”...a tőke az orrunknál fogva vezet minket...” Interjú Finta Józseffel

Interjú a hetven esztendős Finta József építésszel

Dr. Finta József (1935) Állami-díjas, Kossuth-díjas és kétszeres Ybl-díjas építész, a Magyar Tudományos Akadémia tagja, június 12-én ünnepelte hetvenedik születésnapját. Interjúnk ebből az alkalomból készült.

 

Finta József: Kolozsvárott születtem. Édesapám a Farkas utcai református kollégium magyar-latin szakos tanára volt, édesanyám pedig ugyanott az igazgató titkárnője. Anyai ágon régi kalotaszegi családból származom. Kós Károly Varjú nemzetsége a nagyanyám családjáról szól - rebellis földbirtokosok, meg hosszú időre visszamenően református papok voltak a családban. Édesapám viszont egy elszegényedett székely kisnemesi családból való. Gyerekkorom hat éves koromig gyönyörű volt. Mielőtt Nagyváradra költöztünk, a Farkas utcában laktunk, ami Kolozsvár legszebb utcája. A hársfák belógtak az ablakunkon. Amikor tízperc volt és a diákok kiözönlöttek a Farkas utcába, gyakran felnéztek az ablakunkba. Fantasztikusan büszke voltam, hogy engem néznek, holott mögöttem a nővéreim vagy a nagynénéim álltak, akik gyönyörűek voltak, és inkább velük kokettáltak a diákok.

Építészfórum: Már a Farkas utcában megfordult a fejében, hogy építész lesz?

F.J.: Dehogyis, még amikor az egyetemre jártam népköztársasági ösztöndíjjal, akkor sem tudtam pontosan, hogy az építészet mit jelent - előtte a háború végén, 1944 őszén menekültünk Budapestre, és a Lónyay Gimnáziumban érettségiztem. 1953-1958 között jártam az építészkarra, amely akkor még kiváló volt. Nem akarom a mostani egyetemet leszólni, de akkor egészen remek volt Csonka Pállal, Rados Jenővel, Weichinger Károllyal, Pogány Frigyessel és Bardon Alfréddel.

ÉF: Az említett kitűnő tanárok közül többeket azonnal eltávolították ´56 után...

F.J.: Igen, többek között Csonkát, Kotsis Ivánt és Bardont is, ami óriási érvágás volt. Noha Pelikán József jól tanította a tartószerkezeteket, Pogány Frigyes pedig ott maradt építészettörténetet oktatni. Én harmadévesen a másodéveseket, Csete György évfolyamát tanítottam a rajzi tanszéken, egyedül vezettem tankört. A pályámat erősen meghatározta, amikor Bardont - aki nagyon megszeretett, félig-meddig kicsit utódjának is tekintett - kirúgták az egyetemről. Én ugyan demonstrátor maradtam, de a rajzi tanszéki pálya azután fel sem merült. Óriási szerencsém, mert ottragadtam volna. A diplomavédésnél is nagy szerencsém volt, hiszen a Perényi Imre által vezetett bizottság egy olyan kivitelező céghez tett volna, ami ugyan csepeli bázisú volt, de Recsken épített. Egyetlen kérésem az volt, hogy Pesten maradhassak, mert édesapám akkor már meglehetősen idős volt. A bizottságban ott volt Fekete Ede, a Lakóterv akkori igazgatója, és idősebb Janáky István. Fekete azonnal felvett a vállalathoz, Janáky Pista bácsi pedig a Mesteriskolába, minden gyakorlat nélkül. A Lakótervben Zilahy István műtermében kezdtem, mesteriskolás társaim pedig - Szekeres József, Lőrincz József, Magyar Géza - egész egyszerűen kitanítottak a mesterségre.

ÉF: Most bizonyos gyakorlat kell a Mesteriskolához. Akkor nem volt ilyen megkötés?

F.J.: De volt, ám Janáky elintézte. Viszont a Lakótervben szinte ki kellett lopjam a pallérterveket, hogy hogyan néznek ki, mert ezt az egyetemen nem tanították, most se persze. És akkor még a nyári gyakorlatok sem voltak, csak kivitelezési gyakorlat, gőzöm nem volt a szakmáról. Azonnal kaptam egy kis tiszalöki kultúrházat, amit aztán nem tettem be az életművembe, mert a fele nem épült meg, pont az, ami a vicc volt benne. Utána mindjárt elkezdtem tervezni a dunaújvárosi garzonházat, ahol megint szerencsém volt, mert Weiner Tiborral nagyon jóba lettem. Átalakítandó munkásszálló lett volna, de megállapodtunk, hogy ne az legyen, hanem garzonház. Weiner barátságával létrejött egy egyszerűsített Alvar Aalto ház, amiért Ybl-díjat kaptam, elég hamar.

Nagyon sok városrendezési pályázatot csináltam, főleg Kaszta Dénessel. Igazából ezek indították el a pályámat, meg persze a Mesteriskola. Az Erzsébet-híd és Lánchíd közötti területre szóló pályázatunk első díja jogosított fel arra, vagyis ezt használta ki Fekete Ede, hogy a KÖZTI-vel szemben páros versenyben indulhasson a LAKÓTERV az Intercontinental tervezéséért. Akkor szegény Hofer Miklós volt a zseni, és őt nem szerették az építészek. Én meg akkor harminc éves voltam, engem szerettek, gyakorlatilag én nyertem a pályázatot. Azután a tervből ez az egyetlen épület lett, a mai Marriott. Kialakítása részben a Középületépítő Vállalathoz igazodott, hiszen alig volt felkészülve egy ötcsillagos, nemzetközi luxusszállóra. Részben meg magukhoz az amerikaiakhoz, akik magyarán szólva meghágtak, bár ettől függetlenül én a házat most is vállalom, és nem tartom terrorista cselekedetnek... Hamar következett a többi szállodamegbízás. Előbb a Volga készült el házgyári panelből a Vadászati Világkiállításra. Majd szintén panelből a győri kivitelező vállalattal Pozsonyban csináltunk egy nagy, négyszáz szobás hotelt, meg több munkásszállót. Aztán Roth János folytatta diákszállókkal, illetve Brnóban csináltam egy szintén négyszáz szobás hotelt a vásár mellett.

ÉF: Különleges fejezet Salgótarján, ugye?

F.J.: Salgótarján korábban indult, párhuzamosan az Intercontinentallal. Jánossy György, Szrogh György már megcsinálták a Karancs szállót illetve a Művelődési Házat, Magyar Géza pedig kezdte a lakóházakat és folytatta a rendezési tervet Jánossy nyomán. Ekkor a salgótarjáni tanácselnök, aki egy kiváló ember volt, egyébként bányász, de hallatlan intelligens, kérdezte Jánossytól, hogy milyen építészeket lehet beengedni Tarjánba. Én bekerültem a tízes listába, és így kaptam megbízást a Pécskő üzletház tervezésére a városközpontban. Munkánkra Állami-díjat is kaptunk Magyar Gézával - jellemző, hogy pont Jánossy Gyurit akkor kihagyták, pedig ő kezdte az egészet, de a díjat csak jóval később kapta meg.

ÉF: A számos budapesti megépült ház közül melyek még a legemlékezetesebbek?

F.J.: Sajnos a Novotelnél és a Pentánál is meghatározták az osztrákok a szerkezetet, a homlokzatot csak előgyártott elemekből csinálhattuk. Ezzel együtt a Pentának érdekes belső térstruktúrája volt, a szűk telken vertikálisan strukturálódtak egymásra a terek, azt a belső térvilágot nagyon szerettem. Az elmúlt pár évben minden szállodának összemocskolták a belsejét, nem is igen teszem be a lábamat oda. Aztán jött a Liget, ami izgalmas volt, meg a Taverna, ezeknél már nyakig benne voltunk a posztmodernben. Az akkori menet legizgalmasabb háza a sokak által szeretett, sokak által gyalázott József Attila utca - Bajcsy-Zsilinszky út sarkán lévő irodaház. Utána még voltak olyan terveink a Belvárosban, mint a Vasudvar, aminek azt hittem, hogy remek élete lesz. Sajnos ez is, a Tavernához hasonlóan, nem működik úgy, mint például Prágában a passzázsok.

ÉF: Hogyan történt a váltás az államiból a privát szférába?

F.J.: 1994 végéig voltunk a Lakótervben, ahol folyamatosan volt munkánk, hiszen a Kempinskit még ott csináltuk Puhl Antallal. Amikor a privatizációs Lakóterv nagyon furcsa képződmény lett, és mint reprivatizáció, már nem volt kibírható, akkor pattantunk meg és csináltunk egy önálló vállalatot. 1995. január 1-től működik a Finta és Társai Stúdió, főképp Guczogi Györggyel, Fekete Antallal, Havas Anikóval, Szabó Tamással. Én azonnal nyugdíjba mentem, tehát nem tudtak utánam nyúlni a Lakótervből. Pedig nagyon dühösek voltak rám, azért is, mert az összes társtervező velünk együtt elment, tehát széthullott a cég, valódi jogutód nélkül. A rendőrségi központ a Teve utcában már a kezünkben volt, mint megbízás, és ez elég vastag hátteret jelentett. Később következett a Bank Center, majd a WestEnd megbízása, ahol egy amerikai cég már ki volt jelölve a tervezésre, és az első fél évünk tébolyult csatában zajlott. Az amerikaiak úgy akartak kontaktálni a várossal, hogy a Nyugati pályaudvar mellé tettek volna másik három pályaudvart egy az egyben, merthogy ettől lesz pesti az egész. Ők azzal voltak megbízva, hogy a bevásárlóközpont funkciót valahogy belénk táplálják, a mi kezünkben lett volna az építészeti megoldás. Párhuzamosan dolgoztunk, ők csinálták a házat is, ezért egy adott pillanatban megjelentem Demján úrnál és visszaadtam a munkát. Elég nagy balhé lett belőle, és abban állapodtunk meg, hogy az építészeti része a kezünkben marad. Végül lassan az egész házat mi csináltuk. Cirka 150.000 m2-ével egy tébolyult dolog volt, főleg azzal a ritmussal, amit Demjánék diktáltak. Most Esztergomban csináltunk egy jópofa fürdőt, amit tervpályázaton nyertünk. Nyárra talán meglesz, érdekes, hatalmas legyező, ami hat méterről tizenhat méterre kilő, enyhén dekonstruktivista allűrökkel. Termálfürdő nagy terekkel, melyek ránéznek a várra és a bazilikára. TECU-val burkoljuk, tehát a sziget zöldjébe illik a patinazöld, és kapcsolatot tart a bazilika kupolájával is. Pár éve készült el a kardiovaszkuláris centrum Budán, ami nagyon kedves munkám volt.

ÉF: Ahogy hallhattuk, végzés után nem maradt bent az egyetemen, de azért valamennyit tanított és az akadémia mellett most is professzorkodik.

F.J.: Az egyetemi tanári cím annyit jelent, hogy diplomabizottsági elnök vagyok, a kari és az egyetemi doktori tanács tagja, valamint a mestertestület tagja. Ilyen értelemben ott vagyok az egyetemen. Nagyon sokat próbáltam segíteni akadémiai és akkreditációs bizottsági státuszban, például hogy a pécsi egyetem létrejöjjön. Mint egyetlen építész akadémikus, próbálom a szakmát segíteni. Cságoly Ferenc és Winkler Gábor doktorátusa immár sikerült, s remélem, hogy folytatódik a sor. Ahogy Major Máté és Gábor László pillanatok alatt feltornáztak engem akadémiai státuszra, nem is értettem, hogy miért éppen engem. Ugyanígy valamelyiküket talán sikerül levelező taggá beemelni, mert egyetlen ember semmit sem tud csinálni az akadémián. Ennek következtében én vagy tizenöt bizottságban benne vagyok, és alig van már magánéletem. Holott nagyon szeretnék grafikusként is dolgozni, hiszen az akartam lenni valamikor. Az utazásaim során rajzolgatok, néha otthon festegetek, vannak kiállításaim. Most a könyvnapra jelenik meg Három város címmel új rajzos könyvem, verseimmel, kiegészítő szöveggel. Igazából már nagyon fáraszt az építészkedés, noha ha jön egy-egy újabb munka, akkor az ugyanúgy izgat, mint negyvenhét évvel ezelőtt. De a körülmények már nem. Ez a szép új világ számomra idegen, és szeretnék visszavonulni, de a cég nem engedi, a szakma vagy a szakmapolitika sem, s Budapest sem annyira.

ÉF: Akkor beszéljünk a fővárosról, urbanisztikáról. Budapest körül sok minden zajlik, miközben azt látjuk, hogy a város fizikai állapota fokozatosan romlik. Ezalatt az urbanisztikai tervezés teljesen visszaszorult a rendszerváltás óta.

F.J.: Globálisan a tervezésoktatással is nagy gond van, és a várostervezés hontalan a magyar oktatásban. Amit a Műegyetemen, az építészkaron oktatnak, az nem olyan urbanista képzés, ami kellene, és máshol sem talált még otthonra. Ebből következnek a nagyon rossz tervezések.

 

ÉF: Janáky, Jánossy vagy Szrogh generációja még abszolút tudta, hogy városi kontextusban kell dolgozni, s ez például Salgótarján esetében érvényesült a gyakorlatban is. Hogy lehetett hagyni, hogy a dolgok idáig fajuljanak? Az építészek szövetsége és kamarája nem tud sokat felmutatni, s van még urbanisztikai társaság is, ami szintén halovány, a kommunikációjuk egymással pedig szinte nulla.

 

F.J.: A Kádár-érában az építési minisztérium égisze alatt mégis volt egy begyakorlottság, a városrendezésnek volt valamilyen rangja. 1989 óta, sőt korábban, amikor a cégek privatizációja kezdődött, ránk robbant a piac meg a tőke, és kimúltak a nagy tervezővállalatok. A magánstúdiók, az egy főstől a negyven-hatvan fősig, az egzisztenciális létükért küzdöttek, az egész szakma szétrobbant, és sem kamara, sem szövetség, semmi nem tudja ezt az egészet a helyére rakni. A magyar építészet legnagyobb tragédiája épp az, hogy ma már a piac, a tőke az orrunknál fogva vezet minket. Nem a város határozhatja meg, hogy egy adott helyen mire van szükség, hanem jön a tőke, a befektető vagy ingatlanfejlesztő, és elmondja, hogy mik az igényei. Valójában ezeket önti formába a várostervezés meg az építészek, ami így tragikus.

ÉF: Amikor meghívtuk a kulturális főváros címre pályázók beszélgetésére, Miskolcra, említette, hogy mennyire a szívén viseli a főváros sorsát. Mi a véleménye, mi a legnagyobb probléma, s mi lenne az az irány, amit ma Budapesten követni kéne?

F.J.: Vannak szinte horrorisztikus problémák, amikről mindenki tud. Az egyik a közlekedés ügye, ami összefügg a 300000 kiköltözöttel, a teljes agglomerációval. A közlekedés kérdésének nyilván meglennének a kezelési trükkjei, hiszen más nagyvárosok is kínlódnak vele, de azért próbálkoznak valamit csinálni. Budapest egyelőre nem. A másik a panelvilág a maga szociális, társadalmi gondjaival és fizikai avulásával. A harmadik az eklektikus városmag pusztulása. Sokat beszélünk arról, hogy milyen fantasztikus eklektika ez - azzal együtt, hogy rendes, becsületes telekspekuláció volt a maga idején -, de ha még húsz-harminc évig csak beszélünk róla, akkor nem kell védeni. Ráday Mihály is munka nélkül marad, mert a házak összedőlnek. A következő, ami ide tartozik, hogy a városnak kellene legyenek álmai. A pozíciója igenis több, mint egy sima fővárosé, s a jelszó, hogy legyen élhető a város, sajnos nem elég, mert közben Bécs elviszi a Dunántúlt. A regionális központ szerep igenis fontos a közös Európában, ahol kriminális verseny folyik a pozíciókért, kulturális, gazdasági, informatikai, piaci és egyéb téren. Ebben meghunyászkodni, miszerint mi itt kis nemzet vagyunk, megint nem igaz, mert középnemzet a miénk. Néhány évvel ezelőtt még reménykedtünk abban, hogy Budapest regionális centrum lehet. Megvoltak a lehetőségei, de most, ebben a pusztuló városban egyre távolabb kerül ez a cél. A primer nagy gondok mellett, aminek nyilván van egy tervezési vagy szellemi rehabilitációs igénye, és van persze anyagi, mert hatalmas pénzek kellenek ehhez, azért hosszabb távon kellene foglakozni a vágyakkal is.

ÉF: Ennyi tervezési tapasztalattal, benne élve a városban, nem lett volna hasznosabb visszavonulnia a konkrét épülettervek megvalósításától, és inkább megpróbálni valamilyen módon irányítani a folyamatot? Távolságtartással, eszmei munkássággal segíteni a továbblépést, amitől talán a túlterheltség, a belső feszültség is oldódna.

F.J.: Én nem akarok semmilyen elvi irányítást, csak elmondom a véleményemet a dolgokról, és érzem az ellentmondásokat. Megjelennek különböző írások különböző internetes lapokon azzal, hogy nekem meg lettek volna a lehetőségeim, hogy jeleket csináljak a városban - de nem voltak meg a lehetőségeim. Tébolyult csaták voltak minden egyes házért. Azt hiszem, hogy majdnem a végletekig tudtam azt feszíteni, amit az egyes házakból ki lehetett hozni. Sokmilliárdos épületek esetében minden vérre megy. Ettől függetlenül egy csomó házammal egyáltalán nem vagyok megnyugodva. Lehet, hogy jobbak a grafikáim, mint a házaim, vagy a kicsi házaim jobbak, mint a nagyok. A másik, hogy itt van az éppen tízéves cég, majdnem a legnagyobb magyar tervező stúdió, amit mégiscsak szinte a nullából hoztam össze. Csak az én hibám, hogy mindezideig még nem tudtam egy olyan utódot kinevelni magamnak, aki ugyanazzal az ismertséggel vagy ugyanazzal a piaci szerepléssel rendelkezne, mint én. Minden egyes alkalommal azt mondom, hogy az a munka lesz az utolsó, ami most bejön, és aztán visszavonulok. Közben egyetlen egy dolgot harcoltam csak ki magamnak, hogy pénteken már nem dolgozom. De pénteken mindig egyetemi nap van, úgyhogy gyakorlatilag azt is elviszi a macska. Aztán otthon megkapom a feleségemtől rendesen. Én nem vagyok nagyon elméleti ember.

ÉF: Nem feltétlenül elméletről lenne szó, inkább a folyamatok irányításáról.

F.J.: Milyen irányításról? Ebben a túlpolitizált világban milyen irányítói szerepek vannak?

ÉF: Sokat jelenthetne például egy akadémiai intézet, ami építészettel, urbanisztikával foglalkozik, kutatással, amit már régen meg lehetett volna teremteni.

F.J.: Nem akarok egy interjúban az akadémia belső titkairól beszélni, de egyelőre ilyesmit lehetetlen összehozni. Mert azt meg tudták csinálni a kollegák, hogy amikor egy ideig én voltam az Építészettörténeti és Elméleti Bizottság elnöke, és egyszer nem mentem el, a műemlékesek összejöttek és kiírtották az elméletet a névből. Építészettörténeti és Műemléki Bizottsággá alakították, nekem nem is szóltak. Én azóta nem megyek oda, noha barátaim vannak ott, s Winkler Gábor, aki vezeti, kiválóan alkalmas erre. Nem egyszerű világ ez. Most meséljek arról, hogy milyen ez a szakma, mennyire széthúzó? Amit én tenni tudok és teszek is, az szerintem sokkal több, mint amit bírok. Sokat segítek a háttérben olyan embereken, akik egyáltalán nem gondolják. Vagy az akkreditációs bizottságokban, amilyen tekintélyre egyáltalán el tud jutni egy építész, csak próbálom képviselni a szakma érdekeit. Ezek fű alatti munkák, de elég sokat teszek én, ez talán elhihető.

ÉF: Egy pillanatra sem vonnánk kétségbe. De lehet, hogy éppen ez a baj, a túl sok feladat. Nem próbál ezen változtatni?

F.J.: Dehogynem próbálok, állandóan. A sok teendő már nagyon fáraszt engem is. S mivel részben még mindig tervezőnek érzem magam, egy-egy ház nagyon izgat. Nem akarok beszélni róla, de van egy-két olyan munka a kezemben, ami ha véletlenül megvalósulna, elég izgalmas lenne. És szeretnék továbbra is rajzolni, festeni, írni, meg könyvet kiadni. Lehet, hogy épp a hetven éves kor egy fordulópont, csuda tudja. Egy ideje mentegetem magam otthon a feleségem előtt, aki egyébként ugyanezeket mondja, még keményebben nyilván. Ezt a kongresszusi központot szerettem volna megcsinálni, mert izgalmas terv, és más lenne, mint a szerencsétlen sorsú Nemzeti Színház, de talán egy kicsit más, mint a Zoboki-féle ház is.

ÉF: Amikor a közlemúltban a tízéves Finta Stúdió kiállításának megnyitója volt a MÉSZ-ben, rövid beszéde végén megjegyezte, hogy nagyon hálás az ellenségeinek, akik arra sarkallják, hogy még többet vállaljon. Kik ezek az ellenségek?

F.J.: Rossz szó volt, elismerem, de mégis van valami, amiből ez kifakadt. Nem azt mondom, hogy bánt, de dühít, amik megjelennek az epiteszforum.hu-n vagy az Indexen. Mikor megjelenik egy olyan szöveg, hogy kvázi kérjek bocsánatot az egész életművemért, akkor azért ez egy adott pillanatra felháborít. Nem hosszú időre, mert nincs nekem időm erre. Sokszor gondolkoztam azon, hogy kéne válaszolni ezekre, de nincs értelme. Én csak házzal tudok válaszolni, meg a cselekedeteimmel.


Somlyódy Nóra, Vargha Mihály 2005. május 12. Képek: Somlyódy Nóra