Az InclusiveCity egy új nemzetközi együttműködés, mely a 15 perces városok koncepciójából kiindulva a placemaking eszközeivel keresi az inkluzív beavatkozások lehetőségeit öt európai nagyváros helyszínein keresztül. A hazai partnerek a Kortárs Építészeti Központ, a RÉV8 és a BME Urbanisztika Tanszéke, vizsgálódásaik helyszíne pedig a Népszínház utca. A projekt kapcsán Bozsik Barbarával (KÉK) és Tóbiás Loncival (RÉV8) beszélgettünk az együttműködésről, a Népszínház utcáról és arról, mit jelent az inklúzió.
Van valamilyen nemzetközi vagy hazai előzménye az InclusiveCity projektnek?
Bozsik Barbara: A kérdést két oldalról is meg lehet fogni. Egyrészt a Népszínház utcában mindenképp van múltja, a RÉV8 munkája által, másrészt, a jelenlegi nemzetközi partnerek között van több olyan város is, akik már korábban együttműködtek a PlayCity kezdeményezés kapcsán. Abban mi még nem vettünk részt, de a keretei között már több különböző helyszínen, korábban is foglalkoztak a placemaking eszköztárral.
Tóbiás Lonci: Illetve abból a partnerségből nőtte ki magát valójában a Placemaking Europe, ami egy európai szintű hálózat és közösség, és a placemaking, vagyis a közösségközpontú városfejlesztés és téralakítás módszertanát támogatja. Ők az évente megrendezett Placemaking Week szervezői, és még számos olyan szakmai programé, ahol lehet erről a módszertanról tanulni.
Hogyan folyik az együttműködés a magyar partnerek között?
BB: A projekt úgy épül fel, hogy hogy minden országból vannak akadémiai partnerek, és ez nem véletlen, hiszen ez ad egy módszertani keretet az egész folyamatnak. Itthon a BME Urbanisztika Tanszéke az akadémiai partner, akik kurzusokkal TDK témákkal is bekapcsolódnak. A KÉK (Kortárs Építészeti Központ) és a RÉV8 szerepe pedig abban van, hogy az akadémiai megfontolásokat kipróbálja és átültesse a gyakorlatba.
Van valami más oka – a RÉV8 korábbi jelenlétén kívül –, hogy a Népszínház utcára esett a választás?
TL: Én mindig úgy szoktam hivatkozni a Népszínház utcára, mint Budapestnek, de lehet, az egész országnak a legmultikulturálisabb utcája. Ezzel együtt tele van kihívással, szóval nagyon jó terep arra, hogy az inklúzió mentén kezdjünk el itt gondolkozni a fejlesztéssel kapcsolatban.
Nemcsak nemzetiségi sokszínűség tapasztalható, de a társadalmi helyzet sokszínűsége is: nagyon sok szegény ember él itt, hajléktalanszállók is vannak, ugyanakkor ezekben a csodálatos házakban megtalálhatók hatalmas, 100-200 négyzetméteres lakások is, ahol nyilvánvalóan jómódú emberek élnek. A Népszínház utcát nagyon különlegessé teszi, hogy mennyire sokféleképp rétegzett.
BB: A RÉV8, és alapvetően a 8. kerületi önkormányzat már nagyon sok kisebb beavatkozást végzett itt, például a torkolatoknál. Fontos megjegyezni, hogy ők is egy hosszabb távú folyamatként gondoltak arra, hogyan lehet egyáltalán értelmezni ezt az egész utcát, hogy lehet úgy megújítani, hogy a sokszínűségét megtartsa. Ezeknek az átalakulásoknak Magyarországon akár 8. vagy 9. kerületben már egy rakás jó és rossz példája van, utóbbiak közül néhány laikus szemmel akár jónak is tűnhet, de közben meg érezzük a beavatkozás dzsentrifikáló hatásait. Szerintem a Népszínház utcához a RÉV8 és a 8. kerület is óvatosan közelít, hiszen rengeteg tapasztalat van már mögöttük ezen a téren.
TL: Ez így van, és fontos azt is kiemelni, hogy ennek a jelenlegi projektnek a keretében sem fog a Népszínház utca azonnal töviről hegyire megújulni, nem lesz 2026 végére sem nagyon különböző a mostaninál. Sokkal inkább a lehetőségről szól ez a két év, hogy módunkban áll kipróbálni eszközöket, ötleteket, amik a BME, a KÉK és a RÉV8 közös munkájából születnek.
Tehát a cél inkább taktikai jelleggel megfigyelni, mi válik be, mi működik és mi nem – mindez a tapasztalat pedig beágyazódhat egy későbbi, nagyobb volumenű stratégiába?
BB: Igen. Általában nagyon kevés esetben adatik meg a lehetőség a hosszabb vizsgálódásra, legtöbbször az a helyzet áll elő, hogy „most van pénz, most kell elkölteni köztérmegújításra". Ezért is ideális a helyzet, mert van idő és lehetőség a kísérletezésre, a lakók és használók bevonására, és ezek az eredmények majd be tudnak csatornázódni egy hosszabb távú vízióba. A 8. kerület esetében egyébként ez a megközelítés már gyakorlatnak számít.
TL: Én ráadásul, még ha a világ összes pénze állna rendelkezésre, akkor sem tartanám jó ötletnek, hogy egyik napról a másikra újítsuk fel az egészet. Egyébként 2019-ben született egy ilyen átfogó terv, de nem volt igazából reális. Nem feltétlenül ez az előremutató irány egy olyan, 1 km hosszú utcán, ahol már a különböző szakaszok is nagyon eltérőek, más szükségletek, problémák, igények jelennek meg az egyes részein.
A projekt nevében is benne van az „inklúzió". Hogyan értelmezi ezt a kifejezést az Inclusive City projekt? És hogyan lehet a placemaking kritikai?
TL: Szerintem az inklúzió mást és mást jelent a különböző nemzetközi partnereknek. A projekt úgy épül fel, hogy minden városnak van egy urban living lab-je, a mi esetünkben ez a Népszínház utca. A többi városban nagyon különböző helyszíneket választottak, például Bécsben a Donaukanal partját, ahol a fő probléma, hogy nagyon kommerciális, tele van vendéglátóhelyekel, fogyasztás nélkül nem nagyon lehet használni. Rotterdamban gyakorlatilag egy óriási ingatlanfejlesztés a helyszín, Oslóban a különböző társadalmi csoportok – köztük a városi természetet gondozó közösségek és korábbi szenvedélybetegek – aktív bevonásával szeretnének inkluzív közösségi tereket kialakítani. Rómában pedig a szociális kérdések és a lakhatás van fókuszban. Látszik, hogy nagyon különböző a helyszín és a társadalmi környezet minden városban.
Úgyhogy mi mire gondolunk, amikor az inklúzióról beszélünk? Ez alapvetően összekapcsolódik a másik kérdéseddel, a kritikai placemakinggel. Úgy tudnám összefoglalni, hogy nagyon figyelmesnek kell lennünk az összes ilyen bevonási folyamatban, hogy éppen nem erősítünk-e rá olyan társadalmi folyamatokra, amikre nem szeretnénk. A társadalmi bevonás során nyilván először azokat fogod elérni, akik amúgy is elérhetőek, alapvetően középosztálybeli-felső középosztálybeli emberek fognak eljönni egy tervezőalkalomra. Más viszont, akinek szintén sok köze van az utcához, és nehezebb helyzetben lévő csoport tagja, lehet, hogy nem is értesül róla, vagy nem mer eljönni, nincs rá ideje vagy nem számára megfelelő időpontban van, mert lehet, hogy hétvégén is vagy több műszakban dolgozik. Sőt, az is lehet, hogy egyszerűen nem érti, hogy miről van szó. A Népszínház utca esetében van egy speciális nyelvi kérdés is, amivel majd foglalkoznunk kell: nincsen egyetlen olyan közös nyelv, amin meg lehetne tartani egy workshopot, ami mindenkit céloz. De nem gondolom, hogy az lenne a cél, hogy egy olyan alkalom legyen, amire mindenki el tud jönni, mert lehet, hogy ami mindenkinek szól, pont ettől nem szól eléggé senkinek sem. Fontosabb, hogy amikor megtartunk egy találkozót, vegyük észre, ki nem volt itt, akit még valamilyen módon meg kellene szólítani, és erre keressünk másik lehetőséget..
Az, hogy hogyan tudjuk megismerni sérülékeny csoportok térhasználatát, pedig már lehet, hogy a hagyományos bevonási eszközökön túllépve antropológiai megfigyeléseken alapszik. Erre vannak terveink, hogy a BME-s diákokkal kiegészülve miképp tudunk ténylegesen ilyen térhasználati megfigyeléseket megvalósítani. Vagy egyszerűen olyan eszközöket kell majd alkalmaznunk, melyek sokkal közvetlenebbek. Például van egy csodálatos teherbiciklink, amin lehet ad hoc workshopokat, beszélgetéseket tartani. Lehet, hogy sokkal könnyebben tudsz valakit megszólítani az utcán 5 percre, mint elhívni egy 2 és fél órás találkozóra. Szóval nekünk leginkább azt jelenti az inklúzió, hogy figyelmmel kell lennünk az összes csoportra. Nyilván az egy elérhetetlen cél, hogy mindenkinek minden vágya teljesüljön, de fontos, hogy legyünk reflektívek azzal kapcsolatban, hogy most milyen folyamatokra erősítünk rá.
BB: Bár mi szeretjük bevonásnak hívni, amit csinálunk, ez már kicsit régimódi megfogalmazása annak, ami ideális esetben történhet. Vannak újabb megközelítések, például a co-creation, melyek sokkal közelebb vihetnek az inkluzivitáshoz, mint a felülről lefelé történő bevonási gyakorlatok.
Egy későbbi, hosszabb fejlesztés megalapozásán kívül vannak más jellegű várakozásaitok, hogy meddig tud továbbgyűrűzni a projekt hatása? Mit gondoltok, lehet-e akár előidézője valamilyen társadalmi változásnak, akár az előítéletesség csökkenésének vagy a szolidaritás erősödésének a Népszínház utca használói között?
TL: Nem szeretnék ilyen óriási várakozásokat fűzni hozzá. Nagyon sok ember él és mozog itt, így nem gondolom, hogy egy kétéves projekt hatására hatalmas változások indulnának el a társadalomban. De ha ez valamilyen módon akárcsak 15-20 ember életében tud valami pozitív változást hozni, már az is egy szuper eredmény. A célunk főleg az, hogy kicsit hálózatosítuk az itt élőket és az itt dolgozókat, üzlettulajdonosokat.
BB: Amit még megfogalmaztunk magunknak, az angol kifejezéssel a sense of belonging, vagyis az odatartozás érzésének erősítése. Ez egy sor társadalmilag pozitív hatást eredményezhet, kezdve attól hogy kicsit biztonságosabb tud lenni a tér mindenki számára, vagy hogy minél több embernek ad lehetőséget az utca használatára.
TL: Persze létezik már egy valamilyen Népszínház-identitás, de ugye ehhez se biztos, hogy mindenki ugyanúgy tud kapcsolódni. Tehát ez is kérdés, hogy egyáltalán kinek mit jelent az utca. Van, akinek azt jelenti, hogy itt van rengetegféle bazár, van akinek egyetlen dohányboltot jelent, ahol összetalálkozik minden nap a szomszédaival. Valakinek azt jelenti, hogy „itt lakom, de amúgy nem szeretem". Van, akinek a járdafesztivált és a kulturális programokat jelenti.
Nagyon érdekes, hogy igazából párhuzamos világok léteznek ugyanazzal a térrel kapcsolatban.
És szerintem minden megélés valós, de a célunkat akkor érjük el, hogyha ezeknek a pozitív részét meg tudjuk erősíteni.
A projektbeharangozó említi, hogy az üzletekre is szeretnétek majd fókuszálni. Hogyan lehet elkerülni azt, hogy az üres üzletek felpezsdülése ne legyen az első lépcsője valami olyan folyamatnak, melynek során végül az új befektetők, vállalkozók kiszorítják a már meglévő, kulturálisan sokszínű szolgáltatásokat és boltokat?
BB: Szerintem ez a legnehezebb kérdés az összes felvetés közül. Nagyon speciális a tulajdonosi struktúrája az utcában lévő üzleteknek, sok minden egy kézben van az élő üzletek és a zárva lévő helységek közül. Mi alapvetően ökoszisztéma-szinten próbáljuk értelmezni az itt lévő vállalkozásokat, üzleteket, és őket is érdekeltté tenni abban, hogy olyan típusú boltoknak, szolgáltassanak biztosítsanak helyet tulajdonosként, melyek egyrészt számukra is hasznosak, másrészt társadalmilag is előnyösebbek az egész utcára nézve. Akár azzal is bekapcsolódhatnak, hogy tulajdonosként részt vesznek az ide beérkező vállalkozások, szervezetek tevékenységeinek támogatásában.
TL: Igen, szerintem is iszonyatosan nehéz. Amit tudunk csinálni, hogy kitűzünk magunk elé célokat,indikátorokat, mi az, amit szem előtt akarunk tartani ezzel kapcsolatban. Önkormányzati ingatlanok esetében lehetséges, hogy amikor a pályázatok kiírásra kerülnek, bizonyos funkciókat kizárunk. Például van, ahol már nem engedélyeznek dohányboltokat vagy további vendéglátóegységeket. A kerületben van olyan kiírás is, ami kifejezetten civil szervezeteknek és közösségi kezdeményezéseknek szól, és a pályázat során kedvezményes áron tudnak kivenni helyiségeket.
Nyilván a magánkézben lévő üzletek kérdése az sokkal nehezebb, és ezért is fontos valahogyan kapcsolatba kerülni a tulajdonosokkal, hogy ők is lássák, nem az az egyetlen szempont, hogy a bérlő minél több pénzt fizessen. Ami szintén felmerül, hogy ezeknek a helyiségeknek egy része régóta üres. Abból az irányból próbáljuk őket megközelíteni, hogy annál, ha nincsen bevételük, az is jobb, ha alacsonyabb bérleti díjjal, de egy olyan funkció jöhet ide, amivel jól jár az utca.
BB: Jövő ősszel szeretnénk egy Nyitva! fesztivált is csinálni. Módszertanilag ez mindig kicsit más és mindig kicsit új, mert mindig az aktuális területi és tulajdonosi struktúrából indul ki és abból, hogy mi az átfogó cél a hasznosítással. Nyitva! fesztivált egyébként a KÉK legutóbb a 7. kerületben szervezett 2 évvel ezelőtt.
Vannak olyan nyilvános eseményeitek a közeljövőben, amire érdemes odafigyelnie az olvasóknak?
BB: Lesznek a folyamatnak abszolút nyilvános mérföldkövei. A programok egy része az ott lakóknak szól majd, de lesznek olyanok is, amik bárki számára látogathatók, aki szereti az utcát, szeret itt lenni, vagy éppen hogy nem szereti, de érdekli. A BME hallgatókkal közösen építőtáborunk is lesz. A tavalyi év az inkább a módszertani keretrendszer kidolgozásáról és az alapkutatásokról szólt, az események ettől az évtől kezdődnek.
TL: Ebben a folyamatban szerintem különösen aktívan megjelenik majd, hogy a placemaking nem feltétlenül csak fizikai térbeli változást jelent, hanem egy közösségépítő-közösségformáló tevékenységet is. Emiatt nem a térbeli beavatkozásokon lesz a hangsúly sokkal inkább a hálózatosodási lehetőségekkel, üzletekkel való foglalkozás az lesz előtérben. Én nagyon kíváncsi vagyok, hogy hová fogunk eljutni, mert tényleg nagyon izgalmas a Népszínház utca, és óriási kihívás.
Böröndy Júlia
