleme magas, lanternaszerű toronyvégződés.
Mint ahogy Bierbauer (Borbíró) Virgil írta az épületről:
„A belső tér vasbeton főtartókkal van áthidalva, amelyek pillérek alakjában folytatódnak az oldalfalakban, keretes szerkezetet képezve, amelyre a szélnyomás miatt volt szükség. A pillérek között 41 cm vastag téglafalak. A pillérek befelé 15 cm vastag téglaréteggel fedve vannak azért, hogy a páralecsapódás a belsőben megakadályoztassék. A vasbetonfőtartókon hosszanti irányú és sötétre pácolt borovi fenyőfagerendák 1.00—1.00 m távolban, ezeken 6 cm vastag kovaföldlemezek, természetes színben hagyva. A lemezeken semminemű feltöltés nincs, a hőszigetelésnek igen jól eleget tesznek úgy télen, mint nyáron, ezenfelül akusztikai szempontból is teljesen kielégítő térelhatároló anyagnak bizonyultak. A kazettákat eleven vörösszínű sarokléc szegélyezi. Belső vakolás erősen nyers, meszelve. Padló klinkerlapokból; padok ébenfa-feketére pácolva. A külső falsíkok erősen durva vakolással, kőpor-bedörzsöléssel készültek. A tető lefedése horganyzott vaslemezzel történt. A toronysisak vasbetonból készült, vörösréz-lemezzel burkolva. A nyílásokban 6 mm vastag üveglemezek zsalúlevélszerűen elhelyezve, hogy a harangok hangja akadálytalanul terjedhessen kifelé, egyben, hogy az egymás felett álló négy harang ingása kívülről látható legyen. A harangok eme tere rejtett fényforrásokkal alulról megvilágítható."[4]
A lanternaszerű toronyvégződésben elhelyezett üveglamellák igazán finom és látványos, ám szokatlan megoldást képeznek, melyek Kotsis eredetiségét bizonyítják.
A visszafogott, puritán, mégis hangulatos belső tér szobrászati díszeit a kor sokat foglalkoztatott szobrászművésze, Ohman Béla készítette. Ezek a következők: a főoltár mögötti falon elhelyezett, enyhén színezett hársfából faragott, nagyméretű feszület; a szószékkel szemközt elhelyezett, élénken színezett és szintén fából faragott Szűz Mária-szobor; az ablakok között elhelyezett, terrakottából égetett 14 darab stáció; illetve a bejárat mellett elhelyezett Szent Antal-szobor és Mária-relief. A külső falon, a bejárat mellett elhelyezett nyolc domborművet pedig Vilt Tibor szobrászművész készítette.[5] (A Kotsis Iván által írt cikkben helytelenül Wilt Tiborként szerepel, a művész a már említett római iskola tagja volt.)
Kotsis maga így értékelte az épületet:
„Legkedvesebb épületem ebből az időből a balatonboglári templom. (…) Lapos lefedése és camapanileszerű tornya miatt sokan olaszos reminiszcenciákat láttak benne, magam mindezek mellett magyar levegőt érzek rajta, és azt, hogy a faluba jól beleillik. Ezt a falubeliek is megérezhették, mert szokatlan megjelenési módja ellenére hamarosan megszerették, talán a kevés eszközzel áhítatra keltő belső puritánsága miatt. S mert az ő környezetük is ilyen, közelebb esik hozzájuk, mint egy barokk falusi templom kápráztató hangulata."[6]
Paár Eszter Szilvia
A cikk az NKA támogatásával jött létre.
[1] Magyarország építészetének története. Szerk.: Sisa József, Dora Wiebenson. Vince Kiadó, Budapest, 1998. 292.
[2] Kotsis Iván: Életrajzom. Magyar Építészeti Múzeum, Budapest, 2010. 142.
[3] Uo.
[4] Bierbauer Virgil: Vidéki tapasztalatok. Tér és Forma, 1933. 6. évf. 4-5. szám
[5] Magyar Iparművészet, 1937. 40. évf. ?. szám
[6] Kotsis Iván: Életrajzom. Magyar Építészeti Múzeum, Budapest, 2010. 143-144.