Architecture V4 1990–2008

Az Architecture V4 1990–2008 című kötet Magyarországot bemutató fejezete azt mutatja meg, ami a meghívott szerkesztő, Puhl Antal számára a legjelentősebb kortárs magyar építészetet jelenti. Úgy tűnik, Puhl nem is törekedett arra a képtelenségre, hogy minden meghatározó építészeti irányvonalat képviseltessen egy-egy épülettel.

Nem szeretem az országok közötti összehasonlítgatásokat. Nem csak azért, mert Magyarországon a napi demagógia alapját képezi a szomszédos államokkal való példálózás, a durva leegyszerűsítésekből kiinduló „bezzegezés”, hanem mert az építészszakmában is tapasztalható általános frusztráció egyik sajátos megnyilvánulása. Mindig ugyanaz a nóta: a cseh építészek bátrabbak, kísérletezőbbek, a lengyelek úgy művelnek izgalmas, európai színvonalú építészetet, hogy közben minden részletet „lengyel nyelven” rajzolnak meg, s a szlovákok már felhőkarcolókban gondolkodnak. Ezeket a irígy kitöréseket – ha nem is értek velük egyet – érteni vélem; pontosan látom a frusztráció és a vakság, a mások érdemeit sokszor irreálisan felnagyító kényszerképzetek okait. Legalább ilyen visszatetsző persze az ellenkező magatartás is: "a magyar építészet is van ilyen jó, sőt!, csak senki nem veszi észre". Bármilyen furcsa, gyakran nem is olyan könnyű e hangos kórusok hatásaitól teljesen függetlenül gondolkodni.

Az Architecture V4 1990–2008 című könyv természeténél fogva mégis összevetésekre késztet. A Visegrádi Négyek országaiból egyenként tizennyolc, az elmúlt tizennyolc évben emelt épületet mutat be a kötet, melyet Stempel Jan Szlovákiában született (pontosabban akkor még Csehszlovákia - a szerk.), tanulmányit Magyarországon elvégző, jelenleg Prágában élő építész szerkesztett négy, az egyes országokat képviselő munkatársával együtt. A látványos fotókból és rövid, velős leírásokból álló összeállítások összevetése most is, mint mindig, veszélyes vállalkozás, hiszen a válogatás szempontjait az egyes fejezetszerkesztők határozták meg, az ő szimpátiájuk, a jó építészetről alkotott képük, továbbá a fotók jellege és minősége nyilván nagyban meghatározta az összképet. Tizennyolc épület eleve nem lehet objektív keresztmetszete közel két évtized építészetének, a számvetés tehát mindenképpen torz eredményre vezetne.

A Magyarországot bemutató fejezet is nyilvánvalóan inkább azt mutatja meg, ami a szerkesztő, Puhl Antal számára a legjelentősebb kortárs magyar építészetet jelenti. Úgy tűnik, Puhl nem is törekedett arra a képtelenségre, hogy minden meghatározó építészeti irányvonalat képviseltessen egy-egy épülettel, inkább kiemelt néhányat közülük, s azokat több művel is szemléltette. A válogatás valahogy azt az érzést kelti, hogy Magyarország építészeti élvonalát még mindig a 90-es években és az ezredfordulón csúcsára jutó ún. magyar téglaépítészet dominálja, mely a kísérletezés helyett inkább a filozófikus hangvételt választja és regionalista tendenciákat mutat. Az összkép azt sugallja, hogy Magyarországot nem csak a világon átsöprő építészeti divatok és technológiai újítások, de a régi kereteket kitágító szellem is jobbára elkerüli.

Félreértés ne essék, nem arról van szó, hogy a tizennyolc épület ne volna mind kiváló mű, de feltűnő bizonyos, egymással szellemi rokonságban álló vonalak és építészkörök – nyilván tudatos – felülreprezentálása, s mások – még tudatosabb – mellőzése. Sokat elárul, hogy az Építész Stúdióhoz köthető épületek közül négy is szerepel (kicsit gonoszkodva: ez a teljes válogatás 22%-át teszi ki!), s hogy a szerkesztő nem mulasztott el egy kicsit hazabeszélni: kapásból két épület a Puhl-iroda alkotása. A különféle építészeti iskoláktól elszakadni igyekvő építészeti gondolkodást csak néhány épület képviseli, de a legfrissebb, immáron tényleg új alapokról induló, kísérletező törekvések teljesen kimaradtak a sorból. Nem a válogatás – szükségszerű – szubjektivitásával van a gond, inkább csak azzal, hogy apró utalásokat sem tesz a magyar kortárs építészetben létező további, szintén meghatározó felfogásmódokra.

Puhl Antal alapállását a bevezető tanulmányban fekteti le: kijelenti, hogy mint gyakorló építész, nem akarja egy kritikus szerepét magára ölteni, nem akar minősíteni, kategorizálni. Teszi ezt azért, mert az alkotó szemszögéből egészen más kortárs építészeti tendenciák bontakoznak ki, mint egy kritikuséból vagy építészettörténészéből. A szerző mégis hosszas fejtegetésekbe bocsátkozik az építészettörténet-írás szemléletbeli problémáiról, s azokat a 20. századi magyar építészet speciális kérdéseire vonatkoztatja. Érinti a hazai építészetnek a sorozatos társadalmi változásokkal, a politika szerepével és a különféle alkotói attitűdökkel való viszonyát, elmélyed a beruházói szféra és az építészszakma kapcsolatának az elmúlt húsz évben tapasztalható jellegzetességeiben is.

A konkrétumoktól, szemléltető példáktól szinte teljesen mentes gondolatfolyam két nagy – ma is érvényesülő – alkotói attitűdöt különböztet meg – ezeket Puhl avantgárdnak (erős építészetnek) és tradicionálisnak (gyenge építészetnek) nevezi. A 20. századi magyar építészet három sűrűsödési pontját is felvázolja (a két világháború közötti modernizmus, a 70-es évek „kiüresedett” szocialista építészete ellen fellépő organikus iskola és a 80-as években meginduló gazdasági átrendeződés nyomán bekövetkező változások). Felesleges részletezni, hogy mindez nyilvánvalóan durva leegyszerűsítés. A tudatosan gyengén körvonalazott, a határozott megállapításokat, irányvonalak megvilágítását kerülő, inkább általánosságokra szorítkozó szöveg inkább egyfajta helyzetjelentés, semmint a kortárs magyar építészetet bemutató áttekintés.

Felmerül a kérdés, hogy e tudatosan és felvállaltan kizárólag a személyes szimpátiát tükröző válogatás, illetve az elmúlt két évtized építészeti törekvései helyett inkább a szakmagyakorlás elméleti és operatív gondjait részletező tanulmány szerencsés-e egy olyan kötetben, amely természeténél fogva csak pillanatnyi benyomásokat, ízelítőt adhat négy ország kortárs építészetéről? A kötet koncepciója nem inkább egy sokszínű, az adott „építészeti produkciót” a lehető legtöbb aspektusból megmutató válogatást és összefoglaló írást kívánna?

Úgy tűnik, hogy a másik három ország szerkesztői jobban igazodtak a könyv elgondolásához – noha sajnos nem mondhatom, hogy nagyon tájékozott lennék az ottani kortárs építészeti irányzatokban. Annyi mindenestre látszik, hogy a válogatások a helyi építészet sokkal szélesebb spektrumát tárják elénk, s a szerzők nem féltek az áttekinthetőség, a könnyebb tájékozódás kedvéért néhány fontosabb szemléletbeli vonalat meghúzni.

Haba Péter

A kötet további szerkesztői: Rostislav Švácha (Csehország), Henrieta Moravčíková (Szlovákia), Marta Leśniakovská (Lengyelország)