Történetünk 2008-ra nyúlik vissza: a Wekerletelep centenáriumának alkalmából, a Kós Károly Egyesülés Vándoriskolájának kezdeményezésére az akkori főépítész, Gyulai István meglátta a fiatal építészek csoportjában a lehetőséget, hogy egy pályázat keretében a Wekerle arculatához méltó megoldást nyújtsanak az akkor piacnak nevezett méltatlan állapot helyett.
A beérkezett kilenc pályaműből megosztott első díjat nyertünk Tóth Péterrel azzal a javaslattal, hogy együtt kellene folytatnunk a tervezést. Ezt már csak azért is örömmel fogadtuk, mert Makovecz Imrének alapvető gondolata, hogy közösen kell gondolkodni és közösségben kell alkotni, aminek az előnyét magunk is számtalanszor megtapasztalhattuk a Vándoriskola évei alatt
A piac tervezése számos állomást élt meg, többször kellett teljesen új koncepciót készíteni, mire az elégséges anyagi forrás és akarat rendelkezésre állt a megvalósításhoz. Hogy az eltelt tizenév alatt mégis meg tudtuk őrizni a megvalósulás lehetőségét, a lelkesedésünkön túl Berencz Ibolya főépítész asszony áldozatos kitartásának is köszönhetjük.
Az időközben készült számos vázlattervet követően a TÉR_KÖZ pályázatára benyújtott, a telep karakteréhez leginkább illeszkedő keretes beépítést vázoló terv a Fővárosnál végül váratlanul fele támogatásban részesült, így 2017-ben újabb tervet kellett készítenünk egy kisebb programra, ami már a megvalósítás (a bontások, a piac részleges működésének fenntartása, a korábbi tulajdonosok alapterületének pontos kidekázása) nehézségeivel is számol. Az új tervnek a keretes beépítés helyett egy részleges megoldást kellett nyújtania, ahol a térfalképzés egyszerre illeszkedik a környezetéhez és ellensúlyozza az egyébként kézenfekvő megoldás hiányát.
A hely különlegességét gyökereiben a története, a Kós Károly és a Fiatalok által, közös munkával megvalósított szellemiség nyújtja. Ezen túl, az alapvetően szimmetrikus elrendezésű telepen egyedülálló, hogy a másik három társához képest ezt a háromoldalú területet egy forgalmas buszjárat további háromszögekre osztja. Talán ezzel is összefüggésben áll, hogy ezidáig rendezetlen maradt. Nagy alázatot kívánó feladatként éltük meg, hogy ebbe a szövetbe egy új középületet tervezhetünk, amelynek nyilvánvaló kontinuitásban kell lennie a hely szellemével.
Mestereinktől azt a szemléletet tanultuk, hogy a környezetet élő szövetként tekintsük, amelyben feladatunk az egészség megőrzése, fenntartása, a történetek továbbmesélése. Akárcsak egy meglévő háznál, beépítésnél is: a történetek, értékek megismerése, felismerése után ezek továbbgondolása, újrafogalmazása kell, hogy legyen az elsődleges szándék. Így valósul meg az élő művészet legfontosabb feladata: a hagyományunkba miként tudjuk beleoltani a mai, kortárs gondolatot, vissza tudunk-e térni minden alkalommal a gyökerekhez, ahol végső soron a kultúrák találkoznak.
Az épületet – a bérlői használat okán – alapvetően pillérvázas rendszerben terveztük, hogy a funkció változása esetén könnyen átalakítható legyen az alaprajz. Ám a megvalósítás során olyan konstrukcióban sikerült megegyezni a bérlőkkel, hogy ez a szándék némiképp kőbe vésődött. Az épülettömeg a forgalommal fokozottan terhelt Nádasdy utca felől zártan, míg a különféle rendezvényeknek is olykor helyet adó Gutenberg körút felé fordulva, a piac udvarával egybenyithatóan valósult meg, egy átmeneti fedett-nyitott teret létrehozva, ami tömegformálásban is kiemelkedik az egyszerű „L" alakú nyeregtetős formából. Testvérként egymás mellett álló, a látványnak ritmust adó három keresztcsűr jelöli ki a belső galériás csarnokteret.
A homlokzat különös értéke, hogy az acéllemez grafikákhoz bevontuk egy pályázat keretében a mostani Vándorokat, akik igen lelkesen és kreatívan – az épületet és a környezetet gazdagítva – vettek részt a tervezésben és gazdagították az épületet, ezzel megidézve a Wekerletelep tervezésének alapvető gondolatát: a közös munkát. Éppen az épület – fentebb vázolt – kiváltságos helyzete és szerepe miatt a fedésénél egy enyhe rebellis megoldásnak adtunk helyet: egyenesvágású cserepet alkalmaztunk, ami szerényen kilóg a környezetére jellemző ívelt vágású megoldástól, ám végül meg tudtuk védeni.
Ha arra a kérdésre kell válaszolnom, hogy mit gondolok a magyar kereskedelmi épületek, piacok építészeti megjelenéséről, ebben nincs különbség az egyéb rendeltetésektől. Sajnos sokszor távol esünk az ideától, ami – a mi esetünkben – az építészetet a művészet szintjére emeli. Nem hagyjuk, hogy – ahogy Makovecz gyakran hangsúlyozta – a feladatunk betetőzése fentről ereszkedjen alá.
De problémának érzem a művészet egységének szétesését is, hogy most a mi esetünkről vagy a festészetről vagy a zenéről vagy bármely egyéb ágáról külön kell beszélnünk. A harmónia már itt eltávozott a rendszerből. Komoly válságban van a lelki-művészeti élet hazánkban, de talán az egész világon, mert nem érzékelhető az öröm, amit az alkotás jelent. Az alkotás lelki folyamat, így véleményem szerint nem értelmezhető önmagában, metafizika nélkül. Minden alkotásnak a célja, hogy túlemelje a nézőt az érzékileg felfogható alkotórészek szintjéről egy másfajta realitásba. Ellenkező esetben nem tekinthető művészi alkotásnak.
Úgy hiszem, az alkotás során a teremtés folytatói lehetünk. A művészi alkotássá válás dinamikáját Pavel Florenszkij úgy fogalmazza meg, hogy Isten képe, egy bensőnkben őrzött örökrészünk mint szellemi alap ölthet testet életünkben, az arcot arculattá, a szellemi tökéletessé válás képességévé alakítva, így válik lehetségessé hírt adni a láthatatlan világ titkairól. „Az arculat tehát nem külsőleges. Például: kompozíciós, architektonikai, karakterológiai motívumok révén, és nem is az ábrázolásban, hanem tulajdon lényegének mélyén fekvő feladataival összhangban valósul meg". Makovecz Imre a ’78-as Naplóban egy helyen így ír: „Az épület nem csupán téglák vagy panelek üreges depója. Az épület egy, még sohasem látott táj, amely valószínűvé teszi az ismeretlenek jelenlétét. Az ismeretlen azonban nehezen feltalálható valami vagy valaki."
R. M. Rilke versei a művészet legmagassabb fokát keresik. Lou Salomé így ír Rilkéről: „Soha másért nem imádkozott, csak azért, hogy az Atya házában találjanak reá. Ami őt megkülönböztette másoktól, az az ő tántoríthatatlan törekvése a legtökéletesebb művészetre (ez volt az »Atya háza«) és az a leírhatatlan komolyság, amellyel kérdését fölvetette: mikor szabad neki oda belépnie?"
Leegyszerűsítve az alkotás folyamatát: a tervezéshez vesszük a mindenféle jogszabályokat, az energetikai előírásokat, a tűzvédelmi szempontokat, majd reagálnunk kell a megrendelői igényekre, a környezetre, a hagyományokra, az éghajlatunkra, a kultúránkra, és ha ezekből még nem egyértelműsödött, akkor jön csak a homlokzatképés. Ám hogy mindebből jó ház legyen, kell valami plusz, valami, amiben tükröződik az örömünk, ami – Makovecz Imre szavaival élve – a Jóisten szórakoztatására született.
Arra kell törekednünk, hogy minél messzebbre jussunk ebben a folyamatban, hogy ne rekedjünk meg már a közepén, kiváltképp az elején, mert különben kiüresedett formákhoz jutunk, amiket az a vád érhet, hogy a meghökkentés, az elkülönülés, a deviancia céljával készültek, netán tudatlansággal, gyökértelenséggel vagy a gyökerekkel való szándékos szakítással vádolnak meg minket a művészet bármely területén. Félő, hogy a végén még elmosódnak a határok és az értékvesztett globalizáció áldozatai leszünk. Hány félbemaradt házzal találkozunk, amik megmerevedtek szoborszerűségükkel, de például az aránytalan ablakosztásukat egy épület funkcionális igényeivel magyarázzák. Számos ilyen ellentmondás degradálja az építészetet és vezeti félre a laikus közönséget, akinek építünk.
Ha sikerülne úgy építenünk, hogy a tekintetet felfelé fordítjuk (mint akár a gótikus templomok, az ikonosztáz, a freskók, a kupolák, a szervesen segítő társművészetek vagy bármely Makovecz-épület), lehet, hogy azt érnénk el, hogy visszatalálunk a gyökerekhez. Hányan estek már így hasra!
Ferenc pápa a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus zárómiséje előtt a Szépművészeti Múzeum Márvány termében elhangzott beszédében így szólt: … hitünk útja csak magokat jelent, olyan magokat, amelyekből gyökér lesz a föld alatt, mely táplálja az emlékezést és a jövendő hajt ki belőle. Ezt várja tőlünk atyáink Istene, mivel „Isten máshol vár, ott vár mindennek a mélyén. Odalenn. Ott, ahol a gyökerek vannak" (R.M.Rilke: Wladimir, a felhők festője). Csak akkor jutunk fel a magasba, ha a gyökereink a mélyben vannak. […] Csak akkor fog hinni nekünk a világ, ha a béke gyökereivé és az egység csíráivá válunk, mivel azt várják tőlünk, hogy belőlünk szökkenjen szárba a reménység.
Füzes András
Szerk.: Pleskovics Viola
