Az adóparadicsom parlamentje

Bár Hansjörg Göritz vaduzi parlamenti épülete Brick Award díjat kapott és a fotókról valóban lenyűgözőnek hat, Wettstein Domokos helyszíni élményei alapján több kritikai észrevételt fogalmaz meg. Képek nézegetése és a szöveg olvasása után - ahogy annyiszor máskor, megint elgondolkozhatunk a szexi építészeti reprezentációról.

Hansjörg Göritz: Landesparlament Liechtenstein, Vaduz, 2008, Brick Award I: díj, 2010

Reprezentáció, önazonosság, szimbolika. Hansjörg Göritz hannoveri építész a vaduzi új kormányzati épületegyüttes tervezése során az ősépítészet elemi formáit idézte meg. De valóban hiteles-e egy történelmi kontinuitás nélküli ország esetében ősformáról beszélni? És alkalmas-e a már sokat citált tégla arra, hogy absztrakt módon kapcsolja ezt a XXI: századi épületet az őskori kőépítészethez?

Identitás

Az osztrák-svájci határ közé beékelődő Liechtenstein területét 11 község alkotja és mindössze 32.000 lakosa van. Szinte teljesen valószínűtlen kis állam, az ember könnyen zavarba jön, ha az ország múltjában próbál kapaszkodót találni. Lényegében hatalmi játszmák és birodalmi választójogi küzdelmek helyezték a térképre a kis országot. Jelenkori történelmük az iparról és a bankokról szól; az adórendszer megreformálása és a banktitok bevezetése révén az ország a befektetők kedvelt célpontjává vált. A kortárs építészet figyelmét először a Morger&Degelo által tervezett Kunsthaus keltette fel, 2010-ben pedig a Hansjörg Göritz hannoveri építész által jegyzett Parlament nyerte el a Wienerberger Brick Award I. díját.

Liechtenstein az egy főre jutó GDP arányát tekintve Európa egyik leggazdagabb országa, uralkodói pedig az egyik legnagyobb magánvagyonnal rendelkező családból kerülnek ki. A terület korábban nem bővelkedett ennyire. A zord vidéken főleg földművelésből próbáltak megélni, a XX. századig Európa talán legszegényebb területe volt. A Liechtensteini Fejedelemséget, mint önálló államot 1709-ben VI. Károly német-római császár alapította meg a Német-római Birodalom keretében, ám az uralkodó család tagjai először csak a XX. század elején jártak országukban. Az I. világháború átrajzolta Európa térképét és hatalmi berendezkedését. A Liechtenstein család hivatalosan is letelepült Rajna-menti birtokán és ügyes politikájával a XX. század második felére Európa adóparadicsomává tette az országot.

A Rajna-parti kisváros, Vaduz látványát már messziről uralja a város feletti sziklaoromra épült hercegi vár. A város története egészen 1153-ig nyúlik vissza, de a múlt nem sok nyomott hagyott maga után. A XX. század közepén a bankrendszer fejlődésével párhuzamosan robbanásszerűen növekvő város arculatát teljesen átrajzolták a 70-es, 80-as évek jellegtelen irodaházai és banképületei, csak néhány, a századfordulós „Heimatstil” jegyeit mutató épület maradt hátra. Esetlenségével, útkeresésével az ország és a város egyaránt hasonlít egy hirtelen megnőtt kamasz gyerekre, így az új parlament épületének az identitás problémájára is választ kellett adnia.

Terv

Vaduz belvárosa, a Städtle a várhegy lábánál húzódik. A főutca szabályozása és sétáló utcává alakítása a 80-as évek végén kezdődött meg. A gyalogostengely két végét a városháza illetve a kormányzat századfordulós épületei jelölték ki. Az 1984-es alkotmány módosítását követően a Landestag képviselőinek számát 18-ról 25-re emelték, így az addig parlamentként funkcionáló régi épület kicsinek bizonyult és pályázatot írtak ki egy új parlament tervezésére. A 20 éve kiírt pályázatot Luigi Snozzi, svájci építész, a ticinoi iskola képviselője nyerte meg. A merész beépítési tervet azonban nem valósították meg, a módosításokról nem sikerült a város vezetésével megegyezni. A 20 év után kiírt újabb pályázat során Hansjörg Göritz tervét választották ki.

A nyertes terv szakít a korábbi beépítési előírásokkal, és az új épületet a Städtle kapujaként értelmezi. Az épületegyüttest több szimbolikus elemre bontja; a karakteres „magasházban” („Hohes Haus”) kapott helyet az ülésterem, a hegyoldalhoz húzott támfal szerű „hosszúház” („Langes Haus”) az irodákat és a kiszolgáló funkciókat rejti. Az épületegyüttes része még a főutcát felvezető köztér, valamint a terület másik oldalát megfogó „kert”. A városépítészeti elemeket a tégla következetes használata fogja egybe. Az épületegyüttes alatt mélygarázst alakítottak ki. A torzított alaprajzú főépület önálló szimbolikus tömegként áll a téren, miközben tartja a mögötte induló „Städtle” sétálóutcájának beépítési vonalát. A magastetős tömeg alsó szintjén a bejárat és a fogadócsarnok, míg az emeleten a külső formát követő elegáns belső térrel az ülésterem kapott helyet.

Ősforma

A tervezési feladat legnagyobb kérdése a parlament funkciójából fakadó reprezentatív, és az ország énképét kifejező hiteles forma megtalálása volt. Az építész egy határozott gesztussal két tömegre bontotta a fő és a kiszolgáló funkciókat. Így egy jó léptékű, szimbolikus elemet helyezhetett el a köztér közepén. Az épület formáját a tervező az ősi kőépítészet álboltozatos építményeivel állítja párhuzamba. Az időtlen ősforma tisztaságával és monumentalitásával próbálja épületét az időben elhelyezni. A gondolati gazdagság és az építészettörténeti szimbolika ellenére is az épület zárvány marad környezetében. Formai szándékoltsága nehezen érthető és dekódolható, a torzított magastető még az elvont értelmezéseket keresők számára is félrevezető. A formai alapkoncepciót gyengíti a modern szerkesztésű nyílásosztás és a szimbolikus tömeget a támfalszerű kiszolgáló blokkal összekötő üveg nyaktag. Az ősépítészet egyszerűsége teljesen ellentétes a finom részletezettségű high-tech elemekkel, ráadásul a külső téralakítás is veszít nagyvonalúságából. A markáns épülettömeg így csak félig tud a térben úszni. Bár funkcionálisan szükségszerű az összekötés, az üveg térfalként csorbítja az alapképlet tisztaságát.

Az ősi forma, az álboltozatos kőtető, az ember elemi hajlékteremtő szándékának felidézése. A kis ország nem rendelkezik öntudat formáló épített örökséggel, önálló történelme és önazonossága is csak az utóbbi évszázadok birtokpolitikájának köszönhető. Épp ezért az építész Rajna mentén megtelepedő ősi germán alemann kultúrából, mint a terület német ajkú népeinek ősközösségéből eredezteti Liechtenstein identitását és az ikonisztikus forma az ősi kultúrával próbál kontinuitást teremteni.

Tektonika

A fent vázolt formai értelmezést nehezíti a tégla használata. Bár a 680 ezer egyedileg legyártott okkersárga tégla gyönyörű részletezettséggel, végiggondolt szerkesztéssel az épület minden részletében, a mélygarázstól az ülésterem mennyezetéig megjelenik, túlzó alkalmazásával gyengíti az ősi kőépítészettől kölcsönzött szimbolikus formát. Míg az allemann álboltozatos kőkunyhó a kor építésze számára épp következetes, őszinte tektonikusságával vonzó, addig itt a tégla teljesen ellentmond a gravitációból eredő törvényszerűségeknek. Külsőt és belsőt egyaránt egy anyagtalan homogén réteg vonja be. Az ösztönösen rakott  robosztus kőelemeket még összhatásában sem idézi, sőt sokkal inkább finom részletezettséget ad a háznak. A mennyezeten, tetősíkon és köztéri burkolaton „végig kent” anyag elveszti nehézségéből származó anyagszerűségét. Egyfajta elemekből szőtt lepelként borítja be az épületegyüttest, látszólag puritán eleganciát és nagyvonalúságot adva az ország legfontosabb közintézményének.

Köztér

A tégla túlzó használata a külsőt és belsőt egyaránt fojtogatja. A terven merész anyaghasználatnak tűnő, mindent elborító burkolat főleg a külső térben válik nyomasztóvá. A reprezentatív térre lépve az ember elveszti léptékérzékét. A széles, monoton burkolatú, köztérnek szánt felület a befejezetlenség érzetét kelti, az ország fórumának szánt köztéren az embernek nincs kedve hosszan elidőzni. Az oldalkert is inkább egy gondosan megtervezett térplasztikának tűnik, mintsem jól használható, kellemes parknak. A nagy felületek köztérként szinte használhatatlanok. A külső tér túlzásai kifejezetten provinciálissá teszik az épületet. Míg első ránézésre izgalmas, bátor kortárs tettnek tűnik, a parlament, aurájába belépve kisstílű monumentalitás uralkodik. Sem az ország, sem a parlament léptéke nem igényli az anyaggal való pazarlást, reprezentációt.

Az ország berendezkedése demokratikus alapokon nyugvó alkotmányos monarchia. A parlament ülései nyitottak, bárki szabadon látogathatja. Az ország és a város működését, közösségét tekintve már-már utópisztikusan emberléptékű. Az épület ügyes tömegkezelése megadná az esélyt egy jó léptékű tervhez. De mintha megijedt volna az építész, és a kisméretű épületegyüttest az anyaghasználattal próbálja meg felnagyítani. Ez a kettősség azonban visszájára fordítja a tervet; nagyvonalúság helyett merevvé és iskolássá válik.

Bár a tervező a ház alapvetéseiben jól közelít a feladathoz, mégsem tudja a léptékben rejlő egyszerűséget és természetességet kibontani. Az épületegyüttes folytatásaként idén készült el a levéltár épülete. Az új együttest már a helyi illetőségű Kaundbe Architekten iroda tervezte. A ház szerkesztésmódjában az ideológiáktól mentes svájci modernitást képviseli. Bár az irattár tömege továbbviszi elődje téglaarchitektúráját, az irodablokk már vakolt. Az épület szigorú, racionális szerkesztésével nem kíván konkurálni a szimbolikus elemekből építkező parlamenttel.

Wettstein Domonkos

Projekt neve: Landesparlament, Liechtenstein
Vezető tervező: Hans-Jörg Göritz
Építész munkatársak: Anne-Claire von Braunmühl, Stefan Höpfinger, Mario Bearth, Marc Berliat, Fritz Eggenberger
Statika: Vogt Ingenieurbüro AG, Vaduz, Hoch & Gassner AG, Triesen, Conzett, Bronzini, Gartmann AG, Chur
Épületszerkezetek: Bau-Data AG, FL Schaan
Közreműködő képzőművészek: Sabine Laidig, Martin Frommelt

Generáltervező: Hans-Jörg Göritz

Pályázat: 2000
Tervezés: 2001
Kivitelezés éve: 2008

Wettstein Domonkos építész 2010-ben diplomázott a BME Építészmérnöki karán. Erasmus ösztöndíj program keretében fél évig a Hochschule Liechtenstein hallgatója volt Vaduzban. 2005-ben az építészkari TDK-n első, 2008-ban második helyezést ért el. A 2009-es év OTDK konferenciáján Táj és ember címmel a kortárs graubündeni építészetről írt dolgozatával első díjat nyert.