Az ember nem gondolkodógép — Válság és modern szociális lakásépítés a weimari köztársaságban

Németországban 1918 és 1933 között váltották egymást a gazdasági-társadalmi válságok és a felívelő, de számos vonatkozásban mégis ingatag időszakok. Ennek ellenére az ország történetének talán legnagyobb szociális lakásépítési programját valósította meg - a gazdasági krízis és a lakásínség szorító helyzetében az építészetre különösen felelősségteljes feladat hárult.Haba Péter tanulmánya a krízisépítészeti cikksorozatban.

Németországban 1918 és 1933 között a gazdasági és társadalmi szempontból válságos időszakok felívelő, de alapjaiban mégis ingatag periódusokkal váltakoztak. Ennek ellenére az ország történetének talán legnagyobb szociális lakásépítési programját valósította meg – a gazdasági krízis és a lakásínség szorító helyzetében az építészetre különösen felelősségteljes feladat hárult. A cikk nem törekszik a korszak társadalom- és építészettörténeti összefoglalásra, inkább csak vázlatosan felsorol néhányat a fontosabb előzmények és építészeti reakciók közül, s kiemeli a két nagy lakótelep-építészeti „központ”, Berlin és Frankfurt példáját.

 

Válságok a két világháború között
Németország I. világháború utáni súlyos társadalmi és gazdasági krízise csak 1923-ban érte el mélypontját: a kaotikus állapotokat eredményező hiperinflációhoz számos negatív tényező együttállása és egy sor, később elhibázottnak bizonyult politikai döntés vezetett. Az 1919-es versailles-i békeszerződés értelmében az országot mintegy 20 milliárd aranymárka jóvátétel megfizetésére kötelezték, s mintegy 70 ezer km2-nyi területet a környező államokhoz csatoltak. Szinte világvége-hangulat lett úrrá mindenütt: összeomlott az élelmezés, az államkassza kiürült, miközben munkanélküliek milliói vártak segélyekre. Megroppant a külkereskedelem, az állam hitelképtelenné vált, a jobb és baloldali szélsőséges politikai erők újra és újra összecsaptak, egyes területeken még a hatalmat is átvették rövidebb időszakokra.

A weimari köztársaság első kormányai a gazdaság talpra állítása érdekében „elengedték” az inflációt, ami 1920-1921-ben átmenetileg kedvező helyzetet teremtett. A pénzügyi folyamatok azonban egy idő után kontrollálhatatlanná váltak, s 1922-1923-ra a márka értéke gyakorlatilag lenullázódott, az államnak gazdasági tervezésre és befektetésre egyáltalán nem maradt lehetősége, a társadalom középrétegének tömegei jutottak a nyomor szélére. Az éppen erősödni kezdő gazdaság ismét visszaesett, a háború előtti (1913-as) szint alig felét teljesítette. Végül Gustav Stresemann kormánya radikális intézkedéssel stabilizálta a márkát: bevezették az ún. Retenmarkot („járulékmárka” – 1 új márka = 1 billió régi márka), melyhez a fedezetet a mezőgazdaság és az ipar állammal szembeni – részben fiktív! – adóssága képezte. Noha 1924 körül helyreállt a költségvetés egyensúlya és megélénkült a külkereskedelem, a gazdaságnak csak bizonyos ágazatai kerültek egyértelműen jobb helyzetbe, a többi – például a nehézipar (és azon belül az építőipar), a textilipar és a mezőgazdaság – csak nagyon lassan nőtt vagy éppen stagnált.

A munkanélküliség a javuló gazdasági mutatók ellenére tartósan magas volt egészen a 30-as évek elejéig. A hiperinfláció után Németország súlyos tőkehiánytól szenvedett, melyen jelentősen javítottak a Dawes-terv keretében 1924 augusztusától kapott nemzetközi (jórészt amerikai) hitelek. Ez a tetemes mennyiségű pénz azonban önmagában nem volt elég a gondok megoldásához: az 1920-as évek végén még mindig nagy az államháztartás hiánya és egyre erősebben fenyegetett a növekvő államadósság. Bár az ipari termelés 1927-re elérte a háború előtti (1913-as) szintet, virágzásról nem lehetett beszélni: ahogy Németh István történész írja, egyfajta válságra hajlamos fellendülést élt meg Németország ezekben az években. Így lehetett, hogy az 1929-ben kitörő nagy gazdasági világválság egész Európában talán Németországot sújtotta a legdurvábban.

 

 

A lakásínség és a weimari lakáspolitika
A weimari köztársaság legsúlyosabb szociális problémája a példátlan mértékű lakásínség volt, melynek csökkentését, felszámolását az egymást követő kormányok és baloldali politikai erők mindvégig kiemelten kezelték. Ezt bizonyítja, hogy a kérdést még a weimari alkotmány is hosszasan tárgyalta: a szöveg kiemeli, hogy a földtulajdon és az építési telkek hasznosításának a magánérdeken túl a közjót is szolgálnia kell. Leszögezi, hogy az állam felelőssége mindenki számára lakóhelyet biztosítani, s hogy az építészek korszerű elvei, a szociális helyzet javításáért küzdő társadalmi szervezetek megoldási javaslatai, valamint az építési vállalkozók és a politikusok által nyújtott lehetőségek alapján kell dolgozni a lakásínség felszámolásán.

A lakáshelyzet azonban már 1914 előtt is elégtelen volt. A kiskeresetű munkáscsaládok többnyire szaniterek nélküli, kicsi, sötét, nedves lakásokban éltek – a nagyobb városok munkásnegyedeit rossz minőségben, gyenge tervek alapján megépített ún. Mietkasernék (bérkaszárnyák) jellemezték. A weimari közhivatalok ezeket gyakran lakhatatlannak minősítették.

Az első évek során kialakuló lakáspolitika alapjait a telekspekulációt korlátozó szabályok megalkotása, s olyan állami támogatási rendszer létrehozása képezte, amellyel érdekeltté tették az építési vállalkozókat a szociális lakásépítésben. A beruházások költségeit azzal is csökkenteni igyekeztek, hogy nagy tömegben szabadítottak fel köztulajdonban lévő területeket lakásépítésre, így érve el, hogy a piacon az építési telkek árai mérséklődjenek. Állami támogatással közérdekű és többnyire helyi érdekeltségű építési társaságok, szövetkezetek alakultak, melyekben jellemzően szociáldemokrata kötődésű társadalmi csoportok, szakszervezetek, ingatlanbefektetők és bankok tömörültek. Ezek a kooperációk szorosan összekapcsolódtak a szocialista-szociáldemokrata ideológiának elkötelezett aktivizmussal, a háború után felerősödő utópisztikus-idealista „világmegváltó” eszmékkel, miközben a résztvevő pénzintézetek természetesen elsősorban a rentabilitás szempontjait tartották szem előtt.

Mindezek ellenére, a gazdaság labilis helyzete, a pénzügyi bizonytalanság, a folyamatosan emelkedő energia- és anyagárak miatt a szociális lakásépítés az 1918 és 1923 közötti időszakban minimális mértékű volt, bár építészeti értelemben korántsem tekintendő jelentéktelennek.

 

 

A Retenmark bevezetése után, 1923 novemberében a kormány gyorsított és egységes rendszerbe foglalt lakásépítési programot hirdetett, melynek finanszírozására ún. lakbéradót vetett ki 1924-ben: a bérház-, illetve bérlakás-tulajdonosok bevételeiből levont összegek a helyi önkormányzatok lakásalapjaiba folytak. A márka stabilizációja, a meginduló gazdasági növekedés, az országba beáramló tőke és az új szociális adók révén valóságos lakásépítési boom következett be 1924 és 1930 között. Mintegy 2,8 millió lakás épült a weimari köztársaság évei alatt, melynek 81%-a (azaz közel 2,3 millió) teljesen vagy nagy részben közfinanszírozású volt. Berlinben – ahol a legsúlyosabb volt a lakáshelyzet – 1925 és 1929 között állami pénzből 64 ezer, magánberuházásban 37 ezer lakás létesült. Mindazonáltal a lakásépítési rendszer tele volt külföldi hitelekkel – az önkormányzatok gyakran szinte egyáltalán nem törődtek szociálpolitikai fejlesztéseik finanszírozhatóságával, kölcsöneik fedezetével. Súlyosbította a helyzetet, hogy mindezekhez az akciókhoz szükségképpen rengeteg improduktív beruházás is kapcsolódott. A weimari lakáspolitika tehát – minden pozitívuma mellett – hozzájárult annak a kritikus helyzetnek a kialakulásához, amely a nagy gazdasági világválság kirobbanása idején már fennállt Németországban.

A modern tömeges lakásépítés kezdetei
Az 1923–1924 körüli időszak nemcsak történelmi, de építészettörténeti szempontból is jelentős: a lassú gazdasági fellendülés és a felszökő építési láz egybeesett a modern tömeges lakásépítést megalapozó elvek kialakulásával, illetve a formálás terén a „Neue Sachlichkeit” (Új tárgyiasság) elterjedésével. A 20-as évek közepén szinte egyidőben indult Németország számos városában olyan átfogó városfejlesztés, amelyhez lakótelepek létesítése is kapcsolódott. A tervezéssel megbízott építészeknek gyors ütemben kellett kidolgozniuk olyan stratégiákat, melyek maximálisan megfeleltek a gazdaságosság szempontjainak és a szociális céloknak.

Az új elvek és tervezési metódusok természetesen hosszú időre visszanyúló és összetett folyamatok révén jöttek létre – elég csak a kézművességgel és az ipari gyártással kapcsolatos, még a 19. században elindult művészeti vitákra, a tipizálás és az egyedi forma kérdését boncolgató 20. század eleji eszmecserékre (lásd a Deutsche Werkstätten illetve Deutsche Werkbund köreiben zajló elméleti vitákat , „Norm and Form” vita, szabványosítás vs. kunstwollen, Hermann Muthesius vs. Henry van de Velde, Peter Behrens és Walter Gropius vonatkozó tevékenysége, stb.), vagy az I. világháború előtt Németországban is igen nagy hatású és számos megvalósult példával fémjelzett kertváros-eszmére gondolni.

 

 

Fontos szerepet kapott az új építészeti eszmék kibontakozásában Bruno Taut és Adolf Behne 1918 körül kialakuló művészkörének (Arbeitsrat für Kunst) expresszionisztikus-utópisztikus szellemiségű építészet- és városszemlélete is. Hasonló gondolatokon alapult az 1919-ben megalapított Bauhaus kezdeti művészetfelfogása: Walter Gropius híres kiáltványa számos lényegi elemében megegyezett Bruno Tautnak az Arbeitsrat für Kunst számára kidolgozott építészeti programjával (Gropius arra buzdított, hogy a művészek a „szalonművészet” helyett térjenek vissza a kézművességhez, s egyesüljenek egyfajta Gesamtkunstwerk-eszme, a jövő metafórikus katedrálisának megépítése jegyében). A 20-as évek modern tömeges lakásépítésének egyik legmeghatározóbb alakja, Ernst May már 1919-ben a falusi ház és berendezése tipizálásának lehetőségeivel foglalkozott a breslaui (Wroclaw) kislakásépítési szövetkezet tervezőjeként.

Mindazonáltal az avantgárd építészeti csoportok kibontakozása idején elsősorban az ún. Heimatschutzstil képviselői voltak a tömeges lakásépítés tervezői. (E szellemi és stiláris értelemben távolról sem egységes irányzat fő jellemzői: szembenállás a wilhelmiánus eklektikával, törekvés az ősi német építészeti anyanyelv visszakeresésére, a magastetős-téglaburkolatos alakítás, a visszafogott, archaizáló-gótizáló díszítés; legismertebb építészei többek között: Paul Schulze-Naumburg, Paul Schmitthener).

 

 

Ernst May breslaui (Wroczlaw) tevékenysége mellett nagy hatásúnak bizonyult a tömeges lakásépítéshez kapcsolódó városrendezési törekvések szempontjából Bruno Taut 1921-es magdeburgi megbízatása: 1924-ig dolgozik a város átfogó rendezési tervén, bár nagyszabású elgondolásaiból szinte semmi sem valósult meg. (A település szerkezetének „racionalizálása” során a határozott kontúrral övezett városközponthoz kapcsolódó alközpontok kialakítását kezdeményezte, a város szélei mentén lakótelepeket képzelt el, zöld területekkel tarkítva. A város körül ipari zóna és bolygóvárosok gyűrűje húzódott volna. A tervben az 1920 körül megfogalmazott „Stadtkrone”-koncepció egyes elemei is megfigyelhetők.)

A Bauhaus 1923 körül végbement szemléletváltása során a korábbi kézműves-irányultság helyébe a kézműves tervezés és a gyári termelés összehangolására való törekvés lép, a formálásban egyre erősebben érvényesül az új tárgyiasság. Ez bizonyára összefüggött az első olyan kisebb lakótelepek megépülésével, melyek már egyértelműen „tárgyiasak”, a takarékosság, az új, „puritán” formaeszmény és a funkcionalizmus érvényesül bennük mind a formálás és az alaprajzképzés, mind a telepítés terén. (Sok kutató szerint az elsők között van az Otto Haesler és munkatársai tervei szerint 1923-24-ben épült két cellei telep, az Italianischer Garten és a Georgsgarten, melyek minden bizonnyal Theodor Fischer 1919-ben épült Alte Heide néven ismert sorházas modelljét követik.)

Bruno Tautot 1924-ben bízták meg a Berlinben működő a Gemeinnützige Heimstätten Spar- und Bau AG (GEHAG) nevű szakszervezetek és építőipari társaságok által alapított szervezet felelős tervezőjének: ekkor kezdte meg a következő években sorra épülő lakótelepek tervezését. Három telep előkészítése és építése indult meg 1924-ben (Schillerpark; Berlin-Tegel, Freie Scholle; Mahlsdorf). Ugyanebben az évben Ernst May a Breslau (Wroclaw) környékére szóló regionális tanulmányterven dolgozik, mely Taut magdeburgi koncepciójához hasonló bolygóváros-elven alapul: elképzelései szerint a várost „masszaszerűvé” változtató gyors növekedési folyamatokat várostervezési szempontból jól kezelhető és emberi léptékű, egymástól elkülönülő, de mégis szervesen összefüggő struktúrákba kell terelni. Amikor tehát 1925-ben Ernst May Frankfurt városépítési tanácsnoka lett, már ismertek lehettek a modern tömeges lakásépítéssel kapcsolatos első kísérletek tapasztalatai, s kirajzolódtak az új városrendezési irányok is. May feladata Frankfurtban egy átfogó városrendezési programba illeszkedő lakásépítési akció irányítása és tervezése volt. Ebből a célból egy több szakosztályra tagolódó hivatalt állítottak fel, mely különleges törvényi felhatalmazást kapott bizonyos telkek kisajátítására is.

 

 

Lakótelepek: Berlin és Frankfurt
Berlin és Frankfurt hosszú időre példaképpé váló 20-as évekbeli lakótelep-építészetére egyaránt jellemző, hogy a korai példák telepítési struktúrájában még erősen érvényesülő kertváros-elvek (a terephez igazodó, gyakran ívesen vezetett, zárt jellegű, parkos utcák, kertekkel kiegészített házak-házsorok, a hagyományos városszövetet idéző, de fellazított, néha központi épületegyüttesek köré szerveződő szerkezet) fokozatosan átadják a helyüket a tisztán derékszögű, geometriai szempontok szerint szervezett, lezáratlan (azaz végtelenül továbbépíthető), párhuzamos sávokon alapuló teleptervezési módszernek a racionalitással és a takarékossággal kapcsolatos egyre erősebb elvárások jegyében.

A May-féle telepek a várostesttől parksávokkal elválasztott, önálló közintézményekkel kiegészített, egymással csak lazán összefüggő együttesek. Frankfurt általános rendezési tervének kidolgozása során nem annyira a bolygóvárosos rendszerre, inkább a településszerkezet fellazítására, a lakótelepek építésére alkalmas területek felkutatására és az egész várost behálózó zöld területekre helyezte a hangsúlyt – elveinek vegytiszta érvényesítése helyett tehát a gyakorlatias megoldásokra koncentrált. A lakótelepeken általában vegyesen létesültek egyemeletes, illetve 2-4 emeletes lakóépületek (függőfolyosós vagy fogatolt rendszerben) és saját kertekkel rendelkező sorházak.

May a tipizálást minden tervezési és kivitelezési szintre kiterjesztette (lakások típusalaprajzai, szerkezeti elemek tipizálása, szerelvények tipizálása), az épületelemeket erre a célra felállított üzemekben gyártották (tufabetonból). A lakások alaprajzát az ún. Existenzminimum, a „minimális mérték” elveinek szem előtt tartásával alakították ki: a kis előszobához ülőkádas fürdőszoba és a nagyobb lakószobából nyíló hálók együttese kapcsolódik. May a hagyományos lakókonyhát olyan különálló konyhával váltotta fel, amely a használó munkáját a lehető legjobban megkönnyíti (ún. Frankfurti konyha – a terv kidolgozója: Grete Schütte-Lihotzky).

 

 

May tervezői elveit a következő sorok világítják meg: „A magánipar úgy állít elő tömegigényű terméket, hogy tőke és szakértelem felhasználásával modelleket készít és ezeket a közízlés próbájának veti alá, mielőtt a tömegtermelést beindítaná. Hasonló módon kellene a lakástermelést is megszervezni … A munka oroszlánrészét így a tervszerűen átgondolt alaprajzok kidolgozása jelenti. Elképzelhetetlen, hogy a nagyvárosi lakosság széles rétegeinek igényeit egy vagy két alaprajzi változattal kielégítse, mivel a hivatásbeli megoszlás, a gyermekek száma … következtében különböző típusokra van szükség.” ¹  A lakószobákat úgy kell elrendezni – folytatja –, hogy a háztartási folyamatot a lehető legkisebb erőbefektetéssel lehessen végrehajtani, s mivel az ember nem valamiféle gondolkodógép, lakásának érzelmileg megnyugtatónak kell lennie. Ez nem csak a szobák kellemes arányaival és jó elrendezésével, hanem a bőséges természetes fény segítségével érhető el. A nappali szoba a család központi tartózkodási helye, s ezt annak nagyobb mérete is jelzi.

A May vezette lakásépítési program során 1930-ig több mint 15 ezer lakás épült (Praunheim, 1926–1930, Römerstadt, 1927-30, Westhausen, 1929–1931, Höhenblick 1925–1926, Bruchfeldstrasse, 1925–1927).

Bruno Taut telepei szintén sokféle háztípust mutatnak: kétszintes, szabadonálló ikerházak, kétszintes sorházak és három-ötszintes lakóépületek egyaránt találhatók bennük. Jellemzően kétfogatú rendszert alkalmazott a jó szellőzés és a teljes benapozás érdekében. May-jal szemben kevésbé használ előregyártott szerkezeti elemeket – a házak téglából épülnek téglabetétes vasbeton födémekkel. Taut a formálás számos részletében eltért a „keményvonalas” kortársak szigorú puritanizmusától: kis hajlásszögű magastetőket alkalmazott (a padlástérben tárolóhelyiségek vannak), a homlokzatokon az összképet dinamizáló tagolóelemek (kis kiülésű tagozatok, klinkersávok, vékony párkányok) és élénk színek jelennek meg, a tömegeket May épületeinél sokkal bátrabban mozgatja, nem riad vissza a derékszögű rendszerből kimozduló diagonális síkoktól sem. Ez a habitus alighanem összefügg Taut korábbi expresszionisztikus korszakával, ugyanakkor a '20-as évek felé már az ő épületeiben is megfigyelhető egyfajta formai szigorodás. Ezzel párhuzamosan változtak telepítési elvei is: míg az 1925-ben megkezdett Hufeisen lakótelep elrendezésében még jelen van a kertvárosok és az angol crescentek világa mellett a Stadtkrone-koncepció is, addig a Karl Legien Stadt-ban (1929–1930) mindennek már szinte nyoma sincs. A berlini „Taut-éra” lakótelepeinek listája meglepően hosszú, a GEHAG 9300 lakást épített 1924 és 1932 között (Schillerpark 1924–1928; Berlin-Tegel, Freie Scholle 1924–1931; Mahlsdorf 1924–1931; Berlin-Britz, Hufeisen, 1925-31; Berlin-Zehlendorf, 1926–1931; Prenzlauer-Berg, 1927–1928; Hohenschönhausen, 1928-30; Karl Legien Stadt, 1929–1930; Berlin-Britz, Ideal lakótelep, 1930; Berlin-Spandau, 1931).

Hosszasan lehetne elemezni még a weimari köztársaság szociális lakásépítésének további emblematikus példáit – Walter Gropius Dessau-törteni (1926–1928) lakótelepe, karlsruhei Dammerstock-negyede (1927–1928) vagy Berlin-siemensstadti lakóegyüttese (1929–1930) kapcsán tovább árnyalható a kép, mint ahogy a korszak szellemi és formálásbeli gazdagságához az északnémet téglahagyomány jellemzőit a modernizmussal ötvöző Fritz Schumacher hamburgi lakótelepei és még sok más építész alkotásai is jelentősen hozzájárultak. A Deutsche Werkbund által építtetett mintalakótelep, a stuttgarti Weissenhofsiedlung 1927-re készült el, s gyakran a modernizmus „diadalaként”, a „forradalmi korszak” lezárulásaként értékelik. A 30-as évek elején még befejezték a megkezdett lakótelepeket, de újakba már szinte egyáltalán nem kezdtek: Németországot különösen érzékenyen érintette az országba betörő nagy gazdasági válság.

Haba Péter

---

¹ Ernst May: A Frankfurt/Main-i lakásépítkezés öt éve (1930), in: Ernyey Gyula (szerk.): Design-Alapelvek, Budapest, 1981.

Irodalom:
Fiedler, Jeannine – Feierabend, Peter (szerk.): Bauhaus, Köln, 2000.
Frampton, Kenneth: A modern építészet kritikai története. Budapest, 2002.
Haspel, Jörg – Jaeggi, Annemarie: Siedlungen der Berliner Moderne. Deutscher Kunstverlag, München 2007.
Kaes, Anton – Jay, Martin – Dimenberg, Edward (szerk.): The Weimar Republic Sourcebook, University of California Press, 1995.
Kolb, Eberhard: The Weimar Republic, Routledge, 2004.
Meggyesi Tamás: A 20. század urbanisztikájának útvesztői. Budapest, 2005.
Németh István: Németország története – Egységtől az egységig (1871-1990), Budapest, 2001.
Ormos Mária: Németország története a 20. században, Budapest, 2008.
Preisich Gábor: Ernst May, Budapest, 1983.
Welzbacher, Christian: Civic Architecture of Weimar Republic, Berlin, 2006.
Winkler Oszkár: Bruno Taut, Budapest, 1980.