A szétszóródás érzése - az albán pavilon
Az idei biennálénak az építészet szociális vonatkozásait megmutató felhívására több ország is a migrációval kapcsolatos kihívások és lehetséges megoldások tematizálásával reagált. Kérdéseiket a befogadó országok szemszögéből tették fel, az albán pavilon viszont épp az ellenkező irányból ragadta meg a témát: az elvándorlók oldalát mutatta meg. A metaforikus, érzelmeket mozgató kiállítást Bognár Melinda mutatja be.
Az idei, Alejandro Aravena kurátorságával készült Velencei Építészeti Biennále a „jelentés a frontról” elnevezéssel célul tűzte ki, hogy bemutassa az építészet azon irányát, mely szociális problémákra kínál megoldást, konfliktushelyzetekre világít rá. Sokan a migrációval kapcsolatos építészeti kihívások bemutatására helyezték a hangsúlyt - főként az építészet kiszolgáló szerepét megragadva mutatták be, hogy milyen módon lehet reagálni a tömeges vándorlásokra, az új otthont kereső emberek érkezésére. Arról kaptunk képet, hogy a befogadó országok miként nyújtanak szállást, megélhetést a hozzájuk érkezőknek. Kézzelfogható megoldásokat mutattak a megoldandó problémákra.
Eközben az albán pavilon teljesen mást tárt a látogató elé: az elvándorlók oldalát. Támaszkodhatott a témakörben saját nemzeti múltjára, mely bővelkedik migrációs tapasztalatokban. Az albán történelem Hoxha kommunista uralma alatt élte legsötétebb korszakát. Más szocialista hatalmakkal való együttműködéseket követően teljes elszigetelődésbe fordult az ország, az izolacionizmus politikáját folytatta. Mikor Hoxha hatalma megdőlt, a rendszerváltást követően beindult az elvándorlás. 2013-ra az albán nemzetiség 45%-a élt külföldön.
Az albán pavilonban nem csak a nézőpont az egyetlen különbség a többi tárlathoz képest, hanem a megközelítés módja is. A biennále általában vizuális hatásokban bővelkedik, máshol főként mennyiségi, racionális adatokkal találkozhattunk, ezzel szemben itt csak impulzusokat, érzelmi ráhatást kaptunk. Az albán pavilon a szemünket hagyta pihenni az üres fehér térben, és a hallásukra alapozott. Nem építészetet állított ki, hanem érzelmi oldalról, művészeti eszközökkel hatott a belépőre.
A pavilon berendezése nem állt másból, mint EPS ülésekből, 8 hangszóróból és térelhatároló ipari szalagfüggönyből - természetesen mindegyik metaforikus jelentéssel felruházva. Volt határ, de az mégis áttetsző és áthatolható volt. Az EPS darabjaira hullva szétszóródik a szélben, de mégis együtt alkot egységet. Akárcsak a világban szétszóródott migránsok, kik eredeti otthonukat elhagyva keringnek, de a családjukhoz, gyökereikhez tartoznak. Ezzel összefoglalja az indulás, a távollét, és a visszatérés momentumát.
Az ülések Max Lamb brit dizájner munkái, 2014-es Scrap Poly Pastel alkotását adaptálta az albán pavilonba. A látogató itt helyet foglalva a hangszórókból 10 történetet hallhat albán nyelven egy izo-polifonikus zenekar előadásában. A dalszövegek kortárs írók, gondolkodók, építészek hétköznapi történetei - Etel Adnan (költő és festő), Mourid Barghouti (költő), Michel Butor (író és esszéista), Claire Fontaine (művész), Yona Friedman (építész és teoretikus), Anri Sala (művész), Michael Taussing (antropológus), Yanis Varoufakis (közgazdász és Görögország előző pénzügyminiszetere), Ornela Varposi (novella író és művész), és Finn Williams (építész várostervező) is a szerzők között van.
Maga a zenei műfaj is szorosan kötődik a migrációs érzelmekhez, azok kifejezéséhez - az izo-polifónia a tradicionális albán népzene meghatározó eleme. Az első hang felszólít, s a többi izo énekes abból ismétli a magánhangzókat. Hasonlóan ahhoz, ahogy a családtagok együttérzésüket hallatják az elvándorlók felé. Az ének volt a remény megtestesülése az ismeretlennel szemben, a rég nem látás hosszú ideje alatt kialakult szakadék áthidalása. A dalon át kifejezett hiányt këngë kurbeti-nek nevezik, mely dalformát 2005-ben az UNESCO a Világörökség részévé nyilvánította.
Ott ülve az albán nyelven hallható dalokat valószínűleg a látogatók igen kis százaléka értette meg, ezért a szervezők lehetőséget adtak, hogy eredeti nyelvükön is el lehessen olvasni őket. Ha mindez önmagunktól még nem állt volna össze a látogatónak, a jelenlévő albán hölgy leült, és elmagyarázta, hogy mi történik, mi mire utal pontosan. Gondoskodott róla, hogy elérje a hallgatót a mondandó, és végül elgondolkodva távozzon a pavilonból. Ezzel az erős érzelmi hatással érinti meg a látogatót a migráció az albán pavilonban, a kollektív együtt hallgatás helyén.
Bognár Melinda
