Az életed maga egy műtárgy
Interjú Bendzsel Miklóssal, a Magyar Szabadalmi Hivatal elnökével.
Bár keveset hallani róla, a Miniszterelnöki Hivatal közvetlen szomszédságában elhelyezkedő Magyar Szabadalmi Hivatal stratégiai fontosságú intézmény a magyar közigazgatásban. A hazai innovációs termékek, találmányok, védjegyek és a design jogvédelmének itthoni hatósági feladatait illetve nemzetközi képviseletét ellátó intézmény vezetőjével, Bendzsel Miklóssal a hivatal küldetéséről, a hazai design helyzetéről, jövőbeni lehetőségeiről, és az Iparművészeti Múzeumban (IM) 2005. január-februárjában bemutatott skandináv design kiállításról Sz. Szilágyi Gábor beszélgetett.
SzG: Elnök úr, mivel foglalkozik a Magyar Szabadalmi Hivatal (MSZH)?
BM: Az MSZH a magyar szellemi tulajdon védelmének szentelt hatóság. Fő tiszte innovációs közműként elősegíteni a műszaki-gazdasági, kereskedelmi és kulturális újdonságok tárgyiasult, piaci megjelenését a kizárólagos használati jogok versenyelőnyének biztosításával. A szabadalmi rendszer a polgári forradalom és a modern ipari éra szülötte, a felvilágosodás hozta létre, előnyeivel minden önmagát fejleszteni képes nemzetgazdaság él. A hivatal katalizátor szerepe abban fogható meg, hogy egy-egy megoldás tulajdonosát kérelmére, ha szellemi alkotása világviszonylatban is fennálló újdonságnak örvend, s eleget tesz néhány egyéb, vizsgált követelménynek, a hivatal áralakító monopol jogokkal ruházza fel. Kifinomult minősítő eljárás, szektorsemleges közszolgálati attitűd, komoly informatikai háttér jellemzi a nemzeti iparjogvédelmi hivatalt. Fontos fejlemény, hogy az utóbbi években a szerzői jog letéteményeseivé is váltunk, ami modern tendencia, mert a szellemi tulajdon védelmének elve és szabályozási környezete közeli rokonságot mutat a műszaki és kulturális értékek terén. És itt a design, a formaképzés, a termékkivitel afféle közös határterületként különös jelentőséget kap.
SzG: Hogyan és miért pont az Önök felügyelete alá került a formakultúra fejlesztése szempontjából fontos Magyar Formatervezési Tanács (MFT)?
BM: Az előzményekről annyit, hogy 2001-ben javaslatot tettem egy szenátusi elven működő, többségében nem államigazgatásiakból álló testület felállítására és egy újrafogalmazott, bizonyos elveiben vállaltan állami, más tekintetben privát oldalról generált design politika kialakítására. Ezt a tervet a kormány el is fogadta. 2002-ben megkaptuk a feladatot, hogy társadalmi alapon hívjuk életre a tizenöt tagú MFT-t. Hat cselekvési irányt tűztünk magunk elé. Azt mondtuk, a gazdasági ösztönző és vállalkozásfejlesztési politikába be kell illeszteni a design ügyét, emelni kell a társadalmi, morális megbecsültségét, és oda kell figyelni az oktatásra, mert ipari háttér nélkül gyorsuló ütemben szakad el a világ élvonala tőlünk. És ez nem csak a formatervezést, de a kapcsolódó ágazatokat is jelenti, például a környezettudatos építészeti kultúrát. Új díj- és ösztöndíjrendszer kialakítása is szükséges volt. A nemzetközi vérkeringésbe történő bekapcsolódásnak pedig annyi lehetősége adódik, hogy vétek ezzel nem élni. A nemzetközi design szervezetekben intézményi tagságot, egyéni tagságot kell kapnunk, hogy a magyar design megmérettetési esélyei jobbak lehessenek. Ezeket a pozíciókat fogja megerősíteni az MSZH és a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma által alapított Magyar Formatervezési Központ, amelyet a Design Terminál Kht. működtet majd, és jövőre nyílik meg az Erzsébet-téren.
A kérdés második részét illető ”miért”-re pedig három okot tudok felhozni, attól függően, kinek a szemszögéből nézem a történetet. Az ipar és az oktatás felől közelítve ma már közhely, hogy a kilencvenes években az ipar szerkezete drasztikusan átalakult, és a megszokott formatervezői közreműködés megrendelői oldala összedőlt. A Magyar Iparművészeti Egyetem (MIE) és a formatervezők ekkoriban a magyar kisipar és a multinacionális térfoglaló nagyipar margóján, ösztönző kihívásokat nélkülözve éltek, és olyan magas szintű utánpótlást neveltek, amelyre a piaci viszonyok itthon nem bizonyultak elégségesnek.
Államigazgatási oldalról vizsgálva elmondható, a műszaki fejlesztéseknek a hagyományos kulturális és piaci viszonyok közé ágyazódó kormányhivatalai egy tárcaközi bizottsági alapon szerveződő grémiumot működtettek. Ennek problémaérzékenysége azonban nem tudott olyan hatékony lenni, mint a piac magyar és külföldi szereplőivel hatóság mivoltából napi kontaktusban álló MSZH.
A harmadik ok a szellemi igényesség támogatása. Bosszantó az a tudat, hogy a hazai technológiai innovációs készség elismert ugyan, de sokszor több nemzedék egymásra épülő erőfeszítése sem elég ahhoz, hogy valódi piaci siker szülessen. Oláh György kémiai Nobel-díja bár üzleti értelemben végül sikert hozott, de előzményként szükség volt Than Mór kémiai stúdiumot és egyetemi tantárgyat létrehozó erőfeszítéseitől nemzedékek iskolateremtésén keresztül Zemplén Géza legendás tanszékéig ahhoz, hogy végül Oláh György problémaérzékenységét, kreativitását és szenvedélyes válaszkeresését világraszóló és nagy jelentőségű siker koronázza.
SzG: Gondolom, a formakultúra MSZH általi felkarolása jelzés arra, hogy hasonló kitörési lehetőség ma a design területén lehetséges.
BM: Igen, az előbbi példához hasonló esélyt és kitörési pontot ma a magyar formakultúrában látok. Kis anyagi ráfordítással, komoly szervezőerővel jó gazdái lehetünk ennek a területnek, és komoly sikereket érhetünk el. Bármelyik elemet is választom ki a modern piac áru- és értékkomponenseiből - a műszaki tartalmat, a formát vagy az arculati elemet -, azon keresztül fényt tudok bocsátani a többi komponensre is, ami a kelendőséget, és ezen keresztül a piaci profitot befolyásolja. A magyar design kultúra etatista, modern piaci viszonyok közt is vállalható eszköztárának a feltérképezése jó laboratóriumi kísérlet ahhoz, hogy kiderüljön, hogyan kell egy kormányzati hatóságnak az innovációt támogatnia. Ennek a kísérletnek éppen a derekán vagyunk.
SzG: Melyek az eddig elért eredmények?
BM: A két legnagyobb nemzetközi design-tömörülés, az ICSID és a BEDA ebben az évben látszik végérvényesen ”rehabilitálni” intézményes megbecsültségünket, az Egyesült Államokban és a fejlett autóiparú európai országokban a magyar diákok karosszéria és funkcionális modellezési versenyeket nyernek, a saint-etienne-i EU-diáktalálkozókon a magyar tervező növendékek kétévente elsöprő sikereket aratnak. A sor folytatható lenne. Mi kell tehát ahhoz, hogy a gazdaságban és a kultúrában olyan légkör alakuljon ki, ami képes itthon és külföldön önálló hírét vinni a magyar kulturális innovációnak? Ehhez elsősorban tudatos hazai vállalkozói érdeklődés és felvilágosult piaci igény szükséges! Itt kell megemlítenem azt a közép-európai és magyar életérzést, amelyet talán egybevethetünk a skandinávokéval. A budapesti Skandináv design a mítoszon túl című kiállítás is arról tanúskodott, hogy természetfelfogásban és az urbánus élethez való viszonyulásban ott hamarabb jött létre konszenzus a kiválasztandó értékek dolgában. Nálunk viszont ilyen vegytiszta kristályosodási pontokat nehezebb találni. A magyar technikai iskolára és a magyar kultúra szinergiára való képességére azonban mindenképp lehet építeni. A sokszólamúsággal, a relatív természetközeliséggel, a bátor feladatvállalással és a virtuóz anyagkezeléssel a magyar tervezők és mérnökök felhívhatják és fel is hívják magukra a figyelmet nemzetközi szinten is.
SzG: Az MFT tavaly hozzáfogott egy régóta sürgető feladathoz, a kortárs design gyűjtemény megalapozásához. Mi a cél, milyen hatások várhatóak, hogy áll ez a projekt?
BM: Egy három évvel ezelőtti mélyszondás tanulmány rámutatott egész rendszerünk leggyengébb pontjára, az intézményi struktúra fejletlenségére. A rendszerváltás előtti monolitikus iparstruktúrában a kiközvetítésre, a piaci összeboronálásra nálunk nem is volt nagy szükség, ezért azok a design fórumok, terek, központok, amiket a piacgazdaság amúgy kitermel magából, értelemszerűen hiányoztak és hiányoznak a mai napig is. Olyan lehetőséget kerestünk tehát, amellyel egy magyar formatervezési központot, agórát teremthetünk, és amely három funkciónak legalább eleget tesz. Egyrészt olyan viszonyítási és információs bázist teremt, amire a magyar formakultúra eredményei iránt érdeklődők hagyományaink után kutatva támaszkodni tudnak, vagy épp a jelenleg élő tervezők közül kívánnak bedolgozót keresni maguknak. Másrészt olyan profilú kiállítóteret, intézményes rendezvénygazdát hoz létre, amely a viszonosság alapján tud a kortárs kultúrában design kiállításokat fogadni és szervezni. Harmadrészt olyan dokumentációs központot és könyvtárat jelent, amely médiatámogatást és továbbképzési lehetőséget is nyújt. Ilyen nemzeti központokat a világ nagyvárosaiban éppúgy megtalálhatunk, mint a skandináv, benelux-, vagy közép-európai térség számos országában. Ezt a hiányt Magyarországon a már említett Erzsébet téri Magyar Formatervezési Központ pótolhatja majd. Ennek épületrekonstrukciós megoldása ezen a tavaszon indul, a tervpályázat ügyében március végén hirdettünk eredményt.
SzG: A kortárs design ügye már jó ideje égető kérdés Magyarországon, hiszen évtizedek óta nem folyik hivatalosan design gyűjteményezés. Hogyan tudnak változtatni ezen a helyzeten?
BM: Valóban, Magyarországon a design ügye és a gyűjteményezés kérdése azért kiemelten fontos kérdés, mert több mint hetven éve nincs kortárs design gyűjteményezés, miközben erre a műszaki, iparművészeti és kortárs művészetek határterületeivel foglalkozó körökben határozott készség és igény mutatkozik. Önálló design gyűjtemény létrehozása szükséges tehát, amihez jelenleg hiányzik az intézményi cselekvőerő, és ez még ma sem lelhető fel kritikus mértékben. Ezen a téren is próbáltunk elmozdulni, amikor az MFT égisze alatt feltérképeztük, milyen stratégiái lehetségesek a velünk élő tárgykultúra szakmai alapokon történő gyűjteményezésének. Több forgatókönyv is született, de a lényeg, hogy a mindenkori nemzeti kulturális koncepciónak és stratégiának rangján kellene foglalkoznia ezzel a kérdéssel, mert egy nemzet használati tárgyaiban és épített környezetében lévő kultúrája és a természettel való bánni tudása ezeken keresztül mérhető le. Ha ez nem sikerül, akkor az elkövetkező nemzedékek és a következő évek tervezői fognak fájóan nélkülözni olyan kihívásokat és ingereket, amelyek nélkül nem lehet teljes értékű, az elődök nyomaiba lépő produkciót várni.
SzG: Hogyan látja a hazai design jövőbeni lehetőségeit akkor, amikor a hazai ipar nem mutatja azokat az erős, dinamikus jeleket, amelyek kitörési pontokat jelenthetnének?
BM: Mondják, a jó design az innováció arca. Viszont önmagában a design, még ha jó is, nem fogja megváltani a tartalmatlan technológiát. A kettő együttműködése hozhat létre szinergiát. A magyar design elsősorban a keresletet és a figyelemfelkeltést szolgálhatja. A ”magyar” vagy ”budapesti” jelző kereskedelem-politikai értelemben árfelhajtó hatású is lehet, és néhány szektorban már most is az. Egy termék esetében ma sokszor nem az számít, hogy hol gyártották, hanem hogy melyik híres vagy jó nevű tervező nevéhez kötődik. Ebben az értelemben a magyar hozzáadott érték képes az üzletszerző funkcióra, és képes a figyelmet is jobban felkelteni. A versenysport-szellem a gazdaságban is érvényesül. Figyeljünk arra, ahogy például a Business Week, a Wallpaper, vagy az ID (International Design) a legjobb ötven vagy száz vállalatot, vállalatvezetőt és éves design-díjaival a kimagasló formatervezési teljesítményeket is a döntéshozók asztalára teszi. Itt tűnik fel az imázsépítéshez köthető jó befektetés lehetősége is. A Samsung például, amelyet az amerikai sajtó a ”the coolest” design okán dicsért és a figyelem középpontjába helyezett, épp azt fontolgatja, hogy Budapestre hozza európai formatervező központját. Ennek a lépésnek azonban jelen pillanatban az áll még útjában, hogy szerintük nincs elég hazai designer tervezőmérnök. Ezért kell az MFT-nek azt a sokszólamúságot előnyben részesítenie, amely az idén 125 éves MIE támogatása mellett fel tudja mutatni az 1997-ben delfti alapokon bevezetett ipari termék- és formatervező mérnökképzést a Műszaki Egyetemen, az Alkalmazott Művészeti Intézetben folyó képzést Sopronban, és amely Kecskeméttől sok más vidéki műhelyig főiskolai vagy felsőfokú főiskolai művészeti képzésből újat tud létrehozni. Ez az elmondottak miatt komoly prioritás.
SzG: Budapesten januárban és februárban volt látható a már említett Skandináv design kiállítás, amelyhez Identitás és globális struktúrák címen szakmai konferencia is kapcsolódott. Hogyan látja egy ilyen regionális alapokon nyugvó kiállítási termék jelentőségét, és hogyan ültethetőek át a tapasztalatok hazai viszonyokra?
BM: Megszoktuk Magyarországon, hogy a csúcsokra vetjük pillantásunkat, és alkattól függően döntjük el, hogy az lelkesít vagy lesújt minket, elérhetőnek tartjuk-e, vagy túlhaladhatónak. Ezen a bemutatón viszont olyan széles keresztmetszeten áradó felfogásról és termelékenységről volt szó, amely hangsúlyosan hívja fel a figyelmünket arra, hogy abban az olvasztótégelyben, amelyben élünk, kikeverni, megmutatni, felmutatni azt, amit mi tapasztaltunk meg, ugyanolyan esélyes, mint ahogy - csak a legkisebb egységet említve - Izlandnak volt a skandinávokhoz képest. Másrészt fontos a szükséglet és a természettudatosság. Azt gondolom, a skandináv alkotók nem a világviszonylatban vett globális hódítás szándékával fogtak neki a háborút követő fejlesztéseknek, hanem közel akartak menni a saját piacukhoz. És amint közelebb léptek, az emberi szükségletek olyan eloszlásával találták magukat szembe, amelynek megfelelni a legnagyobb kihívás. Ha ez sikerül, akkor az exportpiacokon is ugyanazokhoz az örök emberi igényekhez lesznek közel. Az a döbbenetes a skandináv példában, hogy egyszerre identikus és globális, de a szónak nem feltétlenül kereskedelmi értelmében. Tavaly az IM-ban A magyar formatervezési díj 25 éve, 1980-2004 című kiállításon mutattuk be a korábbi díjnyertes munkákat. A közönségsiker egyik alapja az volt, hogy a látogatók meghökkenve szembesültek azzal, az ő életük, ha úgy tekintünk rá, egyenlő egy ”műtárggyal”. Saját kivetülésünk, mit veszünk a kezünkbe, mit hajítunk el, mivel vesszük magunkat körbe, mivel lepjük meg a másikat. Az üzenet az, hogy az életed maga egy műtárgy, válogasd hozzá az eszközeidet. Ezt azonban egy korszerű iparnak is szolgálnia kell, hogy ki-ki a saját lehetősége szintjén az esztétikumhoz és funkcionalitáshoz közel élje le az életét. Szerintem ez a skandináv üzenet.
Sz. Szilágyi Gábor
Fotó: Benkő Imre
Az interjú megjelent a Balkon 2005/4-es számában.
