A modern térvesztése és a nemzeti építészet fogalomtévesztése

Miért éppen a historizáló és az organikus építészetet támogatja a jelenlegi kultúrpolitika? Miben különbözik az építészet az irodalomtól, zenétől? Miért közös nemzeti érdekünk, hogy szerető gondoskodással őrizzük meg szocmodern építészeti hagyatékunkat is? Ezekre a kérdésekre keresi a választ az olvasói felhívásra beküldött írás, amellett érvelve, hogy eszköztelen alkotókként és építészekként a benyomásaink és az események őszinte, pontos dokumentálása a feladatunk.

"Kié itt a Palotanegyed?" – teszi fel a kérdést az Építészfórum felhívása a Pázmány Campus fejlesztésének keretében elbontandó-elbontott Szende László és Nánási Sándor tervezte egykori Magyar Rádió irodaház, és az archívumnak és adóstúdióknak kialakított üzemépület okán. Az épületek eltűnése a modern magyar építészeti örökség szisztematikus elpusztításának egy újabb nagy léptékű, sajnálatos állomása. A házak elbontását a Bánáti + Hartvig Építész Iroda és az Arch-Studio pályázati munkája által is felkínált megőrző alternatíva és szakmai-társadalmi fellépés sem óvhatta meg. Jól ismert narratíva ez, amit sok rétegében feszít feloldhatatlan diszharmónia. Esszémben mindezek közül néhánnyal kapcsolatban rögzítem véleményemet, és a háború utáni szocmodern építészet hazai helyzetére reflektálok.

A Palotanegyedben – és úgy általában a magyar földön – álló, kulturális értéket képviselő épület a magyar nemzetet gazdagítja. Az építészet ugyanúgy a nemzet kultúrtörténetének része, ahogyan az irodalom vagy a zene. Különlegessége a genius locijában áll: az épület mindig a földhöz kötött, általában egyedi és megismételhetetlen entitás. Baljós minőség ez egy olyan helyen, ahol a döntéshozót a kulturális megismerés általában nem érdekli, az értő véleményre pedig nem ad.

Paradox, hogy az építészet éppen az anyaghoz láncoltsága miatt sokkal törékenyebb az irodalomnál vagy a zenénél, melyek matériája a szó vagy a hang. Ha a művészet értékeit az állam és a nép saját korában nem ismeri fel, gyógyító évszázadokban adatik meg a jövő nemzedékeinek a kulturális hagyaték feldolgozása, amelyben idővel minden a helyére kerül. Ha egy épület értékeit a döntéshozó bármilyen okból, akár saját pillanatnyi érdekei vagy kulturális hiányosságai miatt nem ismeri fel, vagy figyelmen kívül hagyja, a ház örökre elpusztul. A kultúrtörténet folytonosságának megtartása mindenki érdeke, de nem mindenkit érdekel.

Kihívásokkal teli korunkban építészeink és várostervezőink ezrei dolgoznak és gondolkoznak olyan aktuális problémák javításán vagy megoldásán, mint a lakhatási válság, a klímahelyzet, a szociális kapcsolatok facilitálása vagy a városok élhetőbbé tétele. Egy ép, vagy átépíthető állapotban lévő épület elbontása korunkban az előbbi törekvésekkel megy szemben. A bontás csak egészen rendkívüli esetben lehet indokolt; ma olyan visszatérő gyakorlat, ami később már nem jóvátehető. A művelettel járó környezeti és materiális veszteség soha nem absztrakt: a tárgyi projektnél a Bánáti + Hartvig építésziroda számítása is plasztikusan érzékelteti a volument.

A fentiek alapján könnyen belátható, hogy egy vasbeton szerkezetű, alig fél évszázada épült épület elbontása korunkban általában a lehető legrosszabb, pazarló építészeti válasz. Racionális érvek mentén nem is érdemes válaszokat keresnünk, de ideológiai alapon próbát tehetünk az okok megértésére. Fájó felismerés, hogy a szocmodern építészeti örökség kiradírozása egy ideológiailag vezérelt politikai program. A most már évtizedes hazai vezető törekvésekben két támogatott irány rajzolódik ki élesen: az egyik a bármilyen régi (historizáló), a másik az organikus, makoveczi hagyományokat követő építészet. Ne pazaroljunk szót ennél pontosabb klasszifikációra: akármilyen ház, ami felületesen e kettő kategória valamelyikébe sorolható, kultúrpolitikánk alapján bármilyen áron hivatott átvenni a tárgyi épületek helyét. A hamis ideológiai elképzeléshez, hogy a magyar nép nemzeti eidoszát[1] ez a két kategória testesíti meg, egy-egy gondolatot fűzök.

Történelmünkben évszázadok súlyos vészei és évtizedek fellélegzései váltották egymást. Bámulatos, hogy kultúrtörténetünk leggazdagabb irodalmi és zenei alkotásai éppen a terhes korokban születtek: a gyötrelmes időszakok hozták el a nemzeti kultúránk legnagyobb értékeit. A magyar szellem külső nyomása alatt az alkotás mindig is élet-halál fontosságú volt az építészetben is. Ilyen nyomás alatt tervezett a Farkasdy Zoltán, id. Janáky István, Jánossy György, Szrogh György és mások által képviselt generáció akik kivételes tehetséggel, klasszikus műveltséggel és sajátosan nemzeti-szellemi tartalommal ellensúlyozták a korukra jellemző pusztító erőket. Munkájukat korunk frivol döntéshozói és az őket kiszolgálni kész építészek teszik tönkre. Az épület kora önmagában hamis értékmérő, még akkor is, ha távolisága, ködös történetisége vonzó lehet. Ha a történelmi távlatot a mai kor eszközeivel, mesterségesen állítjuk vissza, akkor az építészettörténet egyetemes folytonossága sérül. Jól illusztrálja az előbbieket például a következő tragikus építészeti fordulat. A körülírt korban épült és értékeket megtestesítő Jánossy György és Lackovics László Szentháromság téri Diplomata-házát három éve bontották el, helyén éppen mostanában adták át a – Reisz Ádám építész és a RAPA Architects tervezte – "replika házat". Utóbbi egy építészetileg érdektelenebb, szellemileg szegényebb korban megformált épület pazarló újjáépítése, az építész legjobb szándéka ellenére is csak negatív kulturális egyenlege lehet. Hazánk egyik legértékesebb telkét anakronisztikusan foglalja el, egy valódi nemzeti érték helyét átvéve.

Témánkhoz kapcsolódik a kultúrpolitikailag szintén támogatott organikus építészetünk, mely nem morfológiájában, hanem evokatív minőségében rokonítható a jelenleg uralkodó, történelmi korokat idéző építészetünkhöz. Irodalmi hasonlattal szerves építészetünk tartalmi forrását balladákéval, eszközkészletét, formanyelvét népszínművekével mérhetjük össze. A történelmi távlat vagy a balladai homály jelenlévősége egy épületben a nép számára olyan kapcsolódási pontotokat kínál fel, amivel az egyetemes, vagy modern építészet értékei nem versenyezhetnek. Népszínművekéhez hasonló harsogó kifejezésmódja garancia az ebben a szellemben tervezett épület népszerűségére. Ahogy az irodalomban, úgy az építészetben is nemes képviselői jelölik ki fontos helyét az építészettörténetben e szeretetre méltó műfajnak. Azonban jelentőségének hibás felmérése, vagy nemzeti formanyelvvé emelése éppen legnagyobb mestereinek emlékét amortizálja. Amíg irodalmunkban nagy alakjainkat követő, de mesterük programját gyengébben megvalósítani képes íróink munkája legfeljebb a feledés homályába vész, addig építészetünkben a kevésbé jól sikerült munkák is hosszú évtizedekre válnak tájaink, városképeink részévé, földünk véges területén terpeszkedve. Jelenlétükkel nem jó döntések emlékét őrzik, funkciójukat ellátni gyakran csak kompromisszumokkal képesek, közönséges formálásukkal amortizálják a közízlést – hamis képet mutatva az építészetről. Jól illusztrálja ezt például a felhívás tárgyához kapcsolódó, funkcióját vesztett piliscsabai Pázmáneum épület. A fentiek kontextusában reflektálva az elmúlt hetek cikkeire, az efféle építészet méltó megbecsülését számonkérő hangokkal szemben értetlenül állok. Ahogyan ellentmondásosnak hat az a gondolat is, hogy építészeti képzéseinkből éppen a szerves építészet tanszék hiányzik.

Meg kell értenünk, hogy nemzeti építészeti kultúránk és nagyvárosaink mérhetetlenül gazdag építészeti szövete a fenti ideológiák mentén nem jöhetett volna létre, aminek fontos és valóban ‘organikus’ építőelemei szocmodern épületeink is. Ifj. Janáky István időtlen sorai bámulatosan pontosan írják körül nemzeti építészetünk valódi gazdagságát a 13 éve megjelent, de még mind egyre aktuálisabb Levelek Árkádiából c. cikkében, rámutatva annak összetettségére.