Az álmok laboratóriuma – Ruby City San Antonio
Korunk egyik legünnepeltebb építésze, a leleményes anyaghasználatáról és drámai formaképzéséről híres David Adjaye idén átvehette a britek legrangosabb építészeti elismerését, a RIBA Aranyérmét is. A tervező egyik közelmúltban átadott ikonikus alkotása immáron rubinvörös drágakőként fészkelte be magát a San Antonió-i lakosság szívébe, amely látványos, mégis mérsékelt építészeti alkotásként közvetíthet jó példát arra, miként érdemes ma kortárs múzeum építészetben gondolkodni.
Linda Pace számára napjaink művészete jelentette az életet. Nem csak a művészet szabad lehetőségét szerette volna megteremteni a lehető legtöbb tehetség számára, de maga is alkotó egyéniség volt. Sőt, túl látott a szigorúan vett művészi közösségen is, és konkrét hitvallása volt, hogy a művészet minél szélesebb körben nyerjen teret. 1993-ban alapította az Artpace San Antonio nonprofit programot, amely a város, sőt országának művészeit, valamint nemzetközi tehetségeket is támogatott. Mintegy 25 év alatt körülbelül 240 művész számára biztosított fényes karriert, így jobbára San Antonio városát egy kortárs művészeti központtá avanzsálta Amerikában.
Pace közössége a saját szavaival élve az álmok laboratóriuma volt. 2003-ban létrehozta saját alapítványát is, amelynek filozófiája követte a művész feminista perspektíváit, ugyanakkor a spiritualitás és szépség aspektusaira irányította a figyelmet a felkarolt projekteket illetően. 2005-ben az alapítvány segítségével létrehozta az úgynevezett Chris Parkot városában, egy látványos, közösségi zöldövezetet, amelyet Ruby 1997-ben elhunyt fiáról neveztek el. A park vizuális élményeiért Teresita Fernández volt felelős, melynek élménye egész évben nyitott és ingyenesen látogatható mindenki számára. Linda Pace 2007-ben elhunyt, de örökségét alapítványa felkarolta és életben tartotta, melynek megkoronázásaként 2019-ban átadták Pace nagy vágyát, az álmok valódi laboratóriumát: a Chris Parkot és az új kortárs művészeti központot felölelő Rubin Várost.
A terület új építészeti elemét közvetlenül a Chris Park mellett építették fel: egy 14.472 négyzetméteres kortárs múzeumról van szó, ahol mind a helyi, mind a nemzetközileg elismert kortárs művészeti szcénának színteret nyújtanak. Ez a cél egy álomból öltött testet: Pace egy éjjelen vizionált gyönyörű karmazsin palotát a San Pedro-patak partján San Antonió-ban, mely jelenés után elhatározta, hogy megépít egy mindenki számára ingyenesen látogatható kortárs művészeti intézményt részben saját gyűjteményéből. Az álom papírra vetett skiccét egy olyan építész kezébe adta, akiről tudta, hogy a látomást képes lesz korának felejthetetlen építészeti struktúrájába átfogalmazni.
A ghánai származású brit építészre, David Adjaye-re esett a megfontolt választás. Mint honlapunkon is beszámoltunk róla, Adjaye nemrég vehette át a Királyi Aranyérmet, azaz a Brit Építészek Királyi Intézete által adományozható legmagasabb elismerést. Többek között olyan látványos és hatásos architekútáiról ismerhetjük mint az Afroamerikai Történelem és Kultúra Smithsonian Nemzeti Múzeuma az Egyesült Államokban (Freelon Adjaye/Bond SmithGroup tervezőtársakkal), vagy a moszkvai Szkolkovó Üzleti Menedzsment Iskola épülete. Honlapunkon korábban a Washingtonban felépült Afroamerikai Nemzeti Múzeumot, illetve az Abu-Dzabiba tervezett monoteista szakrális központot mutattuk be életművéből.
Az álmok mindig is fontosak voltak Linda Pace életeben, a vízió felskiccelése után pedig együtt ült le az építésszel még 2006-ban, hogy addig dolgozzák és alakítgassák át a kiinduló pontot, amíg létre nem jött az álom megtestesülése, de egy absztrahált formában és Adjaye látványos, ám fenntartható és modern szellemiségével. A burkolat nem más, mint előregyártott betonpanelek felsorakoztatása, amelyet vörösre festettek. A monolit felületen csak kevés helyen biztosítottak nyílásokat, azokat is csak olyan stratégiai pontokon, ahol rálátni a Chris Park, vagy a San Pedro-patak leglátványosabb részleteire. Az első benyomást meghatározó terrakotta óriásfelületek egyébként az építész bevallása szerint a spanyol gyarmati építészetből is merítenek. A betonfelület a földszinti terek magasságáig fényesre csiszolt, míg a legfelső szinteken porózus felülettel nyújt robosztus megjelenést.
Az épület tetején két monumentálisabb laterna enged természetes fényt a galáriákba. A felépítést tekintve egy körkörös irányvonalon van a hangsúly: a hatalmas kiállítótereken folytonosan haladhatunk előre, míg végül visszaérkezünk a földszint lobby terébe, ahonnan kezdtük az utazást. Az épületbe lépve nem egy fényárban úszó csarnok fogad, hanem egy viszonylag sötét, pilléres rendszerrel tagolt vesztibülbe érkezhetünk, ahol az üvegajtókon átlépve a sötét vörös, csiszolt betonbelületek és sötét falburkolatok fokozzák a drámai hatást. Ez az átvezető szakasz arra szolgál, hogy kitágítsa a pupillákat, és ezek után léphessünk a fény és a színek birodalmába.
Ahogy Adjaye fogalmazott, reméli, „hogy terve olyan hely létrehozásához vezet, ahol a szélesebb közönség és a művészek is inspirációra lelnek, és ahol akár saját álmaikat is felfedezhetik az emberek a kortárs művészettel teremtett új kapcsolataik révén". Közel 1000 műtárgy látható majd a gyűjteményből itt, olyan neves alkotóktól, mint Isaac Julien, Jennifer Steinkamp, Kiki Smith, Do Ho Suh és Wangechi Mutu és mindezt ingyenesen.
