Az építészet kulturális kérdés
interjú Aaron Betsky építésszel, a Holland Építészeti Intézet (NAi) igazgatójával
- interjú Aaron Betsky építésszel, a Holland Építészeti Intézet (NAi) igazgatójával
az építészet fontosságáról
A ház, ahol élek, 6 méterrel a tengerszint alatt van. Ennek az országnak a földjét az emberek szerezték vissza a tengertől. Olyan infrastukturális és geometriai rendszert, térbeli rendet alkottak, amely ma Hollandia valóságával azonos. Más szavakkal: az egész ország egyetlen építészeti alkotás, amelyet állandóan újraépítenek, hogy egyre több embernek és tevékenységnek szorítsanak helyet. Olyan ez, mint egy háromdimenziós kirakós játék, amelyet újra és újra le kell játszanunk.
szakmapolitikáról
Hollandiában, s azt hiszem, ez egyedülálló a világon, az építésügyi minisztérium az, amely a szociális lakásépítéssel, a térbeli elrendezéssel és a környezettel egyszerre foglalkozik. Ez a minisztérium integrált szemlélettel tekint a térre, felügyeli, hogy hogyan használjuk a teret, hogyan védjük, mit teszünk vele és hogyan élünk benne. A hollandok a nyolcvanas évek közepén rájöttek arra, hogy Hollandiában valami nincs rendben az építészettel, így megalkották első - ma már negyedik - építészetpolitikai nyilatkozatukat, az Architectuur Nota-t.
Az első nyilatkozat alapvetően azt mondta ki, hogy Hollandia csúnya, s hogy mi a teendő ez ügyben. Számos célt és tennivalót megjelöltek az építészetpolitikai nyilatkozatokban, így az építészek oktatásának támogatását, a tervezők támogatását, hogy kísérletezhessenek, a nagyközönség építészeti képzésének támogatását a Nai-n és több más intézményen keresztül, valamint előirányozták az építészetpolitikai integrált képzés támogatását. Ennek eredményeképpen ma már sokkal magasabb az építészet tudatosulásának szintje Hollandiában. A mi intézményünknek évi 6 millió eurós költségvetése van, az építészpolitikára összességében, évente körülbelül 20-30 millió eurót költ a holland állam. S mindezt nem építésre, hanem az építészet tudatosítására, s az ezzel kapcsolatos tevékenységekre fordítja.
A NAi célja, hogy összegyűjtse a holland kulturális örökséget. Szinte mindent archiváltunk, ami a holland építészetben történt az 1800-as évektől kezdve, s ezt az anyagot megőrizzük és hozzáférhetővé tesszük mind az oktatás, mind pedig a nagyközönség számára. Erre a tudásra alapozva szervezünk kiállításokat és rendezvényeket, hogy segítsünk abban, hogy fizikai környezetünket jobban megérthessük. A NAi számos helyi építészeti intézettel és egyéb kezdeményezéssel működik együtt közös projektek kialakításában és megvalósításában.
a fenntarthatóságról és a demokrácia építészetéről
Utolsó könyvem, a Landscrapers [érdekes szójáték, amely egyszerre utal a földre (land), a felhőkarcolókra - (skycrapers), és a zsugoriságra (scraper) - a szerk.] azokról az épületekről szól, amelyek nem a földre, (a földet elfoglalva épülnek - a szerk.), hanem a földdel együtt épülnek. Ma már sokkal szigorúbban oda kellene figyelnünk arra, hogy hogyan használjuk és használjuk fel újra a földet, ahelyett, hogy újabb szabad területeket elfoglalva kockákat építsünk, amelyeket majd minden oldalról fűtenünk és hűtenünk kell. A föld "csinálásának" történelmi kényszeréből következően az építészet Hollandiában nem luxus, hanem szükséglet. A teret itt közösségi jószágnak tekintik. Bármi, ami nem tartja el magát, luxus.
A francia építészeti tradíció szerint az építészet stílus, amit monumentális fókuszpontok létrehozásával, pénzzel és hatalommal bíró emberek sóznak a többségre. Minden más eltűnik ezek mögött. A központi tervezés [tervgazdálkodás] országaiban, mint amilyenek a kommunista országok vagy a fasiszta diktatúrák, az építészet tökéletesen eltűnik a tervezési folyamatban. A demokráciábanaz építészet az, ami a közösségi javakat látható formába önti, s pontosan ez az, ami miatt a demokrácia építészete jobb, s ami miatt a demokratikus politikai pártok az építészetet támogatják.
A fenntarthatóság kérdése ma az építészetben kétféle irányt mutat. Az egyik szerint a gépészetet mindenféle szellemes, enregiatakarékos szerkentyűkkel kell kiegészíteni. Sokszor elfeledkezünk arról, hogy beépíteni és üzemeltetni egy-egy ilyen okos gépezetet legalább annyi energiát emészt el, mint amennyit megtakarítunk vele. A másik irány szerint építsünk tartós, maradandó épületeket. Ez logikusnak tűnik, de gyakran épp az ellenkező hatást váltja ki. A valóságban majdnem minden épület funkciója még a befejezés előtt megváltozik.
Eddig csak olyan építészeti projekthez volt közöm, amely menet közben többször is megváltozott. Attól a pillanattól kezdve, hogy a megbízó elfogadta az első vázlatot, egészen addig, amíg el nem készült, valamennyi házon jelentős mennyiségű változ(tat)ás történt. S amint az épület elkészül, de gyakran még azelőtt, máris elkezdik átalakítani, kitakarítják és kidobják a tartós részeket belőle. Miért is kell tehát maradandó épületben gondolkonunk ahelyett, hogy megpróbálnánk újra-felhasználható anyagokból olyan házakat alkotni, amelyek kevéssé tartósak, s egyszerűen elbonthatók?
Az építészek maradandó épületeket akarnak építeni, tökéletes épületet -emlékművet - akarnak tervezni, mert ez következik az építészet történetéből és az építészet definíciójából. Az emberek ezek között és ezekben az épületekben élnek, miközben életük folytonosan változik. Felnőnek, gyerekeik lesznek, megváltozik a gondolkodásuk. Minél monumentálisabb, a maradandóság szempontjából minél ideálisabb egy épület, annál nehezebben tudja ezeket az emberi változásokat elviselni. Aldo Rossi említi, hogy mivel a múltban ugyanazon a helyen éltük le egész életünket, idővel az épületet is elfogadtuk, magunkra szabtuk. Ma többször költözünk, ezért sokkal gyorsabban kell a dolgokba beépítenünk a történetet is.
az új technológiákról
A szorosan egymásba ágyazódó információs és kommunikációs technológiák megváltoztatják fizikai környezetünket. Nem csak új formák tűnnek fel, hanem a régiek használata is megváltozik. Az amazon.com egy egyszerű példa erre: majdnem mindenki ismeri az Amazont, a leghíresebb és többé-kevésbé a legsikeresebb, könyvek elektronikus kereskedelmével foglalkozó vállalatot. Az Amazon hozadéka egyik oldalról az, hogy több könyv van a piacon, a másik oldalról pedig ott vannak hatalmas, kétszázezer négyzetméteres raktárépüleletei, mint fizikai eredmények. Szükségük van ezekre, hogy minden könyv a megrendelés és szállítás pillanatában rendelkezésre álljon.
Tehát az új technológiák egyik eredménye az, hogy az épületeket másképp használjuk. A másik az, hogy szinte majdnem mindent, amit le lehet rajzolni, meg is lehet építeni, hála a számítógéppel támogatott tervezésnek és az új építéstechnológiáknak. Ennek érdekes következményei lehetnek mind a tervező fegyelmét, mind pedig az eredeti eltűnését illetően, ami szerzői jogi kérdéseket vet fel.
Van azonban itt még egy másik, szerintem bonyolultabb és érdekesebb kérdés. Ma, amikor egy építész a képzeletét formába önti, vagyis formára fordítja át, ez a tárgyiasulás semmilyen fázisán nem megy át. A múltban az építészet kizárólag ismert anyagokhoz kötődött. Például ha valaki egy téglából alkotott ív esetében nem ismerte fel a formát, felismerte az anyagot, mert a tégla egy ismert, érthető és felfogható anyag. Ma ugyanezt a bonyolult ívet például lézeres vágószerszámmal műanyagból vagy végtelenített fémlemezből vágják ki. A forma elveszítette direkt kapcsolatát az anyaggal. Így az építész számára ott a kérdés, hogy "hogyan teremthetek kapcsolatot a radikálisan új és a már meglévőközött, vagy mondhatom-e azt, hogy ez nem érdekes, azemberek gondoljanak, amit akarnak?" S ha ezt így is véli az építész, akkor is marad még egy kérdés, hogy az eredmény valóban új élményt nyújt-e majd az embereknek? Új és furcsa terek és formák tűnnek fel környezetünkben. Van közöttük izgalmas, van közöttük gyenge. Egyetlen olyan, teljes mértékben számítógéppel tervezett és kivitelezett épületet nem ismerek, amelyik végső megjelenésében akár csak megközelítette volna annak a számtalan autónak, ipari terméknek vagy filmdíszletnek a tökéletességét, amelyeket szintén kizárólag számítógépekkel terveztek és hoztak létre. Az építészek még nem tartanak itt.
a munka világában történt változásokról
Ma egy építésziroda a köréje szerveződő, projektekre alkalmazott, együttműködő munkacsoportokból áll össze. Nekem ez nem okoz gondot, de mások számára ezt túlságosan is nagy nyüzsgést jelent. Ha például megbízol engem egy felhőkarcoló tervezésével, egyedül is meg tudom csinálni, ha jól tudom az időmet szervezni, redelkezésemre állnak a megfelelő szoftverek és vannak társtervezőim, akiket a projektbe tanácsadóként vonhatok be. Ma kicsi építészirodák vannak, amelyek projekt alapon dolgoztatnak konzultánsokat. Könnyedén összeállítom a csapatot, hogy megtervezzük neked a 60 emeletes felhőkarcolót, s nem kell, hogy 60 alkalmazottam várakozzon különböző rajzasztalok mögött arra, hogy a következő felhőkarcoló megbízás bejöjjön. Amikor azonban a megrendelő észreveszi, hogy ez mennyire egyszerű az építésznek, megpróbálja ő is leszorítani a költségeit, s a lehető legolcsóbban megtervezhető, szabvány épületet rendeli meg. Már több irodában láttam, hogy a tervező cégek kiadják a rajzi munkát a Fülöp-szigetekre, Mexikóba vagy Kínába. A jövőre nézve ez a fajta változás a munka világában meglehetősen negatív következményekkel járhat.
a sztárépítészekről
A sztárépítészek problémája az egyre inkább globalizálódó és racionalizálódó társadalom kérdéséhez kapcsolódik. Magánbefektetők és néha a közösségi ingatlanfejlesztők esetében is megfigyelhető, hogy a sztárépítészek alkalmazása mögött a bennük rejlő reklámérték motiválja őket. Ez a megfelelő rocksztár kiválasztásához hasonlóan megy. Nagyvállalatok Stinget próbálják megszerezni saját vállalati lelkigyakorlatukhoz, s Frank O. Gehry-t, hogy megtervezze a házukat. Hollandiában ez egy kicsit másképp működik. Sok vállalat van folytonos átalakulásban, aminek következménye az az állandó azonosságkeresési folyamat, amelyhez néha szívesebben kérik fiatal, kísérleti tervezők segítségét.
személyes preferenciákról és jövőről
Nem sokat tudok mondani a jövőről. Annyit tudok, hogy évente legalább egyszer látok olyan nagyszerű építészeti alkotást, amely erőt és reményt ad a munkámhoz. Az utolsó két ilyen munka érdekes módon zárt, masszív épület. Nem kis meglepetésemre, mert nemrég a Whitney Kortárs Művészeti Múzeumban a Diller és Scofidio munkáiból megrendezett kiállítás kurátora voltam. Az egyik új épület, amely most magával ragadott, egy fiatal építész, Jürgen Mayer munkája Stuttgart mellett, egy kisváros városházája (Stadthaus Scharnhauser Park und Marktplatz). Ez egy barna színű, kibillent egyensúlyú, lerobbantnak látszó, ugyanakkor gyönyörű ház. A másikat két hete láttam Bázelben, Herzog & Meuron új épülete, a Schaulager . Építész végzettségem van, kritikusként és íróként is dolgozom. Eddig 12-15 könyvet írtam, több építészeti folyóiratban publikálok rendszeresen Európában és az Egyesült Államokban. Korábban olyan napilapoknak is írtam, mint az LA Times vagy a New York Times, és rengeteget tanítottam. Amikor két évvel ezelőtt visszatértem Hollandiába, azt hittem, hogy majd sok időt fogok Londonban és Párizsban tölteni. Az elmúlt két évben kétszer voltam Londonban egy-egy napra, Párizst vagy három alkalommal kellett egy nap alatt oda-vissza megjárnom. Viszont Kelet-Európa több városában is jártam, amelyek teljesen elbűvöltek: Prága, Brno, Krakkó, Ljubljana, Zágráb. Lenyűgöző az a kulturális örökség, ami ezekben a városokban fellelhető. A Habsburg és az orosz befolyástól kezdve a szovjet időszak lenyomatáig mindenféle réteg felfedezhető bennük. De az is látszik, hogy mindegyik város ugyanolyan nehéz kérdés előtt áll, hogy " vajon most ezzel mit kell tenni, hogyan tovább?"
A kérdéseket Bojár Iván András [Octogon Architecture and Design] és Pásztor Erika Katalina [epiteszforum.hu] tette fel 2003. szeptember 4-én, Rotterdamban. Az interjút szerkesztette és fordította Pásztor Erika Katalina 2003. október 4-én, Budapesten.
